Szegedi Híradó, 1877. január-június (19. évfolyam, 1-77. szám)

1877-04-08 / 42. szám

Tizenkilencedik évfolyam. 1877. 42-ik szám Vasárnap, április 8-án. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre 10 frt. Félévre . 5 frt. Évnegyedre 3 frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve. Egész évre 9 frt. Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 3 frt 35 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMU LAP Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra Egyes számára. Q 3sz. Hirdetések dijai. A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr. többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyilttér“-beli a négyhasábos petitsor iktatási díja 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és kőszerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, ápril 8. A béke napja hát csakugyan leáldozóban van ! Visszaverődő sugarai pirosra festik a láthatáron újra föltornyosuló sötét, villámterhes fellegeket, mintegy előre jelezve a vért, mely a civilizált emberiség gyalázatára Európa keletén patakokban ömleni fog. A keleti kérdés úgy fejlődik, ahogy mi az orosz mozgósítás óta hittük és "hirdettük" a katasztrófa felé. Hiába", az orosz sokkal inkább belement a merész kockajátékba, semhogy békességben, vértől szennyezetlen kézzel visszavonulhasson, és sokkal inkább összekuszálta másfél év alatt a keleti kérdés szálait, semhogy azt békés utón megoldani lehessen, még ha „tündérifjakkal bírna is az európai diplomácia, amikkel pedig bizony — eléggé tapasztaltuk — nem bír. Az új kor gordiusi csomójává lett ez a békéltető hatalmak ügyetlen vagy bátortalan kezei közt, s most már karddal kell ketté vágni! A legújabb jegyzőkönyvi komédiának is, melyet a nagyhatalmakkal Londonban játszatott el a muszka, vége van, s kitűnik, hogy az egész csakis komédia volt, mely arra szolgált, hogy az időt, mely a dráma véres részének megkezdhetésétől elválaszt, kitöltse s Oroszországnak háborús föllépését, ha lehet, akadálytalanabbá tegye. Az egész csak arra volt jó, hogy a keresztény világ a húsvéti ünnepeit némi nyugalommal ülhesse meg. Most már látjuk, hogy a félhivatalos tollak ismét ámították a világot, midőn a londoni jegyzőkönyv aláírása alkalmából telezúgták azt békehimnuszokkal. Egy londoni sürgöny jelenti, hogy Anglia csak az európai béke érdekében járult a jegyzőkönyv aláírásához, de azzal a kikötéssel, hogy ha Orosz- és Törökország közt a kölcsönös lefegyverzéssel a béke létre nem jön, a jegyzőkönyv semmisnek és érvénytelennek tekintendő. Az olasz képviselő pedig kijelenté, hogy Olaszország aláírása csak addig érvényes, míg a hatalmak helyreállított egyetértése fönnmarad. És így tovább. Ez a jegyzőkönyv értéktelen papírdarab volt már akkor, midőn aláírták. Mert érvénye a kölcsönös lefegyverzéshez volt kötve; pedig hogy Oroszországnak sem akkor nem volt, sem azóta nincs szándékában lefegyverkezni, azt világosan elárulják föltételei, amik mellett demobilizálni, vagy legalább hadait a határról visszavonni hajlandónak nyilatkozott : t. i. hogy Törökország valósítsa a jegyzőkönyvben előszabott reformokat, kössön békét Montenegróval s aztán küldjön Sz.-Pétervárra követet nagy alázatosan, akivel majd megbeszéljék a lefegyverzés módozatait, sat. Elég ezek közül rámutatnunk a Montenegróval való békekötés föltételére. Mindenki tudja, hogy Montenegró testével, lelkével a muszka zsoldjában áll, ennek a parancsai szerint cselekszik, s ha az orosz akarja, békét köt, ha nem, nem köt, hanem teljesíthetlen föltételeket szab a porta elé, — úti figura docet. Íme, a legújabb sztambuli távirat azt mondja, hogy Nikica úr küldöttei ragaszkodnak ezen követeléseikhez és a portától kategorikus választ kérnek, kijelentvén, hogy követeléseik visszautasítása esetén hazautaznak. Tehát Montenegró nem akar békét kötni, ami annyit tesz, hogy Oroszország nem akarja azt, s így nem akarja a lefegyverkezést sem, hanem igenis akarja a háborút. Hogy pedig e felől a világ továbbra is kétségben ne legyen, siet azt más módon is demonstrálni. A legújabb táviratok jelentik, hogy az orosz kormány ismét ultimátumot intézett a portához. Egy bécsi távirat szerint Gorcsakoff herceg azon kategorikus nyilatkozatot tétette Konstantinápolyban, hogy a török kormány legkésőbben ápril 13-áig, a görög húsvétig, határozzon a jegyzőkönyv elfogadása és a leszerelés iránt, különben ápril 14-én kibocsáttatik a cár hadi manifesztuma. Ha ez igaz, csak annak a jele, hogy az orosz kormány meg akarja előzni a portának netáni békés nyilatkozatát, amitől annak ily sértő föllépés folytán el kell állania, így készíti elő Oroszország a katasztrófát. Mindent összevéve tehát azt lehet mondani, hogy : a keleti háború előestéjén vagyunk. És éppen e válságos pillanatban történik a leghatalmasabb európai birodalom teremtőjének, e birodalom és Európa legnagyobb, vaserélye és lángeszével legjobban imponáló államférfiának , Bismarckngnek lelépése hivataláról. Az európai politikai sajtó természetesen evvel a váratlan esettel foglalkozik s minden vélemény megegyez abban, hogy ez a visszavonulás európai esemény fontosságával bír, amelynek valószínűleg nagyfontosságú következményei lesznek nemcsak s tán nem is annyira a német birodalom, mint inkább Európa nemzetközi viszonyaira, s úgy lehet, a keleti kérdésre is. De hogy milyen lesz ez a következmény, azt ép úgy nem tudja a beavatottakon kívül senki, amint nem tudják, csak találgatják, a visszalépés okát. Minket a „vasherceg“ visszavonulása leginkább a keleti kérdés szempontjából érdekel. A vélemények e tekintetben megoszlanak. Vannak, akik azt mondják, hogy Bismarck visszavonulása a politikai térről Németországot végkép Oroszország karjaiba fogja hajtani; vannak, akik ennek éppen ellenkezőjét állítják. A legközelebbi jövő megmutatja, melyik nézet a helyes. Mi csak annyit tudunk, hogy Bismarck mindig tiszta német érdekpolitikát űzött, s a mi fölfogásunk szerint Németország érdekeivel Oroszország keleti tervei nincsenek összhangzásban ; ebből következtetve inkább volnánk hajlandók azt hinni, hogy ha Bismarck megszűnik a német birodalom külpolikájának irányt adni, a keleti kérdésre nézve ez az orosznak kedvező. Azonban bármint legyen, mindenesetre komoly gondolatokra ad okot, hogy Bismarck lemondása éppen akkor történik, mikor Oroszország a háborút megüzenni készül. Egygyel több ok arra, hogy ébren legyünk ! — Két közigazgatási reformtörvényjavaslatot fog a kormány még a jelen országgyűlés alatt előterjeszteni: a megyei házi pénztár behozataláról s a közmunkákról szóló törvényjavaslatot. Utóbbi — mint a „N. H.“ írja — már teljesen elkészült, s mielőbbi beterjesztését többé semmi sem akadályozza. A házi pénztárra vonatkozó törvényjavaslat tervezete pedig már régebben kész volt, s a belügyminiszter a jelen év elején előterjesztette volna, ha a beállott események nem tüntetik föl eszélyesebb dolognak az előterjesztés későbbre halasztását. A házi pénztár behozatalának ugyanis a nevezett lap szerint nagyon sok az ellensége a kormánypárti képviselők sorában, s a kormány nem tartható opportunusnak, törvényjavaslata által a kiegyezési viták előtt fokozni híveinek elégületlenségét. Hazai ügyek. — Albrecht főherceg, mint egy bécsi lap értesül, e hó 5-én délben Andrássy grófnál látogatást tett, mely ötnegyed óráig tartott. — Andrássy, ki tudvalevőleg a húsvéti ünnepeket itthon akará tölteni, a közbejött események folytán kénytelen volt napról-napra elhalasztani utazását és Bécsben maradni. Most ismét péntek estére volt kitűzve egy újabb elutazási terminus, de hihetőleg ez is elmaradt pár napra. A Bismarck szabadságoltatásának híre bécsi hivatalos körökben roppant szenzációt keltett. •— Ki ellen készül Oroszország? Mai napig — írja a „Nemzeti H.“ — ha az orosz fegyverkezésekről volt szó , mindig csak az orosz-török háború eshetőségével hozták kapcsolatba. Nagyon megérdemli azonban a figyelmet a sugalmazott „Bresl. Ztg“ egy rövid berlini közleménye, mely következőket mondja : „E napokban érkeztek vissza Oroszországból a porosz törzskar tagjai, kik az orosz katonai intézkedéseket megfigyelték. Észleleteik eredménye egyebek közt az is, hogy az orosz hadsereg oly tökéletesen mozgósíttatott, hogy még oly hadtestek is hadilábon állanak, melyeket semmikép sem lehet a török harctéren használni. Ez arra a meggyőződésre vezette az illetőket, hogy Oroszország kétségtelenül nagy háborúra készül, mégpedig valamely elsőrangú európai nagyhatalom ellen.“ Vájjon nehéz volna-e kitalálni, hogy melyik lehet ez az európai nagyhatalom ? Az állandó hídról. is. Első cikkünkben kimutattuk, hogy viszonyaink közt a vashíd tervét foganatosítani nemcsak mostanában, hanem még hosszú ideig, 10—12 vagy több év alatt is képtelenek vagyunk. Az a kérdés már most, hogy valóban oly égető szükségünk van-e nekünk mégis az állandó hídra, hogy ne várhatnánk még vagy 10—15 esztendeig, amikorra talán mégis oly helyzetbe jutnánk, hogy egy pompás vashidat építtethetünk ? Mert ettől a kérdéstől függ az, hogy belemenjünk-e hát most mindjárt a fahíd tervének keresztülvitelébe, ami lehetséges, vagy sutba dobjuk ezt is, a kivihetetlen vashíd-tervekkel együtt. E kérdésre már rég megfelelt nálunk a közvélemény, amely magáévá tette s évről évre hangosabban visszhangozza az állandó híd hiánya miatt közvetlenül, tehát leginkább sújtott osztályok panaszait. Részünkről sajnálnánk, ha még ma is akadnának olyanok, akiknek magyaráznunk kellene, mily nyomasztó, káros hatással van a hiányos közlekedés egész piacunkra. Hiszen azt már az iskolás gyermek is tudja, hogy az adásvételi forgalom virágzásának első kellékes fő éltető eleme a jó közlekedési eszközökben áll, amik nélkül egy kereskedő és iparűző város nem boldogulhat. Egy ilyen városnak, mint Szeged, amelyet már földrajzi helyzete kereskedő és iparűző városnak jelölt ki, amely kétharmad részében máris kereskedést, ipart és úgynevezett kofálkodást űz, egy ilyen városnak évről évre 3—4 hónapig egy piacunkra utalt népes vidéktől majdnem teljesen elzárva lenni, oly nyomorúság, oly kóros állapot, amit ma már sokáig tűrni nem lehet, mert ez annyi, mint átadni piacunkat — amely ezernyi csatornáin az egész várost élteti — egy lassú, sorvasztó betegségnek. Ha tehát valaki módot nyújt arra, hogy ezen már-már idült bajunktól gyorsan megszabaduljunk, azt hiszszük, esztelenség volna azt eltaszítanunk. Legbensőbb meggyőződésünknek adunk kifejezést, midőn azt mondjuk, hogy önmagunk iránti legszentebb kötelességünk, helyzetünkben minden lehetőt elkövetni, hogy az állandó híd becses surrogátumát — ha dija méltányos és a közlekedés céljának megfelel — megszerezzük. Aki az életet és az embereket kissé ismeri, tudni fogja, hogy nincs oly terv vagy eszme, legyen az bármily előnyös és célszerű, amelynek ellenzői ne akadnának, s így nem fog csodálkozni azon, ha a fahíd terve is megtalálja a maga oppozicióját. Nem baj, sőt jó; csakhogy ettől az oppoziciótól — ha csakugyan lesz — elvárjuk, hogy ne holmi fönnhéjázásból vagy hiúságból, amely irtózik a szerény faludtól, hanem a város igazi érdekeiből merítse indokait annak kimutatására, hogy a fahíd nem válik előnyünkre. Mert hallunk ám olyan kontra érvelést is, amely azt mondja a maga extra bölcseségében, hogy : „inkább járok én még 10—15 évig kopott kabátban, mintsem hogy rosz szövetből csináltassak új ruhát!“ Csakhogy az ilyen diogenesi bölcseség nem veszi figyelembe azt az anekdotabeli gyógytani igazságot, hogy: „a töltött káposzta kovácslegénynek orvosság, szabónak halál“, más szóval, hogy az emberek nevelése, testalkata s igényei nem egyformák, s hogy mig az egyiknek az az ócska kabát elegendő meleget ad, a másik fogvacogva jár benne, s olyan náthát és csuzt kaphat, hogy arról koldul! — így vagyunk ezzel a hid-kérdéssel is. Akit a baj közvetlenül nem sújt s aki másokkal nem sokat törődik, az könnyen beszél, annak jó lehet a rongyos kabát, ez a rosz hajóhíd is még ad graecas calendas; de százan és ezren, akiknek közvetlen nyomja a tyúkszemét, máskép beszélnek ám, úgy, hogy : »add, uram, azt az állandó hidat, de mindjárt!“ És máskép beszél az igazság és méltányosság, amelyet — valljuk meg őszintén — naponta arcul verünk, midőn drága vámot szedünk egy olyan hídért, amely télen komppá változik, amely tehát közlekedési céljának meg nem felel, s amelyen a gyalogjáró halandó pénzéért ki van téve annak, hogy a lábát törje rajta, vagy legalább is a ruháit szétrongyolja ! De vannak ennél komolyabb természetű indokok is, melyek az állandó hid égető szükségét bizonyítják. Évek óta sajnosan tapasztaljuk piacunk, különösen gabnapiacunk csökkenését , aminek okát, egyebeken kívül, bizonyára rész közlekedési utainkban kell keresnünk, s ide tartozik az állandó híd hiánya is. A másik ok az, hogy a vidékieknek a bejövetelt szerfölött megdrágítottuk. Különösen érezhető ez a drágaság a tiszai közlekedésnél, ahol a vidéki egyszerre híd- és kövezetvámot fizet, s e kettős adózáshoz járul harmadiknak a helypénz. A mostani közlekedés mellett ez a teher kétségkívül nagyon nyomasztó, s nem csoda, ha azt eredményezte, hogy Szeged mellett már Szőregh és Új Szeged is jelentékeny piaccá vált. De ez a teher mindjárt nem lesz oly súlyos, mihelyt állandó hid lesz s ezzel a gyors és biztos járáskelés minden időre biztosittatik. S mindezeken kivül fölhívjuk még polgártársaink figyelmét Makóra, hol az állandó fahíd most épül s az idén el is készül. Ne azon szégyenérzet, hogy Zenta után már Makó is megelőzött bennünket, indítson minket arra, hogy igyekezzünk mi is hova előbb állandó hidat teremteni, hanem indítson erre a saját érdekünk, amely már ez oldalról is fenyegetve lesz, ha gyámoltalan hajóhidunknál maradunk. Nem mondjuk, hogy az állandó hidja által minden időben könnyen és biztosan megközelíthetővé válandó Makó városa egyszerre tönkreteszi a szegedi piacot, de bizonyosnak tartjuk, hogy érzékeny csorbát üt rajta , s nekünk már a kis csorba is nagy. Szeged, hol a roppant nagy állami adónak átlag felét még pótadóba kell fizetnünk, egyike az ország legdrágább városainak ; ily városban a legéberebben kell őrködni a fölött, hogy a lakosság jövedelmi forrásai ne apadjanak, sőt minden módon oda kell törekedni, hogy azok gyarapodjanak , mert különben egy lépést sem haladhatunk előre azon magas cél felé, ahova az alföld fővárosát emelni akarjuk, hogy nemzeti kulturmiszsziójának megfelelhessen.