Századvég, Új folyam, 19. szám (2000)
KORESZMÉK - Lackó Miklós: A magyar konzervatívok legképzettebb publicistája - Asbóth János: Korunk uralkodó eszméi
SzÁZADvég KORESZMÉK időszerűnek. Felrótták - emelkedett szellemi beállítottsága ellenére is - „ dogmatizmusát", voltaképpen azt a nálunk ritka elvszerűséget, mely igazi kultúrkritikus módjára, a meggyőződéssel vallott konzervativizmust számos területen a korabeli hazai modernebb törekvésekkel igyekezett párosítani. Külön figyelmet érdemel ebből a szempontból irodalom- és művészetfelfogása, mely különösen az 1870-es évekbeli írásaiból tárul elénk. Minden jel szerint ő volt az első, aki a magyar irodalom nép-nemzeti irányát a reformkor és 1848 nemesi liberalizmusára, illetve „democratizmusára" vezette vissza. Az 1840-es években eszerint a magyar kulturális közvéleményt politikai szempontból egyfajta „sablon-liberalizmus", majd forradalmi demokratizmus jellemezte; vallási téren a keresztény racionalizmus, mely együtt járt a bensőség visszaszorulásával; az irodalomban „bizonyos kizárólagossággal, hogy ne mondjuk, korlátoltsággal a népiesre törekedett, a népiesre a szónak legszűkebb értelmében". Ennek az irányzatnak volt nagy elődje Csokonai, lángelméi Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai. „Mert Széchenyi, Eötvös, Kemény Zsigmond széles látóköre mindig messze túlment ez iskola határain." Ez a népiesség megfelelt a kor kívánalmainak, a legteljesebben „összevágott általán a korszellem és különösen a nemzeti élet fejlődési stádiumával ...a democrátiai európai áramlattal, nálunk a népemancipátióval, a forradalommal, és ennek bukása után a nemzeti életnek a szó legszűkebb értelmében vett népéletre szorításával". De az új viszonyok ezt az irányt hanyatlásra ítélték, a népiesség elkopott, „stagnatio, sőt visszaesés volna, ha merev korlátoltsággal ragaszkodnánk a népieshez". A magyar irodalom szerinte már felszívta mindazt, amit a népéletből meríthetett, s most a magasabb kultúréletben és politikai életben kell előretörnie (Asbóth 1892c; 1892e; 1892f)." Asbóthnak ez az álláspontja magyarázza a „modernekhez", Vajdához, Mikszáthhoz, a szociálisan érzékeny Munkácsy Mihályhoz való vonzódását. De bizonyára azt is, hogy 1920-ban miért javasolta az irodalmi népiesség talaján álló Horváth János Szekfűnek, hogy az Asbóthutalásokkal bánjék csínján. Asbóth nézeteihez tántoríthatatlanul ragaszkodott, de pártállását gyakran váltogatta. Az 1870-es évek elején, kiábrándulva a Deák-párt liberálisaiból, magányba, az irodalomba vonult - ennek köszönhetjük a talán első modern magyar lélekregény-kísérletet, az Álmok álmodója című művét. Az irodalomtörténet - bizonyos fokig joggal - e mű második fejezetét mint a regényben szinte szervetlenül álló részt, nem sokra becsüli. Annál érdekesebb e fejezet a történész számára: a kiegyezés előtti és utáni közélet lát . Asbóth itt még nem tudta, hogy a népkultúra ősibb és régebbi rétegeit a magaskultúra távolról sem szívta fel. 7 Budapest, 1876. (Megjelent 1878-ban.)