Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)
1871-05-05 / 54. szám
1871. Tizenharmadik évfolyam. Megjelen: hetenkint 3-szor, szerdán, pénteken és vasárnap reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre . . . 8 frt. Félévre 4 frt-Évnegyedre ... 2 frt. 54-ire szaru. Péntek, május 5-én. Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél (5 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“-ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY Előfizetési föltételek: Egész évre . . . 7 frt. Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvételnek: Szegeden a kiadóhivatalban; PestenNeumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca 6 szám; Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosser Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Maria m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Parisban Havas, Latlite, Ballier & Cp. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában, Helyben a kiadóhivataltól, elvitetve. A „Szegedi Híradóral” havonkénti előfizetés is elfogadtatik. — Helyből 60 kr, vidékről 70 krjával, hoszabb időtartamra a fent kitett árak mellett, s ajánljuk lapunkat a közönség további szíves pártfogásába. N y i 1 11 é v é 1, Zsutay János régi barátai: Csiky Kálmán, Szana Tamás és György Aladár urakhoz. Feledhetetlen barátunk Zsutay János debreceni katasztrófája előtt irt összes költeményeit és „Ezt nem hittem volna“ című pályanyertes vígjátékot megőrzés végett reám bízván, miután a boldogult ezen hagyományai felől tudtommal intézkedést nem tett — legcélszerűbbnek vélem e körülmény felől önöket, mint Zsutay János régi barátait értesíteni és fölkérni, hogy az e tekintetbeni intézkedés végett velem magukat érintkezésbe tenni szíveskednének. Véleményem szerint e költemények kiadását lehetne eszközölni s majdan egy szerény emlékkel jelölni meg annak sirját, kit mindnyájan annyira szerettünk , hiszen az igaz barátság síron túl hajtja legszebb virágait. Szeged, 1871. május 1., Szél Farkas. A delegatio és az ellenzék. Azon körülmény, hogy a delegatióknak legújabb ülésszaka már e hó vége felé veszi kezdetét és a delegatiói tagok választása ajtó előtt áll, nem újította ugyan meg e közös és közvetítő intézmény életrevalósága vagy káros volta fölötti régi, meddő vitát, de ehelyett azon kérdés lépett előtérbe, ha vajon nem lenne-e opportunus, hogy az ellenzék is részt vegyen a delegátiós választások és tanácskozásokban ? Ez eszmét maga az oppositio pendítette meg és sajtója azt minden szempontból vizsgálat alá vette. Szóltak a tárgyhoz Tisza, Jókai, Horn, Csernátony et dis minores, úgy hogy a jobboldali sajtó is fölkarolta az érdekes ügyet és ellenfelének érvelését léptennyomon éles szemekkel és észrevételekkel kisérte. A heves és részben igen pikáns tellharcnak és eszmecserének végeredménye az lett, amit úgyis előre lehetett látni: mindenki saját véleményén, a delegatio pedig továbbra is jobboldali intézménynek maradt. Tehát a közjogi ellenzék a kiegyezkedés és törvények által szentesített delegatiót ezentúl is ignorálni fogja és abba sem nem választ pártívei közül, sem nem küld senkit. Igen sajátságos, hogy Tisza a választásokban való részvételt az ellenzéknek ajánlja, míg a netaláni kineveztetés elfogadásától irtózik. Horn erre igen helyesen megjegyzi, hogy aki a választásban részt vesz, eo ipso köteles a jelöltséget is elfogadni; ennek ellentéte pedig nem lehet más, mint a teljes abstinentia. Ezen föltétlen tartózkodás volt az oppositio eddigi vezércsillaga és az lesz ezúttal is. Más kérdés természetesen, ha vajon hazafias és politikai szempontból indokolható és megbocsátható-e e föltétlen tartózkodáshoz való makacs ragaszkodás ? A delegátiók élete vagy halála — azt már az eddigi tapasztalás bizonyítja — semmiképen sem függ az ellenzék álláspontja és magatartásától; ez intézmény gyökereit az oppositio távolléte meg nem rongálja, részvétele nem erősbíti és csupán a parlamentáris praxis fog egykoron végkép dönteni e közös kapocs valódi természete fölött. Miután tehát ez időszerint a delegatiós gépezet mindenesetre működik és miután a delegatio kebelében oly fontos és nagy horderejű tárgyalások kerülnek szőnyegre, melyek közvetlenül bennünket is illetnek, oly kérdések merülnek föl, melyek hazánkat a legközelebbről érdeklik, oly határozatok hozatnak, melyek reánk nézve is törvényes kötelezettség erejével bírnak; szóval, miután a delegációk külpolitikai eljárásunkat megállapítják és eszerint a haza jövőjét biztosítják, vagy legalább biztosítani akarják : igen természetes, hogy a delegátiók tanácskozásaiban mindazoknak pártszínezet nélkül részt kellene venniök, kik a valódi patrióta és ildomos politikus címére jogot tartanak. Hiszen épen a delegátiókban tárgyalt kérdések kiválóan azok közé tartoznak, amelyekben elvileg jobb- és baloldal oly gyakran egyetért; ha tehát az ellenzéki abstentio a kiegyezés közös kapcsát úgysem lazítja, nem lenne-e az oppositio szent kötelessége, saját szavának és belátásának súlyát is oly ügyek mérlegébe vetni, melyek ugyan nélküle is eldöntetnek, de melyek segítségével talán jobb és hazánkra nézve üdvösebb megoldást nyernének ? Mi nem vagyunk az ellenzék azon nézetében, hogy a delegátiók egyöntetű, biztos működése tagjainak homogeneitásától függ, sőt mi azon meggyőződést valljuk, hogy épen a vélemények éles súrlódása adná meg a delegatiónak is azon eleven szint és ruganyosságot, melyet eddig az ellenzék távolléte folytán nélkülöz, és munkálkodásának azon országos nyomósságot, melyet az oppositio félreértett és félszeg elvek alapján tőle elvonni iparkodik. K. L. TANÜGYI ROVAT. Az alföldi tanítóegylet föliratai. I. A képviselőházhoz. Mélyen tisztelt képviselőim! Végigtekintve az európai államok műveltségi állapotán, úgy találjuk, hogy egyik ország műveltsége, kereskedelme és virágzó ipara előhaladottságában jóval túlszárnyalja a máskat, s ha édes hazánkat a többi állammal párhuzamba állítjuk, valljuk meg őszintén, igen elmaradva látjuk. Vannak ugyan országok, melyek műveltségre hazánknál még sokkal hátrább állanak, de ez csakis ott létezik, hol az anarchia uraló, hol a nyers fegyveres erő nagyságában és a szolgává törpült nép vak engedelmességében vélték és jelenleg is vélik lenni fönmaradásukat; de ez a mai viszonyok közt nem sokáig állhat fönn, mert részint az európai civilizatio, részint a népek emelkedő szelleme és jólétének érdeke mindinkább sietteti azon idő eljövetelét, midőn kényszerítve lesznek ott is megragadni a reformaciót, hogy az átalakítás munkájához fogjanak úgy, mint a közérdek követeli. Midőn közoktatásügyi miniszterünk népiskolai törvényjavaslatát megalkotás kitűzte azon zászlót, melyen korunk jelszava a „haladás“ lobogott, örömmel üdvözölte azt e hon minden műveit polgára, mert tudta, hogy nemzeti nagyságunk és jólétünk a népnevelésben gyökerezik; mert tudta, hogy ennek szerencsés megoldásától függ kiegészíteni azon hézagot, melyet a múltban nehéz körülményeink között e tény elmulasztónk, mert tudta, hogy amily mértékben terjeszkedik a népnevelés, oly mértékben emelkedünk a műveltség színvonalára, oly mértékben teszszük virágzóvá és gazdaggá az édes hazát, melyet eddig csak a természet adománya tett gazdaggá. A tanítói pályának nyomorúságos állapotát a legrégibb idők óta egész mostanáig semmi sem igazolhatta és igazolhatja jelenleg is jobban, mint a nép műveletlensége, de leginkább azon sajnos körülmény, hogy e pályára eddig nagyrészben oly hívatlan egyének léptek, kik lelki szegénységük miatt más pályán hivatással nem bírván, a képezdei két évi tanfolyamot majdnem minden előképzettség nélül úgyszólván keresztül úsztak, s azon szép pályán működtek, melyen egy hivatott s valóban szakképzett tanítónak is oly sok és szép anyag nyuttatik földolgozásra. Az 1868. XXXVIII. t. c. 142. szakasza a néptanítók fizetésének minimumát a tisztes lakáson és 11 holdnyi kerten kívül a rendes tanítóknál 300, a segédtanítóknál pedig 200 írtban állapította meg. Ezen megállapított minimumban létezik azon visszataszító erő, mely elriasztja az e pályára lépni szándékozó tehetséges ifjakat; ezen állítás igazságát legjobban bizonyítja a roppant költségeken fölállított képezdék néptelensége és azon kedvetlenség, mely a jelenleg működő tanítók keblében támadott akkor, midőn minden remény öret, mit e törvényhez kötöttek, ugyanazon törvény által látták meghiúsulni ; és végtére azon közönyösség, vagy épen hidegség, melylyel a legtöbb községben a nép, és kimondva az igazat, számtalan helyen még az elöljáróság is az iskola és így közvetlen maga a tanító iránt viseltetik ; midőn pedig az általános népnevelésről mint jólétünk legbiztosabb emeltyűjéről van szó, akkor semmi sem akadályozhatja jobban a haladás kerekét, mint a szűkkeblűség, mely elvonja filléreit az iskolától, hogy azokat öszszezsugorgatván , annál többet áldozhasson más élvezetekre. A népnevelés a jólét és életboldogitás mezeje, s azok, kik a nevelés rögös ösvényén fáradoznak, a népek és országok boldogságának megalapítói, buzgó tényezői és fáradhatlan fönntartói; mig ezek önfeláldozása nyomorral jutalmaztatik; mig a társadalomban oly állás és fizetés nem biztosittati. számukra, hogy az anyagi élet nehéz gondjaitól mentve, magukat önképezhessék s hivatásuknak kedvvel és lélekkel élhessenek, addig a népnevelés olyan, mint a nem virágzó növény, melynek gyümölcsét hiában várjuk. Bátrak vagyunk tehát a legnagyobb tisztelettel és bizalommal a képviselőház elé azon alázatos kérelemmel járulni, méltóztassék a népiskolai törvény 142. §-sát akkér módosítani, hogy az abban megállapított csekély minimum, felekezeti különbség nélkül tisztes lakáson kívül, a rendes tanítóknál 600, a segédtanítóknál pedig 400 frtra emeltessék, és pedig minden 5 évi működés után 50 frtnyi előléptetéssel, míg az 800 forintra emelkedik. Legbiztosabb talpkörül, mely nemzeti nagyságunk szilárd alapjául szolgál, biztosan reméljük, hogy a törvényhozás a tanítók önfeláldozó munkásságának méltányos díjazását fogja letenni. Azért bátrak vagyunk ezen alázatos kérvényünket a legnagyobb tiszteletté ismételve a t. képviselőtestület magas figyelmébe és kegyes pártfogásába ajánlani. Szegeden, sat. Szendrői János elnök, Kövessy Gyula jegyző. II. A vallás- és közoktatási minisztériumhoz. Nagyméltóságu vallás- és közoktatási miniszter ur! Midőn e szavakat rebegi ajkunk : „Népnevelés, jöjjön el a te országod!“ nem pusztán szavakat mondunk, hanem, mint korunk imádságában, kifejezzük mindazt, mit bennünk szivünk érzelmei előidézni képesek. A népnevelés a műveltség alapja, a műveltség pedig azon valódi kincs, melynek leírása nemzeteket tesz boldoggá, és emeli őket a jólét magaslatára ; ez nyújtja az életbölcsességet és azon legbiztosabb eszközt, melylyel nemcsak a jelen, hanem a jövő boldogságunk fátyolát is szétvonva, egész nagyszerűségében kizárjuk azt az elnyerni óhajtók számára. Amint nem lehet ennél nagyobb jótéteményt képzelni, és úgy nem lehet elegendő szavakat elővarázsolni arra, hogy ezt jobban ecseteljük, mert értéke sokkal nagyobb és több, hogysem azt szavakkal méltólag előadhatnék ! Édes hazánk népnevelésügye szánalomraméltó állapotából, melyben az a legrégibb idők óta sintődik, nem fog addig kibontakozni, nem fog virágzásnak indulni, nem fog más műveit államok igényeivel karöltve lépést tartani, míg azon önfeláldozó munkásság, melyet a tanítók — mint a népnevelés közvetlen tényezői és előmozdítói — e téren kifejtenek, oly silány fizetéssel jutalmaztatik, melyből nem hogy agg napjait és családja jövőjét csak némileg is biztosíthatná, de még a mindennapi szükségeket is alig képes födözni. Hogy pedig a tinitó hivatásának a legnagyobb odaadással és ügybuzgalommal élhessen, menten kell lennie a jövő visszariasztó gondolatától, pedig ennél aggasztóbb körülményt képzelni sem lehet. Bátrak vagyunk tehát a legnagyobb alázattal kérni Nagyméltóságodat, méltóztassék tanügyünk szebb jövőjének érdekében az elöregedett, vagy munkaképtelenné vált tanítók és családjaik méltányos nyugdíjazásáról törvényileg gondoskodni. Amily méltányos egyrészről e szerény kérelmünk, és oly megnyugtató lenne másrészről mind a jelenleg működő, mind részben a tanítói pályára készülőkre nézve, és biztosan reméljük is, hogy mind Nagyméltóságod, mind a törvényhozás a népnevelés érdekében teendő ezen áldozatot mellőzhetlennek fogja tekinteni, annál is inkább, miután ez az államra nagy terhet nem ró, amint azt a következő kimutatásból bátorkodunk kitüntetni. Nagyméltóságod által évenkint kiosztni szokott körülbelül 100,000 írtnyi összeg, melyből segélykép 60—80—100 irtot kap néhány ezer tanitó ; — egészittessék ez ki bizonyos összegre — mely tíz év alatt egy millióra rúg — és tétessék le egy „országos tanitói nyugdíj“ alapjául, melyhez hozzaszámitva az országban másodé mintegy 16.000 tanitó évi fizetéséből levont 2%-ot, — csak 5 írttal számítva egytől, évenkint 80.000 — tehát tiz év alatt 800,000 irtot; az alap tehát az első évben 180,000, a tizedikben 1,800,000 frt lenne. Ennek 5% kamatja az első évben 9,000, a másodikban 18,000, a tizedikben 90,000 forint. Ha pedig a községek is köteleztetnének évenként minden tanító után bizonyos törvényileg megszabott nyugdíjt fizetni, és az ebből begyűlt összeg a tőkéhez kapcsoltatnék, úgy az egész alap szép mennyiséget tenne ; ezen nyugdíjalapból nyernék azután „törvény szerint“ az illető kiérdemült tanítók, vagy ezek családjai a rendes nyugdíjat, és pedig 10 évi működés után fizetősök V3-at, 20 év utánát, 30 évi működés van pedig az