Szegedi Híradó, 1877. január-június (19. évfolyam, 1-77. szám)

1877-04-08 / 42. szám

Oly férfiaktól, akik városunk előmenetelét igazán szívökön viselik, hallottuk azt az aggo­dalmas ellenvetést , hogy ha mi az állandó fa­hidat elfogadjuk , úgy járunk vele, mint az ideiglenes színházzal , hogy évtizedekig a nya­kunkon vesz, s nem törődünk többé a vaslad­dal, amely pedig kell, hogy végcélunk legyen. — Ez aggodalomnak van alapja , de mint ar­gumentum a fahíd ellen semmi értékkel nem bír akkor , midőn abszolúte nincs módunkban a j­obbat létrehozni. Ne kendőzzük nyomorúságunkat , ne áltassuk magunkat, hanem valljuk be az igazat; a dolog úgy áll: ha fahidat építtetünk, való igaz, hogy akkor hosszabb időre nem lesz vashidunk ; de viszont, ha nem fogadjuk is el a fahidat, akkor sem lesz v­a­s­­hidunk még 10—15 év múlva sem, ha­nem marad a nyakunkon a hajóhíd s vele egy nagy baj, amely évről-évre nyomasztóbb lesz. Ily helyzetben, azt hiszszük , nem nehéz a vá­lasztás. Ha valaki módot tud arra , hogy 2- 3 év alatt vashídra tehetünk szert anélkül, hogy ter­­heinket jelentékenyebben emeljük , ismételjük, álljon elő vele , s mi meghajlunk és nem be­szélünk többé fahídról , hanem türelemmel és szívesen várunk pár évig, hogy köz­hajtásunk tárgyát megkaphassuk. De mi, akik egy kissé ismerjük a város szomorú pénzügyi helyzetét, ki merjük mondani , hogy ilyen csudaszülött nincs. De ha nincs , ha a vashíd létrehozása teljes lehetetlen, akkor a fahidat mégis elta­­szítani valóban oktalanság lenne. Mert azt hisz­­szük, hogy állandó falúd mellett mégis csak könnyebben bírjuk kivárni azt az időt, amikor Vashidhoz juthatunk , mint a mostani nyomorú­ságos állapotunkban. S aztán, ha szilárd aka­ratunk és tehetségünk lesz hozzá , így is létre­hozhatjuk azt. Nem mondjuk mi azt, hogy a fahíd ellen figyelemreméltó kifogásokat is nem lehet tenni, s nem akarjuk , hogy hűbele Balázs módjára menjünk bele ebbe a dologba, csak azért, mert Szerfölött érezzük az állandó­ hid szükségét; a vállalkozó számot vet magával, nekünk is adott az isten észt, vessünk mi is számot magunkkal, tárjuk föl az ügy előnyeit és hátrányait s úgy határozzunk aztán, hogy kárt ne valljunk. Az ajánlat eddig csak előnyösnek mutatko­zik, amennyiben állandó­ hidat igér s mellé még hidvámjövedelmünket is biztosítja 12 évre ; ez idő után tv cson b­an b­ínongoo válto&geoonogert a város tulajdonába akarja bocsátani. Ez az első pont, mely iránt tisztába kell jönnünk , midőn az egyesség részleteinek megállapításáról lesz szó. Ehez csak akkor szólhatunk, ha a vállalkozó követelését megismerjük. Ha ez oldalról tisztába jövünk, a másik fő-főkérdés a híd technikai szerkezete: hogy az bírni fog-e a tartósság kellékeivel s jégzajláskor nem lesz-e a városra veszélyes ? Ezekre nézve is nyilatkozzanak majd a szak­értők, ha a híd terve előttünk lesz. Ha e két főpont tisztázva lesz , ha a híd­hoz hozzájuthatunk méltányos feltételek alatt. Úgy hogy nagyobb áldozatot tőlünk semmiesetre se követeljen; s ha másfelől megnyugvást nyer­hetünk arra nézve, hogy az a híd tartós, cél­jának megfelelő lesz s veszélylyel nem fenyeget, akkor Szeged minden polgára nyugodtan ráad­hatja szavazatát. Hogy ez iránt mielőbb tisz­tába jöhessünk, egyedül tőlünk függ. TARCA. Borns Jean Paul fölött. (Vége.) Jean Paul a szeretet költője volt, a leg­szebb és legmagasztosabb értelemben , amint e­­ szó csak magyarázható. Egykor ifjúságában a következő esküt téve le : „Nagy géniusza a szeretetnek! Becsülöm szent szivedet, bármelyik holt vagy élő nyelven, akármily nyelven, a tüzes angyalnyelven vagy egy nehézkesen beszéljen is; nem akarlak fél­reismerni soha , lakjál bár a szűk alpvölgyben, a skót gunyhóban , vagy a világ fényének kö­zepette ; ajándékozz bár az embereknek tava­szokat vagy nagy tévedéseket, avagy vegy el tőlük mindent, mindent !“ Letevő ez esküt s meg is tartá holtáig. De mi a szeretet igazság nélkül ? A rabló jó­tékonysága, ki az egyiknek ajándékozza azt, mit a másiktól elvett. Jean Paul az igazság papja is volt. A szeretet előtte szent láng volt és a jog az oltár, melyen amaz­a égett, s csak tiszta áldozatokat hozott annak. Ő erkölcsi dal­nok volt. Sohasem disziié ő az undok vétket szavainak virágaival; sohasem födött el nemte­len érzelmet beszédének aranyával. Ha akarta, tehette volna ezt; tehette volna azt is, hogy hatalmas varázsával a jámbor ócsárlóról egy mosolyt lehizelegjen , de ő ezt nem téve soha. Igazság-, jog-, szabadság- és hitért küzdött ő és sohasem bob­ta be vétkesen az ő hatalmas nevének leple istentelen jószágot , hogy azt a hitetleneknek szolgáltassa. A vigaszra szorultakat vigasztalni s a szom­jas lelkeket termékenyítő mennyként fölüditeni ,— nem egyedüli küldetése a költőnek. Neki az emberiség túrájának is kell lennie, s villám- és Viharnak, mely a gőzzel és iszappal teli földet A vidékről. Arad, ápril 5-én. T. szerkesztő ur ! Olvastam becses lapjának az aradi szin­­ügyre vonatkozó közleményét. Fönn az ernyő, nincsen hasz­eme sokat mondó szavak tel­jesen oda illenek az újdonság elébe bevezetés­nek, de csak ha a dolgot azon a szemüvegen át nézzük, melyet az újdonság írója az olvasó elé tart. Ha úgy tekintjük az aradi színügyet, miként a távolból látszik, igazán nevetségesnek tűnik föl az aradi közönség „magas“ igénye, mikor a kis igényeknek sem tud kellőkép meg­felelni. De az aradi viszonyokat közelebbről kell ismerni, hogy megérthessük, miszerint egyrészt olyan társulat, amine Sztupa Andor úr drá­ma-, népszínmű- és operette-társulata volt, t. i. olyan fölötte gyenge, még a szerény igényeket sem képes kielégíteni, megbukik, másrészt, hogy az olyan középszerű operával megoldott társu­lat sem juthat zöld ágra, minőket egy-két éven át úgy ahogy mégis csak fönntartottunk. Kö­zönségünk, t. i. színházlátogató közönségünk, többféle alkatrészből áll, melyeknek más más igényei vannak; ez az oka annak, hogy akár­miféle színtársulat nálunk fönn nem tarthatja magát. Van állandó színházi közönségünk és van olyan, amely örökös mozgalomban van a viszonyok szerint. Az állandó közönséget ké­pezi Aradnak minden rendű és rangú magyar lakossága és ez számarányához képest mindig híven pártolja a magyar színészetet. Ez a közönség volt Sztupa úr társulatának is pártfo­gója ; persze a megélhetésre ez magában nem elég, mint mutatja a teljes bukás. Ez az állandó közönség azonban ismét két részre oszlik, az alsó néposztályra, mely — mint mindenütt — a népszínművek pártolója, és a finom, kivált zenészeti műveltségű úri közönség, amely a színtársulat operette- és ope­raelőadásainak főtámogatója. A közönségnek ez állandó része tehát, miként a mondottakból kivi­láglik, sem tisztán dráma- és népszintű-tár­­sulatot, sem csupán operette- és operatársulatot fönntartani képes nem volna. Kell, hogy hozzá­járuljon még a nem állandó közönség támoga­tása is, ami csak bizonyos föltételek mellett történhetik. A nem állandó közönséget képezi egyrészt a városunkat csak ideiglenesen lakó vagy láto­gató, örökké mozgó kereskedelmi közönség, amely elemeiben nem magyar és a színházat csak azért látogatja, mert máskép nem tudja nálunk nemesebb élvvágyát kielégíteni. És ez a közönség már természeténél fogva csakis az ope­rette- és opera-előadásokat látogatja. Ide számí­tandó még az állandóan Aradon lakó román és szerb közönségnek nem az intelligenciához tartozó része is. A nem állandó színházlátogató közön­ség másik részét képezik a környékben lakozó nagyszámú földbirtokos családok, akik csak­is új darabok előadására, vagy más rendkívüli körülmények, mint pl. még nem ismert művész föllépte alkalmából, tódulnak seregesen a szín­házba. Így tehát Aradon a színügyet valóban vi­rágzásba hozni csakis úgy lehet, ha sokféle alkatrészekből álló közönségünk teljesen kielé­gíthető lesz. S minthogy a közönség túlnyomó része, részint zenészeti műveltségénél fogva, részint az az előadási nyelvre való tekintetből, operette- és opera-előadások felé hajlik, természetes, hogy a még csak az idén alakult „szinügygyámolit t­isztitja. Jean Paul menny kőisten volt, ha ha­­■agvék, véres korbács , ha büntetett; ha gu­­lyolt, jó foga volt. — Akinek gúnyától kellett tartania, annak jó volt előle menekülnie; őt knevetni, ha vele találkozók , senki sem volt elég vakmerő. Ha a gőg óriása még oly bát­­ran elébe állott is, parittyája mindig eltalálta azt. Ha legsötétebb barlangjába rejtőzék is a ravaszság, ő tüzet adott alája s az elkábult csa­­ónak meg kellett magát adnia. — Fegyvere jó volt, szemei még jobbak, kezei biztosak. Nem­i vadászat zsákmánya után sóvárgott, ő csak a polgár földjeit s a földmivelő rétjeit akará a jusztitásoktól szelíden megvédeni. Beszélhetnénk némely elejtett vad agancsáról és körmeiről; azonban nem csábittatjuk el magunkat vadást­­örténetkékre ez igen jó kotlós időben , am­ely­­­en büntetésre m­éltónak találják s meg is bün­­etik azt, ki a fegyvert csak a falról leveszi. Szabadságot és egyenlőséget tanít a humor s a kereszténység — hiában mindkettőt. Jean Paul is hiában tanította s zengte volna mind a­­kettőt, ha a jog a holt birtok kedves képe s n­emény az ínség hízelgője nem volna. — Jean Paul jól festett, gyöngéden hízelgett nekünk. A humor nem a sze­lem, hanem a szív adománya, az erény maga, amint ezt egy nagy tehetségű ziv oktatva gyakorolja , mert nem szabad azt gyakorolva oktatnia. A humorista rész időben ír állatok királyának udvari bolondja, midőn az igazságnak nem szabad hangzania szent ha­­angként, amelynek csengését csak azért bo­­csátják meg, mivel megvetik , mivel mosolyog­tak fölötte. A humorista föloldja a köteléket saturnus lábairól , a rabszolgának föladja ura­­alapját s kihirdeti a saturnáli ünnepélyt, hol az ész a szivet szolgálja s a szív az észt kigu­­ryolja. Volt egykor szebb idő, mikor a bánatot és­­ vágyat nem ismerve, a humort sem ismerték. Az élet olympuszi játék volt, hol mindenkinek­zabadságában állott, erejét és ügyességét pró­bálgatnia. A gyöngének csak a cél, de nem az­­ volt elzárva, a dij s nem a küzdelem meg­egylete oly társulat összehozásában fáradozik, amely a közönség minden részét érdekli s ki­elégítheti. Nekünk népszinmű- , operette- és opera­­társulat kell, amelynek tagjai elég erősek arra is, hogy néha egy-egy dráma is előadható le­gyen. Oly társulat, amelynek drámai személy­zete erős, nálunk virágzásra nem juthat, mivel a közönség nem pártolhatja kellőképen. Az ezelőtti színtársulatoknak az volt a főbikájuk, hogy a drámai szakmákban túl erős volt a sze­mélyzet, mi az operette- és opera-előadásokat némileg háttérbe szorította, az opera különösen csak a toldaléknak tekintetett. A színtársulatok­nak ilyen összeállítása okozta azt is , hogy ki­vált az operákból valami újat — költségkímé­lés szempontjából — nem nyújthattak, ami fő­hibája volt úgy Aradi és Tanner , mint szintén Mándoki és Bogyó nagyszabású társulatainak is. Midőn a most alakult „szinügygyámolító­­egylet“ kezébe vette szinügyünk vezetését, mi­dőn össszeteremtett egy 20,000 frtra rugó se­gélyalapot, evvel éppen azt akarja elérni, amit magánvállalkozó elérni sohasem birt Aradon és nem is bírna elérni ezután sem, azt, hogy tarka közönségünk igényeit, melyek az operában egye­sülnek, kielégíthesse. A 20,000 frt arra szolgál, hogy belőle az újabb és legújabb operák a kellő fölszereléssel beszereztessenek. Színházi műve­zetőnek operaénekest azért választottak , hogy az előadások lehető tökéletességben folyjanak, s így nézetem szerint minden meg fog történni, ami csak a m­i közönségünket vonzhatja. Az operára Aradon még azért is kell súlyt fektetni, mert más, mint magyar nyelven, szín­házunkban előadást tartani nem szabad, kivéve egyes művészeknek operában. Ebből ered az a körülmény, hogy idegen nyelvű drámai művé­szek, ha még olyan kitűnők és ünnepeltek is máskülönben , az aradi színpadon föl nem lép­hetnek. De mivel egyeseknek operában föllép­­niök szabad, híres művészek a világ bármely tájékáról vendégszerepekre szerződtethetnek. S mivel a „színügygyámolító-egylet“ ily szerződ­tetésekre bizonyosan némi súlyt fog fektetni, a közönségnek sohasem lesz alkalma lankadhatni; és minthogy a vidéki nagyszámú közönség ily alkalmakkor mindig sáska módra szokta ellepni színházunkat, kiviláglik, hogy az opera e tekin­­tetből is egyik feszüktsége Aradnak. Tehát midőn igyekeztünk kideríteni , mi okból kell Aradon opera s honnan származik közönségünk „magas“ igénye; midőn kimutat­tuk, hogy Aradnak van színházlátogató közön­sége is, a „magas“ igényeknek megfelelő ; mi­dőn végre megmutattuk az olvasó közönségnek azt a pápaszemet, amelyen át az aradi szín­ügyet úgy lehet látni, amilyen valóban: úgy hiszszük , kimondhatjuk azt is , hogy Aradra nézve nem áll a közmondás : „Fönn az er­nyő, nincsen kas.“ Közönségünk (Arad kereskedelmi város és népe sokat fordul meg a világban) nem a vi­déki publikum szemével nézi a szinügyet, mert ízlését nem csupán a helyi színpadon fejlesz­tette ; közönségünk (Aradnak szép számú arisz­tokráciája van, mely a francia, angol, német és olasz elsőrangú színpadokat ismeri) a szinügy terén műkritikai ítéletet tud mondani; közön­ségünk (Arad mindig azt karolja föl vidéki vá­ros létére, mihez mások hozzá sem igen férnek) joggal kívánja, hogy neki oly operatársulata legyen , mely az országban a második helyet foglalja el, lévén hozzá, mint mondók ; értelme, ízlése, lelkesültsége és tehetsége is. * Igaz, rész operát nem tűr , azért a „szin­­ügygyámolitó-egylet“ jót , a lehető legjobbat fogja szervezni. Arad városában : Fönn az ernyő s van is kas ! Olyan városnak, mely minden izében ma­gyar, mint Szeged, hivatása főkép a nemzeti drámát és népszínművet éleszteni , emelni , s hogy ezt tehesse, szívből kívánunk neki az aradi­hoz hasonló színházat, hanem olyan város, mely kiterjedt kereskedelménél fogva a műszlés terén nemzetközi, mint Arad , ennek hivatása főkép a színügy azon oldalát művelni, amely közön­ségének megfelel s amelyet más város már költséges voltánál fogva sem művelhet kellő­képen. Ezek szolgáljanak fölvilágosításul a „Sz. H.“ tisztelt olvasóközönségének az aradi szin­ügy múlt és jövőbeli állapotáról. Melylyel, úgy hiszszük , megcáfoltuk azon állítást is , mely szerint az aradi szinügy „dilemmába jött.“ M. M. ’ Majd megmutatja a jövő. Mi kívánjuk , hogy úgy legyen 1­8­z e­r ki­tagadva. Jean Paul fogoly népének Jeremiása volt. A panasz elnémult, a szenvedés megma­radt. — Mert nem akarjuk hallani ama hamis prófétákat, kik őt kísérték s követték , s csu­pán a kedvelt halott iránti szeretetből akarunk beteg utánzóiról csak néhány szóval megem­lékezni. Szabadoknak hiszik magukat, mert láncai­kat csörgetik ; bátraknak, mert börtönükben tombolnak, és szabadelvűeknek, mert fölügyelői­ket szidalmazzák. Fejtől szívhez, szívtől fejhez ugrándoznak ; majd itt, majd amott vannak ; de az örvény megmaradt ; nem értettek ahoz, hogyan kell az élet meghasonlásain át hidat építeni. Kificamítás előttük a tagok ügyessége, az arc f­elfintorgatása annak kifejezése ; kér­kedve csörögtetnek rézgarasokat, mintha arany­darabok volnának, s ha a véletlen hajótörése által egyszer valóban ékességhez jutnak , nem tudják azt helyesen használni, s ama vadak főnökéhez hasonlólag, egy Lajos-rendet hordoz­nak a fülcimpáikban. A csudálat magasztal , a szeretet néma. Nem magasztalni, hanem siratni akarjuk Jean Pault. A sóvár vendég a lakoma fölött elfeledi a gazdát, a szívtelen műbarát a munka fölött a művészt. Háladatosnak dicsérik ugyan azt, ki az élvezett jótéteményről beszél , de a leg­háladatosabbnak azt , ki a jótettet elfelejti s csak a jótevőről emlékezik meg, így tehát az ü­dvözült szellemről akarunk szeretettel megem­lékezni, nem pedig a munkáiról és művekről, melyek által amaz csudálatunkat érdemli. És ha máskép akarnánk cselekedni, nem volnánk képesek. Jean Paul műveit csak megszámlálni lehet, de nem megbecsülni. A kincs, amit ő hátrahagyott, nem mind vert arany , melyet csak össze kell rakni. Találunk arany- és ezüst­­rudakat, dr­ágaságokat, csupasz ékköveket, ritka pénzdarabokat, melyeket fűszerárus fizetésül el nem fogad ; fölhalmozott őröletlen kenyérgabinát, s annyi földet , hogy még a legkésőbb unokák is fognak azokon aratni. Ily gazdaság sok íté­letet szegénynyé tett. A bőséget túlterhelésnek. Helybeli újdonságok. A kis -­zombori le­égettek számára újabban Kiss Dávid ur 10 frtot, Balogh János kir. közjegyző ur 5 frtot küldtek be hozzánk. Az eddig hegy­űlt összeg : 27 frt 50 kr.­­ A Bakody Lajos mai hangver­senyét hirdető falragaszok meg sem száradtak a falakon, már ott kiáltoztak M­e­n­t­e­r Zsófia hangversenyének két akkora termetű hirdetmé­nyei. Oly buzgó figyelem ez a művésznő iránt, amit Bakody urnak bizonyára csepp oka sincs megköszönni. Részünkről csak sajnálatunkat fe­jezhetjük ki a versenyzés, vagyis inkább versen­gésnek e visszás módja fölött, amely bennün­ket csak arra ösztönöz, hogy a mai hangver­senyt műpártoló közönségünk részvétébe ismé­telten ajánljuk. — Erre nézve fölkérettünk annak tudatására, hogy e hangversenyre belépti jegyek ma d. u. 3 órától kezdve a hangver­seny kezde­téig a színházi pénztárnál kaphatók. — Halálozás. Petrovics István, Szeged város köztörvényható bizottságának tag­ja, f. hó 6-én este elhunyt 74 éves korában. Az elhunyt a 48-iki időszak előtt hosszabb ideig Szeged város főjegyzője volt. A szabadságharc utáni szomorú időszakban, a provizórium alatt, ugyanitt egy ideig adminisztrátor volt, majd mint Torontálmegye főispánja szolgálta a bécsi kor­mányt. 1867. óta mint állami nyugdíjas lakott városunkban. A forradalom alatti szomorú sze­repléséről a sír küszöbén ne szóljunk. A halál mindent kiegyenlít. Nyugodjék békében !­­ Tiszapartunk szakadozása aggasztó mérvben terjed. Alig pár éve, hogy a felsővárosi partomlásokat költséges kőhányással ideiglenesen, néhány évre, megállítottuk, most a belvárosi tiszapartra került a sor. Legköze­lebb a Krebsz-féle ház előtt történt oly nagy­mérvű partbeomlás, hogy a szakadás széle majd­nem a kocsiutig terjed, minélfogva az utat ott elkarózták s igy a szekérközlekedés a belvárosi tiszaparton egyelőre megszűnt. E szakadás azon­ban nem az egyedüli baj ; nagyobb baj az, hogy az egész part beteg, ingatag, mindenütt kopik, fogy; tavaly óta körülbelül átlag 2—3 lábnyival lett keskenyebb, amit onnan láthatni, hogy a tavalyi nádtöltések egészen lesülyedtek. — Ne vashídról álmodozzunk mi, hanem gon­doskodjunk arról, hogy bele ne billenjünk a Tiszába ! — A­z i­p­a­r­t­a­n­u­lók oktatásának ügyét, amely pár év óta gyakran fölmerülő tengeri kígyója a tanhatóságnak, az iskolaszék végre helyes medrébe terelte. Tény , hogy az iparos­ tanulók oktatása a mai állapotában tart­hatatlan s a taneredmény érdekében immár namSZ-tgatatlan rendezést követel, nem csupán az oktatás idejének célszerűbb megállapítása céljából, hanem amiatt is, hogy az oktatás mai a bőkezűséget tékozlásnak szidalmazták. Mivel annyi aranya volt, mint másnak anja, pompá­­zásnak fedték azt, hogy mindennap aranyedé­­nyekből evett és ivott. De ha Jean Paul ebben hibázott is, ki volt tévedésének okozója ? Ha nagy vagyonok egy család sok törzsén át örö­költetnek, akkor a szokás az élvezet józansá­gához vezet; a bőséget rendezik ; mindent a kellő helyre állítanak s minden fény körül az ízlés függönyét vonják. A szegény azonban, kit a szerencse meglep, kopasz falait varázsgyorsa­sággal befödi magas oszloptükrökkel ; akinek üres hordóit a bor istene hirtelen megtölti, az teremből terembe tántorog, megittasul az öröm poharától, meggondolatlanul osztogat teli kezek­kel, s­zakit, mivel ő el van vakítva. — Ilyen szerencsefi volt Jean Paul; ő népétől nem örö­költ. Az ég megajándékozó kegyével ; a szeren­cse fölemelte jókedvében bőségszaruját s el­­árasztá őt virágokkal s gyümölcsökkel ; a föld átadá neki elrejtett kincseit. Ő szívesen látta a mutatta azokat. De amin az egykorúak irigy­sége mosolygott, azon vígan nevetnek az örö­kösök. Arany arany marad, kevesektől fölis­merve az ércaknában is, s az ékkövek kerete csak azok árát, de nem értékét nagyobbitja. Ilyen volt Jean Paul. — Kérdezitek, hol született, hol élt, hol nyugosznak hamvai ? Az égből jött, a földön lakott, szivünk az ő sírja. Akartok hallani gyermeksége napjairól, ifjú­sága álmairól, férfiéveiről ? Kérdezzétek Gusz­táv fiút? Kérdezzétek Albano ifjút s a derék Schoppe-t. Reményeit keresitek ? A kampani völgyben megtaláljátok azokat. Egy hős , egy költő sem jegyzett föl életéről oly­aű tudósítást, mint Jean Paul. A szellem eltűnt, a szó megmaradt. Ő visszatért honába, s bármelyik égben vándo­roljon is, bármelyik csillagon lakozzék is, meg­dicsőülésében nem fogja elfeledni meghitt földét, nem szeretett embereit, akik vele játszottak és sírtak, szerettek és tűrtek, mint ő. Ford.: Aranyi Gyula.

Next