Szegedi Napló, 1913. május (36. évfolyam, 104-130. szám)

1913-05-01 / 104. szám

Szeged, csütörtök SZEGEDI NAPLÓ 1913. május 1. 104. sz. Közlegelőink feljavításáról. Irta Pillich Kálmán. III. Homoki közlegelő javítási tervezet keresz­tülvitele és megvalósítása, hogy mily költségbe fog kerülni s annak fentartására időközönkint mennyi kiadást kell fordítanunk, azt vajmi ba­jos volna kiszámítani; ismeretlen kiadásokkal szemben törvényhatóságunk a foganatosítás te­rére nem léphet. Ezt jól meg kell fontolnunk. Feltéve, ha a legelő javítási művelet jól be­válik, a javult helyzet után könnyű kiszámí­tani minő jövedelemre számíthatunk. Az 1912-ik évi alsó- és felsőtanyai 11,087 katasztrális hold területű közlegelőre be volt váltva, ló és csikó 471 darab, szarvasmarha 3883 darab, rúgott borjú 1914 darab, juh 6732 darab, sertés 123 darab, liba 8043 darab és ezek után befolyt fabérben 63,595 korona, vagyis tisztán a 11,087 hold holdanként jö­vedelmezett körülbelül mintegy hat koronát. Ha most már a közleg­elő javítási művelet oly áldásosan vitetnék keresztül, hogy jószág­­eltartási képessége megkétszereztetnék, akkor sem jövedelmezne az többet, mint holdanként 11—12 koronát. Ámde ezen nagyon vérmes reményű jövedelem megvalósításához, hogy mily összeg szükséges, azt előre meghatározni nem lehet. A miniszteri javaslat magán hordja azon hasz­nosítási módozat jellegét, hogy a tanyák alatt kisebb területek önálló legelő területekké fog­nak kiosztatni, hogy a környékbeli tanyai la­kosság házi és tejelő jószágait legeltethesse, a nagyobb, 2—300 holdas területű legelők szintén egyes bérlőgazdaságok részére bérbe­adás útján fognának értékesíttetni, de a bérbe­adásnál a bérösszegen túl rendkívüli súlyos és költséges munkálatok is megköveteltettnek a bérlőktől. Ilyen követelmények, hogy minden bérleti legelőterületen több kút készíttessék, azután azok minden szükségesekkel ellátandók. A gaz és ártalmas növények folytonos irtása, drága fűmagvakkali gyepesítés, trágyázás gondos ke­resztülvitele s az ily területeknek fogasolás és boronálási munkája, miknek lelkiismeretes keresztülvitelére és betartására gazdálkodó kö­zönségünket nem tartom alkalmasnak, hogy azokat folytonosan kellő gondozással keresztül is fogja vinni. Azután bizonyára mulasztás esetére szigorú bírságok lesznek kikötve, melynek végrehaj­tása nagyon sok kellemetlenséget fog maga után vonni. De azután egy nagyobb, 200—250 holdas elkülönített legelő bérbeadásoknál az érdekelt­ségeket gazdaközönségünk köréből nagyon ne­héz volna összehozni.­­ Ennek aztán meg volna az a következmé­nye, hogy a jobbmódú gazdáink önállóan esz­közölnék a bérleteket s a szegényebb föld­­mivesosztálytól csak legelő-uzsoradíjak mellett váltanák be az egyes jószágokat, amiből sok baj és panasz származhat. Ezek elmondása után kívánatosnak tartom, hogy szakértő gazdáink ezen fontos ügyhöz hozzászóljanak, hogy valóban célszerű lesz-e belemenni a minisztérium által ajánlott legelő javítási tervezet keresztülvitelébe. Ne­hogy azzal vádoltassam, hogy gáncsolni könnyű, de jót és hasznosat mondani és taná­csolni nehéz, én az utóbbi nehézség elől nem akarok kitérni és szívesen elmondom a gyer­mekkorom óta, vagyis 1850-es évektől fogva ismert közlegelőinknél szerzett tapasztalatai­mat, mert tanulókörömtől fogva érintkeztem tanyai gazdáinkkal, megfigyeltem életmódju­kat, gazdálkodási rendszerüket, szokásaikat, munkásságukat, eszmejárásukat és így azon meggyőződésben vagyok,­­hogy ha már közlege­lői nyomorúságos viszonyainkon segíteni aka­runk, akkor hatóságunk oly kétoldalú intéz­kedést érvényesítsen, ami vár­osi közpénztárunk jövedelmét is tetemesen emelni fogja, viszont másrészről gazdaközönségünk előnyére is fog szolgálni. Mert a mai legelős rendszer fenntartása mind a hatóság, mind a város lakossága és a gazdaközönség kárára szolgál, mivel kora tavaszszal tanyai lakosságunk a rosszul kezelt téli istállózással legyengült szarvasmarhái mo­hón táplálkoznak április végén és május ele­jén a zöld legelőn, s minden átmenet nélkül megjavult táplálkozásából szokott beállni a jó­szágok megbetegedése és sokszor nagymérvű pusztulása, ha még ehhez május hónap első felében hideg, esős idő is beáll. " Június második felében és július hónapban, ha a nyár száraz, akkor már legelőink ki­égtek s táplálékot nem nyújtanak, ekkor már nagy bajt okoz a legelőhiány. Közlegelőinkön való jószágtartás hátránya még az is, hogy a magas fühérdíjak mellett kiadott jószágokat gazdaközönségünk kora ta­vasztól késő őszig pásztorok kezén hagyja, idő­közi póttáplálékról vagy fedél alá helyezés­ről nem gondoskodik, s igy igen sokszor amily rosszkorban a közlegelőre kihajtottnak, épp oly siralmas állapotban, sokszor erősen meg­fogyva kerülnek vissza. — Szerencsétlen, mit tettél? — súgta az őrmester. Fonó János, mintha jéghideg vízbe zuhant volna, hirtelen föleszmélt. Elaludt az előőrsön! Az önvád nagy, fekete kígyóként csavarodott­­a testére és a torkát fojtogatta. — Mit tettél, mit tettél! — sziszegte ez a kígyó, amint az agyába harapott a méreg­fogával. Az őrmester földije volt. Szomorúan csó­válta a fejét. — Azonnal veresse vasra ezt az embert, — folytatta a tiszt. — Igenis, kapitány úr, — felelte az őr­mester. Hangjában komor balsejtelem és aggódás reszketett. Fonó Jánost azonnal az előőrsvonal pa­rancsnokához vitték. Ez vasra vezette és rög­tön Aulich főhadiszállására küldötte. Hajnal volt. Lent a mély völgyben a Duna hullámai csillogtak, hús szél áradt onnan. Fonó János feje égett, a szive dörömbölt, mint a kiáradt viz a gátak falán. Az álom fölvitte a menyországba, onnan pedig ledobta a pokol mélységébe. Szuronyos katonák őrizték. Bilincs­be verve ült egy fa alatt. Szemében könnyek, arcán néma kétségbeesés. Tudta, hogy vége van. Aki az ellenség előtt elalszik az elő­őrsön, azt főbe lövik. Lelke megint odaszállott a feleségéhez és gyermeke bölcsőjéhez. De most fekete volt a ház, az udvar, az eperfán gyászfátyol hul­lámzott, a felesége talpig feketében zokogott. Reggel hét óra volt. A haditörvényszékre vitték. Az őrmester, aki felváltotta, rohant Kor­mos József bajtársához. — Pajtás, az istenért! — Mi bajod? — kérdezte Kormos őrmes­ter. — Fonó János földinket halálra ítélték! Kormos József megrendülve bámult rá. — Mit tett az a szerencsétlen? — Elaludt az előőrsön! — Jöjj velem azonnal, a tábornok úrhoz megyünk. — Aulich Lajos tábornok a halálos ítéle­tet már elküldte Klapka helyettes hadügymi­niszternek jóváhagyás végett. — Megyünk Klapkához. Kormos díszbe öltözött és őrmestertársával sietett a Sváb-hegyre Klapka tábornokhoz. A hadsegéd azonnal bejelentette őket. Pár perc múlva Klapka tábornok előtt ál­lottak. Arcuk égett az izgalomtól. Hátha már elkéstek. Feszesen tisztelegtek a tábornok előtt. — Na, Kormos, — szólította nevén a tábor­nok az őrmestert, aki azelőtt ordonánc al­tisztje volt, — mi a kívánságuk? — Tábornok úr, egy földinket halálra ítélte a haditörvényszék. — Ki az? — Fonó János, nagykárolyi becsületes ipa­ros. — Fonó ? Éppen most erősítettem meg a halálos ítéletét. — Tábornok úr, — szólt elérzékenyülve az őrmester, de nem tudta folytatni, mert sírás fojtogatta a torkát. — Tudja-e, fiam, hogy az a könnyelmű fickó elaludt az előőrsön? — Tudom, tábornok úr, de kegyelmet ké­rek. — Nős, gyermekes családapa, — mondta a másik őrmester. Klapka mereven nézett rájuk. Kormos őr­mester szeméből kicsordult a könny. — Az ilyesmit nem lehet tűrni, — csat­tant fel Klapka. — Tábornok úr, nekem ő nagyon kedves földim, — tördelte Kormos, de itt megint el­csuklott a szava. Csönd lett, az őrmester szive hangosan ver­te a mellét. Nem nyúlhatott az arcához, pedig érezte, hogy víz csurog le rajta. Klapkát meghatotta, ez a mély bajtársi sze­retet. Lágy szive volt, nem olyan kemény vas, mint a Görgeié. — Hát olyan kedves földije magának az a honvéd? — Szeretem, mert jó és becsületes ember, — tagolta elfúlva Kormos. — Na hát, a maga kedvéért kegyelmet adok neki. Kormos féltérdre ereszkedett Klapka előtt. — Köszönöm, tábornok úr, — és közben lopva letörülte a szempilláján rezgő könny­cseppeket. Klapka rögtön aláírta a halálos ítélet meg­semmisítését s az Írást átadta Kormosnak. Indítványok és interpellációk. Az áprilisi közgyűlés első napja. A tisztviselők fizetésrendezése, meg a szín­házi szerződés tárgyalása az áprilisi közgyűlés tárgysorozatának mindenkit legjobban érdek­lő részei. Bár már előre valószínű volt, hogy ma — az áprilisi közgyűlés első napján — nem kerül egyikre sem a sor, mégis meg­lehetős érdeklődés nyilvánult meg a város­atyák részéről a közgyűlés iránt. Még nincs itt a nyár, a kánikulakor üresen tátongó köz­gyűlési terem képe még nem kísért, még te­kintélyes számban összegyűlnek a közügyek intézői. Tüzessé vált mindjárt az első interpelláció­nál a hangulat. Kormányos Benő interpel­lálta meg a polgármestert amiatt, mert a mér­nökség — mint ő mondta — hajszát indít a külvárosi házak tulajdonosai ellen és egyre­­másra kilakoltatja őket sokszor jogtalanul és szabályrendelet ellenesen. Helyesen cseleke­dett a közgyűlés, amikor nem tette magáévá a tanács kitérő válaszát. Szabályrendelet ide, szabályrendelet oda, — tekintettel kell len­ni a város polgárainak nyugalmára is, nem­csak a rideg paragrafusokra, illetve ezeket a paragrafusokat méltányosan kell alkalmazni. Néhány interpelláció elintézése és három indítvány letárgyalása után áttért a közgyűlés a tanácsi előterjesztésekre, amelyek közül ötöt tárgyalt le. Valószínű, hogy a fizetésrendezés ügye, amelyre holnap kerül a sor, két-három délutánt is igénybe vesz majd. Részletes tudósításunk itt következik: Elnök: Lázár György dr. polgármester, jegyzők: Taschler Endre főjegyző és Rack Lipót aljegyző. A polgármester rendes havi jelentése után következtek az interpellációk.

Next