Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)

1871-05-05 / 54. szám

1871. Tizenharmadik évfolyam. Megjelen: hetenkint 3-szor, szerdán, pénteken és vasárnap reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán­. Egész évre . . . 8 frt.­­ Félévre 4 frt-Évnegyedre ... 2 frt. 54-ire szaru. Péntek, május 5-én. Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél (5 kr., két­szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett ked­vezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“-ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY Előfizetési föltételek: Egész évre . . . 7 frt.­­ Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvételnek: Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten­­Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kigyó-utca 6 szám; Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse­r Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Maria m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Parisban Havas, Latlite, Ballier & Cp. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában,­­ Helyben a kiadóhivataltól, elvitetve. A „Szegedi Híradóral” havonkénti előfizetés is elfogadtatik. — Helyből 60 kr, vidékről 70 krjával, hoszabb időtartamra a fent kitett árak mellett, s ajánljuk lapunkat a közönség további szíves pártfogásába. N y i 1 11 é v é 1, Zsutay János régi barátai: Csiky Kálmán, Szana Tamás és György Aladár urakhoz. Feledhetetlen barátunk Zsutay János debreceni katasztrófája előtt irt összes költe­ményeit és „Ezt nem hittem volna“ című pályanyertes vígjátékot megőrzés végett reám bízván, miután a boldogult ezen hagyományai felől tudtommal intézkedést nem tett — leg­célszerűbbnek vélem e körülmény felől önö­ket, mint Zsutay János régi barátait értesí­teni és fölkérni, hogy az e tekintetbeni in­tézkedés végett velem magukat érintkezésbe tenni szíveskednének. Véleményem szerint e költemények ki­adását lehetne eszközölni s majdan egy sze­rény emlékkel jelölni meg annak sirját, kit mindnyájan annyira szerettünk , hiszen az igaz barátság síron túl hajtja legszebb vi­rágait. Szeged, 1871. május 1., Szél F­ar­k­a­s. A delegatio és az ellenzék. Azon körülmény, hogy a delegati­­óknak legújabb ülésszaka már e hó vége felé veszi kezdetét és a delegatiói tagok választása ajtó előtt áll, nem újította ugyan meg e közös és közve­títő intézmény életrevalósága vagy ká­ros volta fölötti régi, meddő vitát, de ehelyett azon kérdés lépett előtérbe, ha vajon nem lenne-e opportunus, hogy az ellenzék is részt vegyen a delegá­tiós választások­ és tanácskozásokban ? Ez eszmét maga az oppositio pen­dítette meg és sajtója azt minden szem­pontból vizsgálat alá vette. Szóltak a tárgyhoz Tisza, Jókai, Horn, Cserná­­tony et dis minores, úgy hogy a jobb­oldali sajtó is fölkarolta az érdekes ügyet és ellenfelének érvelését lépten­­nyomon éles szemekkel és észrevéte­lekkel kisérte. A heves és részben igen pikáns tellharcnak és eszmecserének végeredménye az lett, amit úgyis előre lehetett látni: mindenki saját vélemé­nyén, a delegatio pedig továbbra is jobboldali intézménynek maradt. Tehát a közjogi ellenzék a kie­gyezkedés és törvények által szentesí­tett delegatiót ezentúl is ignorálni fogja és abba sem nem választ pártí­­vei közü­l, sem nem küld senkit. Igen sajátságos, hogy Tisza a választások­ban való részvételt az ellenzéknek ajánlja, míg a netaláni kineveztetés elfogadásától irtózik. Horn erre igen helyesen megjegyzi, hogy aki a válasz­tásban részt vesz, eo ipso köteles a je­löltséget is elfogadni; ennek ellentéte pedig nem lehet más, mint a teljes a­b­s­t­i­n­e­n­t­i­a. Ezen föltétlen tar­tózkodás volt az oppositio eddigi ve­zércsillaga és az lesz ezúttal is. Más kérdés természetesen, ha va­jon hazafias és politikai szempontból indokolható és megbocsátható-e e föl­­tétlen tartózkodáshoz való makacs ra­gaszkodás ? A delegátiók élete vagy halála — azt már az eddigi tapasztalás bizonyítja — semmiképen sem függ az ellenzék álláspontja­ és magatartásától; ez intézmény gyökereit az oppositio tá­volléte meg nem rongálja, részvétele nem erősbíti és csupán a parlamentáris praxis fog egykoron végkép dönteni e közös kapocs valódi természete fölött. Miután tehát ez időszerint a delegatiós gépezet mindenesetre működik és miután a delegatio kebelében oly fontos és nagy horderejű tárgyalások ke­rülnek szőnyegre, melyek közvetlenül bennünket is illetnek, oly kérdések merülnek föl, melyek hazánkat a leg­közelebbről érdeklik, oly határozatok hozatnak, melyek reánk nézve is törvé­nyes kötelezettség erejével bírnak; szó­val, miután a delegációk külpoli­tikai eljárásunkat megállapítják és eszerint a haza jövőjét­ biztosítják, vagy legalább biztosítani akarják : igen ter­mészetes, hogy a delegátiók tanácsko­zásaiban mindazoknak pártszínezet nél­kül részt kellene venniök, kik a va­lódi patrióta és ildomos politikus cí­mére jogot tartanak. Hiszen épen a delegátiókban tár­gyalt kérdések kiválóan azok közé tar­toznak, amelyekben elvileg jobb- és baloldal oly gyakran egyetért; ha te­hát az ellenzéki abstentio a kiegyezés közös kapcsát úgy­­­sem lazítja, nem lenne-e az oppositio szent kötelessége, saját szavának és belátásának súlyát is oly ügyek mérlegébe vetni, melyek ugyan nélküle is eldöntetnek, de me­lyek segítségével talán jobb és ha­zánkra nézve üdvösebb megoldást nyer­nének ? Mi nem vagyunk az ellenzék azon nézetében, hogy a delegátiók egyön­tetű, biztos működése tagjainak homo­geneitásától függ, sőt mi azon meggyőződést valljuk, hogy épen a vé­lemények éles súrlódása adná meg a delegatiónak is azon eleven szint és rugany­osságot, melyet eddig az ellenzék távolléte folytán nélkülöz, és munkál­kodásának azon országos nyo­­mósságot, melyet az oppositio félre­értett és félszeg elv­ek alapján tőle el­vonni iparkodik. K. L. TANÜGYI ROVAT. Az alföldi tanítóegylet föliratai. I. A képviselőházhoz. Mélyen tisztelt képviselőim! Végigtekintve az európai államok mű­veltségi állapotán, úgy találjuk, hogy egyik ország műveltsége, kereskedelme és virágzó ipara előhaladottságában jóval túlszárnyalja a máskat, s ha édes hazánkat a többi állam­mal párhuzamba állítjuk, valljuk meg őszin­tén, igen elmaradva látjuk. Vannak ugyan országok, melyek műveltségre hazánknál még sokkal hátrább állanak, de ez csakis ott lé­tezik, hol az anarchia uraló, hol a nyers fegyveres erő nagyságában és a szolgává tör­­pült nép vak engedelmességében vélték és jelenleg is vélik lenni fönmaradásukat; de ez a mai viszonyok közt nem sokáig állhat fönn, mert részint az európai civilizatio, részint a népek emelkedő szelleme és jólétének érdeke mindinkább sietteti azon idő eljövetelét, midőn kényszerítve lesznek ott is megragadni a re­­formaciót, hogy az átalakítás munkájához fog­janak úgy, mint a közérdek követeli. Midőn közoktatásügyi miniszterünk nép­iskolai törvényjavaslatát megalkotá­s kitűzte azon zászlót, melyen korunk jelszava a „ha­ladás“ lobogott, örömmel üdvözölte azt e hon minden műveit polgára, mert tudta, hogy nem­zeti nagyságunk és jólétünk a népnevelésben gyökerezik; mert tudta, hogy ennek sze­rencsés megoldásától­ függ kiegészíteni azon hézagot, melyet a múltban nehéz kö­rülményeink között e tén­y elmulasztónk, mert tudta, hogy amily mértékben terjeszke­dik a népnevelés, oly mértékben emelkedünk a műveltség színvonalára, oly mértékben tesz­­szük virágzóvá és gazdaggá az édes hazát, melyet eddig csak a természet adománya tett gazdaggá. A tanítói pályának nyomorúságos álla­potát a legrégibb idők óta egész mostanáig semmi sem igazolhatta és igazolhatja jelenleg is jobban, mint a nép műveletlensége, de leginkább azon sajnos körülmény, hogy e pályára eddig nagyrészben oly hívatlan egyének léptek, kik lelki szegénységük miatt más pályán hivatással nem bírván, a képez­­dei két évi tanfolyamot majdnem minden elő­képzettség nél­­ül úgyszólván keresztül úsz­tak, s azon szép pályán működtek, melyen egy hivatott s valóban szakképzett tanító­nak is oly sok és szép anyag nyuttatik föl­dolgozásra. Az 1868. XXXVIII. t. c. 142. szakasza a nép­tanítók fizetésének minimumát a tisztes lakáson és 11 holdnyi kerten kívül a rendes tanítók­nál 300, a segédtanítóknál pedig 200 írtban állapította meg. Ezen megállapított minimumban létezik azon visszataszító erő, mely elriasztja az e pályára lépni szándékozó tehetséges ifjakat; ezen állítás igazságát legjobban bizonyítja a roppant költségeken fölállított képezdék nép­telensége és azon kedvetlenség, mely a jelen­­leg működő tanítók keblében támadott akkor, midőn minden remény öret, mit e törvényhez kötöttek, ugyanazon törvény által látták meg­hiúsulni ; és végtére azon közönyösség, vagy épen hidegség, melylyel a legtöbb községben a nép, és kimondva az igazat, számtalan he­lyen még az elöljáróság is az iskola és így közvetlen maga a tanító iránt viseltetik ; mi­dőn pedig az általános népnevelésről mint jólétünk legbiztosabb emeltyűjéről van szó, akkor semmi sem akadályozhatja jobban a ha­ladás kerekét, mint a szűkkeblűség, mely el­vonja filléreit az iskolától, hogy azokat ösz­­szezsugorgatván , annál többet áldozhasson más élvezetekre. A népnevelés a jólét és életboldogitás mezeje, s azok, kik a nevelés rögös ösvényén fáradoznak, a népek és országok boldogságá­nak megalapítói, buzgó tényezői és fáradhat­­lan fönntartói; mig ezek önfeláldozása nyo­morral jutalmaztatik; mig a társadalomban oly állás és fizetés nem biztosittati.­ számukra, hogy az anyagi élet nehéz gondjaitól mentve, magukat önképezhessék s hivatásuknak kedv­vel és lélekkel élhessenek, addig a népnevelés olyan, mint a nem virágzó növény, melynek gyümölcsét hiában várjuk. Bátrak vagyunk tehát a legnagyobb tisz­telettel és bizalommal a­­ képviselőház elé azon alázatos kérelemmel járulni, méltóztas­­sék a népiskolai törvény 142. §-sát akkér módosítani, hogy az abban megállapított cse­kély minimum, felekezeti különbség nélkül tisztes lakáson kívül, a rendes tanítóknál 600, a segédtanítóknál pedig 400 frtra emeltessék, és pedig minden 5 évi működés után 50 frt­­nyi előléptetéssel, míg az 800 forintra emel­kedik. Legbiztosabb talpkörül, mely nemzeti nagyságunk szilárd alapjául szolgál, biztosan reméljük, hogy a törvényhozás a tanítók ön­feláldozó munkásságának méltányos díjazását fogja letenni. Azért bátrak vagyunk ezen alá­zatos kérvényünket a legnagyobb tiszteletté ismételve a t. képviselőtestület magas figyel­mébe és kegyes pártfogásába ajánlani. Szegeden, sat. Szendrői János elnök, Kövessy Gyula jegyző. II. A vallás- és közoktatási mi­nisztériumhoz. Nagyméltóságu vallás- és közoktatási miniszter ur! Midőn e szavakat rebegi ajkunk : „Nép­nevelés, jöjjön el a te országod!“ nem pusz­tán szavakat mondunk, hanem, mint korunk imádságában, kifejezzük mindazt, mit ben­nünk szivünk érzelmei előidézni képesek. A népnevelés a műveltség alapja, a mű­veltség pedig azon valódi kincs, melynek leí­rása nemzeteket tesz boldoggá, és emeli őket a jólét magaslatára ; ez nyújtja az életböl­csességet és azon legbiztosabb eszközt, mely­lyel nemcsak a jelen, hanem a jövő boldog­ságunk fátyolát is szétvonva, egész nagysze­rűségében kizárjuk azt az elnyerni óhajtók számára. Amint nem lehet ennél nagyobb jótéteményt képzelni, és úgy nem lehet ele­gendő szavakat elővarázsolni arra, hogy ezt jobban ecseteljük, mert értéke sokkal nagyobb és több, hogysem azt szavakkal méltólag elő­adhatnék ! Édes hazánk népnevelésügye szánalomra­­méltó állapotából, melyben az a legrégibb idők óta sintődik, nem fog addig kibonta­kozni, nem fog virágzásnak indulni, nem fog más műveit államok igényeivel karöltve lé­pést tartani, míg azon önfeláldozó munkás­ság, melyet a tanítók — mint a népnevelés közvetlen tényezői és előmozdítói — e téren kifejtenek, oly silány fizetéssel jutalmaztatik, melyből nem hogy agg napjait és családja jövőjét csak némileg is biztosíthatná, de még a mindennapi szükségeket is alig képes fö­­dözni. Hogy pedig a tinitó hivatásának a leg­nagyobb odaadással és ügybuzgalommal él­hessen, menten kell lennie a jövő visszari­asztó gondolatától, pedig ennél aggasztóbb körülményt képzelni sem lehet. Bátrak va­gyunk tehát a legnagyobb alázattal kérni Nagyméltóságodat, méltóztassék tanügyünk szebb jövőjének érdekében az elöregedett, vagy munkaképtelenné vált tanítók és család­jaik méltányos nyugdíjazásáról törvényileg gondoskodni. Amily méltányos egyrészről e szerény kérelmünk, és oly megnyugtató lenne más­részről mind a jelenleg működő, mind rész­ben a tanítói pályára készülőkre nézve, és biztosan reméljük is, hogy mind Nagyméltó­­ságod, mind a törvényhozás a népnevelés ér­dekében teendő ezen áldozatot mellőzhetlen­­nek fogja tekinteni, annál is inkább, miután ez az államra nagy terhet nem ró, amint azt a következő kimutatásból bátorkodunk kitün­tetni. Nagyméltóságod által évenkint kiosz­­tni szokott körülbelül 100,000 írtnyi összeg, melyből segélykép 60—80—100 irtot kap néhány ezer tanitó ; — egészittessék ez ki bizonyos összegre — mely tíz év alatt egy millióra rúg — és tétessék le egy „or­szágos tanitói nyugdíj“ alapjául, melyhez hoz­­zaszámitva az országban másodé mintegy 16.000 tanitó évi fizetéséből levont 2%-ot, — csak 5 írttal számítva egytől, évenkint 80.000 — tehát tiz év alatt 800,000 irtot; az alap tehát az első évben 180,000, a tize­dikben 1,800,000 frt lenne. Ennek 5% kamatja az első évben 9,000, a másodikban 18,000, a tizedikben 90,000 forint. Ha pedig a községek is köteleztetnének évenként minden tanító után bizonyos törvé­nyileg megszabott nyugdíjt fizetni, és az eb­ből begyűlt összeg a tőkéhez kapcsoltatnék, úgy az egész alap szép mennyiséget tenne ; ezen nyugdíj­alapból nyernék azután „törvény szerint“ az illető kiérdemült tanítók, vagy ezek családjai a rendes nyugdíjat, és pedig 10 évi működés után fizetősök V3-at, 20 év után­­át, 30 évi működés van pedig az

Next