Szegedi Napló, 1911. október (34. évfolyam, 239-259. szám)
1911-10-07 / 239. szám
2 Szeged, szombat SZEGEDI NAPLÓ, 1911. október 7. 239 82 Október 6. Az aradi vértanuk emléke. Szomorú ünnepet ült ma az ország. Felujitotta az aradi hősök emlékét, akik életükkel pecsételték meg a magyar nemzet szabadságát. Arad örökre Golgotája lesz a magyarnak s az aradi ünneplés mindig a legfájóbb. Szeged ünnepe Gyönyörű nyárias időben, ragyogó napsütésben ünnepelte meg a szegedi függetlenségi és 48-as párt az aradi vértanuk emléknapját. Az ünnepség a belvárosi Szent Demeter-templomban kezdődött. Összegyűltek itt mindazok, akiknek szívében olthatatlan lánggal ég a hazafiság szent tüze, a haza vértanúinak emlékezete. A városi hatóság képviseletében megjelent Lázár György dr. polgármester a városi tanácsnokok élén. Zászlók alatt vonultak föl a népkörök és egyesületek. Az egyes állami hivatalok is képviseltették magukat.Jászai Géza apát-plébános szolgáltatta a gyászmisét a szépen feldiszített templomban. Az oltár előtt díszes ravatal állott, amelyen a tizenhárom aradi vértanú csoportképe gyászkerettel körülvéve volt elhelyezve. A zászlókkal a ravatal mellett két oldalt állottak fel. Tíz órára nagyszámú ünneplő közönséggel telt meg a templom. A baloldali első padsorokban foglaltak helyet a megjelent hatósági, hivatali s egyesületi képviselők. A jobboldali első padsorokban agg 48-as honvédek ültek. Tíz órakor kezdődött az istentisztelet. A nagy papi segédlettel szolgáltatott gyászmise után az egyházi énekkar gyászdalokat adott elő. Mise után a jelenül közönség zászlók alatt a Gizella-téri honvédemlékhez vonult. Az emlék előtti téren ekkorra már nagy közönség gyűlt össze. Az egyesült dalárdák először a Himnuszt énekelték, amelyet a közönség kalaplevére hallgatott végig. Ezután Almássy Endre színigazgató szavalta el igen szépen Ábrányi Emilnek »Amennyi könny van a szemekben« kezdetű hatásos költeményét. Ünnepi beszédet Tóth Imre dr. mondott. A dalárda gyászdalt énekelt. Majd Salvo Hugó szavalta el Ditrói Nándornak Október 6. cimű len- Idületes költeményét. Ezután az egyik agg 48. honvéd imát mondott az elhunyt bajtársak lelki üdvéért és elhelyezték a függetlenségi és 48-as párt koszorúját az emléken. Debreczen Ignác volt 48-as honvéd elégikus hangulatú alkalmi beszédet mondott, a dalárda elénekelte a Szózatot és a gyászünnepség véget ért, a közönség szétoszlott. * Reggel nyolc órakor a református, ágostai evangélikus templomban is gyászistentiszteletet tartottak. * Az újszegedi népkör holnap este ünnepli meg október 6-át. A szegediek este fél nyolckor találkoznak Becsey Károly lakásán, ahonnan együttesen mennek át Újszegedre. * A felső kereskedelmi iskola ifjúsága is lerótta háláját. Előbb templomba ment, majd onnan a honvédékékhez. Itt Bartos Imre tanuló szavalta el Ditróy Nándor alkalmi versét, majd Perbits Lajos tanuló mondott emlékbeszédet. Végül elénekelték a Szózatot és a Himnuszt. Az aradi ünnep. Az aradi ünnepről a következőket jelentik: Az aradi vértanuk emlékünnepét országos fénnyel ülték meg ma Aradon. Reggel hat órakor érkezett meg a budapesti személyvonattal Berzeviczy Albert, a képviselőház küldöttségének vezetője, több képviselő és Gál Jenő dr. főrendiházi tag kíséretében. Az elnök a Fehérle-szállóban hajtatott, ott átöltözött és reggel kilenc órakor megjelent a minoriták templomában az ünnepi gyászistentiszteleten, amelyen Lakatos Ottó rendfőnök szolgáltatta a misét. Nagy feltűnést keltett az istentiszteleten a sekrestyés tévedése, aki az októberi vértanuk emléktáblája helyett a következő táblát helyezte az oltár fölé: HŐSÖK És MEGHALTAK A HAZÁÉRT ARAD, 1949 FEBRUÁR 8. Ezen a napon tudniillik véres utcai harcok voltak Aradon, több halottal és ezek emlékét szintén megülik Aradon. Az istentisztelet után gyönyörű, napfényes időben a szabadságszoborhoz vonult az istentisztelet közönsége. A szobornál az aradi nemzeti színház énekkara elénekelte a Himnuszt, majd Kesztier Ede színész elszavalta Pósa Lajosnak «Az aradi tizenhármak» című költeményét. A város nevében Szabó Ernő dr. főreáliskolai tanár tartott ünnepi beszédet és tette 1© a város koszorúját. Rögtön utána Berzeviczy Albert, a képviselőház elnöke lépett az emelvényre és mielőtt a szobor talpazatára helyezte volna a képviselőház díszes koszorúját, megkapó szavakban emlékezett mega vértanukról. A fővár,. A ferencrendiek belvárosi templomában díszes ravatalt állítottak ma és beborították nemzetiszín szalagos koszorúval és bokrétával. Mellette az öreg negyvennyolcas honvédek álltak őrséget. A főhajó fekete posztóval letakart padjaiban ültek a többi közt. Kossuth Ferenc, a függetlenségi és 48-a Kossuth-párt elnöke több országgyűlési képviselővel. Az istentisztelet után a közönség nagy része a Vigadóba vonult, ahol az egyetemi ifjúság rendezett matiniést a vértanuk emlékezetére. Az ünnep a Himnusszal kezdődött, Oláh Kálmán mondott megnyitó beszédet. Ezután Jászai Mari Petőfi több költeményét szavalta el nagy hatással. Az Ünnepi beszédet Négyess . László dr. egyetemi tanár ,mondta. Utána Kóczé Antal játszott el zenekarával több szép magyar nótát, majd P. Andor Mária szavatt el több hazafias verset igen szépen. Végül Jászai Mari szavalta el a Szózatot, amelyet azután a közönség is elénekelt. Ezzel ért véget az ünnep, mind egyszerű, mind szép, mind magasztos volt: nyüzsgő hangyáknak porszemnyi munkája a nagy mindenségben; de ezekből valamikor egy egéz világ, a munka, a szorgalom diadala és a nemes erkölcsök világrendje fog kialkulni. Csak várjuk, várjuk ezt a boldog időt . . . Egy nap kilátogatott a kertek közé, melyek a messze húzódó folyó ágyában nagy területet foglaltak el a város alatt. E kerteket csak vékony mesgyék választották el egymástól; tolvajok ellen a közösen és féltve ápolt becsület volt az oltalom. A város felé eső részét rőzsekerítés védte, az oktalan állatok ellen. A mesgyéken belül szorgos asszonyok fáradoztak. Úgy elnézte őket. Az egyik mesgye mellett ifjú lányt pillantott meg, egyedül szorgoskodott s úgy elnerült a munkájában, hogy még dalolni is elfeledett. Pedig dalolás nélkül csak nem megy a lányok dolga. Hajolt, hajladozott s mintha különös erőt merített volna a földből, rugalmasan pattant vissza mindig. Könynyü kék vizstkája repedésig feszült meg a derekán s felgyúrt ujjai alól rózsásan tünedezett elő a két gömbölyű karja. Melege lehetett, mert kendőjét ledobta egy paradicsomtőre s szőke haja játszi tincsekben bujkált ki a fonatból. Arca is valamely csodás nagy paradicsom volt, amely hogy, hogy nem, megtanult — mosolyogni. Tornalvai komoly gondolatai közé — maga sem tudta, hogyan — valami derűs fény lopózott. Sokáig nézte a munkálkodó leányt, aki bizony észre sem vette őt, ám öltözete nyomban elárulta az előkelőt s ami legjobban megszokta ragadni a leányszemet: csinos ember volt. Egyszer, egyetlen egyszer arra tekintett s aztán dolgozott, serénykedett tovább, mintha ott se lett volna. Végre nem állhatta meg szó nélkül a kint álló: — Héja kóvályog a magasban, szép leány. . . . Vigyázzon, mert azt hiszi, hogy kezes galamb s rácsap! — Szép a jó Isten, aki teremtett. Magam csak olyan vagyok, mint a többi! —– vetette vissza a leány, a nélkül, hogy fölegyenesedett volna. Hanem a szemszögletéből odavillogott. — Az a héja könnyebb madarat keres magának! — csengett fel utána a nevetése. — A csipkerózsa bátran elpirulhat irigységében, ha magára néz . . . Nézze, máris fenyegeti! — irigykedett a férfi, akinek nagy gyönyörűségére szolgált ez a számba nem vevés a múltak után. — Hát, ha úri tempója van, hadd tegye! Csakhogy több esze van annál, hogy a magamfajta szegény leánynyal vetekedjék! —dobta hátra a szegény leány a szavakat s hirtelen felkapta a kendőjét, hogy leszorítsa az ide-oda lengő haját. De az is lehet, hogy csak a további nézegetés ellen akart védekezni. Tornalvai kimondhatatlan kedvesnek találta a. jelenetet, a kis polgárleányt, akit nem hódít meg a százszor feldicsért férfias szépsége: finoman csiszolt bókjai sem tesznek annyi hatást rá, hogy legalább egy pillanatra félbehagyja a munkáját s rátekintsen, megtudakolandó, hogyérdemes-e szóba állni vele, vagy sem? No, még ilyen teremtéssel sem találkozott. Ez újdonság előtte. Iljra kezdte a beszédet, előkereste a zengő, udvarias szavakat, oh, értett még hozzá. Hiába: egyenlőképpen semmi volt a hatás. E pillanatban olyanformát érzett, mintha régóta ismerné a leányt, mintha sohasem élt volna nemes gondolat a szívében, amely nem köréje fonódott volna s imne — csalódnia kellett. Egyáltalában nem ismert többé magára, úgy átalakult itt egy rövid félóra alatt. — Mondja, hogy hívják? Miért nem akar szóba állni velem? Haragszik rám? — tört ki végre a türelmetlen vád a szívéből. Talán nem akarta, de mégis fájdalmasan csengett a szó. A rezgő, mély hang, mely éles ellentétben állt a hízelgő bókok színpadiasságával, úgy látszik, megtette a magáét. A leány fölegyenesedett s komolyan mondta: — Rózsi a nevem. Martonosi-leány vagyok. Szinte szokmányban dolgozom, sietnem kell. Ki van szabva a munkám; ha nem végzem el, lesz hadd el hadd. — Ugyan kicsoda az a lelketlen, aki igy rendelkezik magával? — kérdezte Tornalvai s égő tekintetét dehogy tudta volna levenni a leányról. Olyan szép,komoly, nemes volt az, hogy nem is illett rá az egyszerű munkásöltözet. Ráadásul még a búcsúzó nap is vöröses fénynyel öntötte körül, hogy annál vesztegetőbbé tegye a hatását. Ilyen fény bizony nem esik azokra a nagyvilági asszonyokra.