Székely Nemzet, 1898 (16. évfolyam, 1-195. szám)
1898-03-18 / 41. szám
n ELŐFIZETÉSI felhívás SZÉKELY KEIMZET“ ésluitt politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet" megjelenik hetenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton reggel egy nagy íven, szükség sintén melléklettel F.lílfizetési ára ■ egész évre 10 fii félévre . . 5 fii negyedévre ?. frt 50 kr. Aa előfizetésekét legotélaanOMi iigylat öletvéltokkal Küld mi. Mutatványszám kívánatra Ingyen. Gyujlpbeeli 5 előfizetés elén tisimlotpéldánynyel szolgáluurf. Kérjük az előüzeléseket minél előbb megtenni mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY TARSOLAT, mint * „Székely Nemzet“ kialósul»j(luionA XVI. évfolyam. Sepsi-Szentgyörgy, péntek, 1898. márczius 18. 41. szám. 9 Szerkesztőségi iroda: Seps- Szentgyörgy, Sétatér-Htoza 6. szám, hoaft a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Hérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Kl/5flzetési sir : helyben hárhoe hordva vagy vidékre postán küldve Egész évre . . 10 frt kr. CVI,X— Negyedévre . Félévre 2 frt 60 kr. 5 frt kr. Hirdetmények dija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 80 kr. Kiadóhivatal: JóiJi-njoiora-résiTény-timUt hová az ilLínlitl piáink is hullink Mylsttér sora 16 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre üzetendő. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton bérmentesen küldendők. Reklamácziók a lap kézbesítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendők. Pénzküldeményeknél czélszerűbben postautas-ítványok használhatók. sfe*------------------------- Hanyatlás. — már ez 18 De nem látják azt nemzetünk esküdt ellenségei: oláhok, pánszlávok satöbbiéit sem; nem látják legalább saját szemükkel, hanem szedik a magyar faló anyagot nagyrészt — magyar lapokból, magyar képviselők beszédéből, azokból a hazai nyilatkozatokból, melyek szomorú hősei ellenzéki dühökben nap-nap mellett megfeledkeznek arról, hogy mivel tartoznak a hazának és vétenek nap nap mellett Deák Ferencz első és fő parancsa ellen, mely szerint hazudni nem volna szabad Előre mentünk, haladtunk sok mindenféle tekintetben. Államiságunk, nemzetiségünk erősen áll, tiszteletet kelt mindenfelé. Királyunk és az uralkodóház szeretettel, jóságos előzékenységgel viszonozza ke ragaszkodásunkat a trónhoz s az alkotmányhoz. Oly eredményeket tudunk felírni latui, amelyekről 48-ban, de tán még 67-ben sokan álmodni se mertek volna És Bánffyék alatt nemcsak hogy stagnálás, tespedés nincsen, de sőt oly egészséges előmenetel mutatkozik sok mindenben, hogy vak kell vagy peretszetős szónoki figurák, hathatós ,tidig zavarosan látó, aki ezt észre nem veszi, lusben czifraságok, a hasonlat meg az De némely dologban igazán visszaestünk: ellentét. De az Istenért ne hajhászszuk már józanságban, önzetlenségben, igazságszerzőket! Nyakra főre összehalmozva, érv gyü tetben és talán tiszta hazafiságban bánt, bizonyítékszámba használva, eszköz is. Pedig ezek nem csekélységek, hacsak helyett ezélt csinálva belőlük, nemcsak a nemzetnek egy töredéke is bűnös bennük, émelygőssé válik az ilyesmi, hanem az Mi is bátran állítjuk: hányattunk illető mondókától vagy Írástól legtöbbször— a magyar ellenzéken elveszi az őszinteség és komolyság színezetét. Pedig ebbe a hibába bej be sokszor esünk most, a márczius tizenötödikét dicsőrte napok alatt! Panaszkodunk hanyatlásról. Összehasonlítgatjuk a múltat a jelennel. Ellentétbe helyezzük a negyvennyolczat a kilenczvennyolczcal. Kesergünk régi dicsőségről, mely tudja Isten hol késik az éji homályban. Sírunk, a helyett, hogy vigadnánk —■ azért is sírunk, akár csak a kormány parancsolná, hogy vigadjunk! Legjobb esetben sírva vigadunk, amúgy igaz magyarosan. Leborulunk a 48 nagysága előtt, hogy sárba tiporhassuk a korcs századvéget. Egekig magasztaljuk a nemzeti félisteneket, csakhogy annál rikítóbban kiálthassuk oda a mai vezérembereknek az abezugot. Egyfelől apotheozist, másfelől diszkópést rendezünk. Félszájjal imádkozunk, felével átkozódunk és gyalázunk. Szóval kormányt szeretnénk buktatni, ahelyett, hogy a nemzetet igyekeznénk fölemelni. Pártszenvedelmet szítunk, személyes gyűlöletet, veszedelmes indulatokat, amikor egyetértésre, összetartásra, vállvetett igyekezetre volna alkalom biztatni a nemzetet. Panaszkodunk a közerkölcsök, a kormányzati irány, a nemzeti nagyság hanyatlásáról, amikor amúgy Isten igazában csak azt az áldozatkész, azt a naivul lelkes, azt a hazát imádó szellemet volna okunk siratni, mely mintha kiveszett volna épp azokból, akik egyre másokat okolnak azzal, hogy dekadencziában vagyunk s hogy nem boldog a magyar. Szidjuk a kormányt, mely lábbal tiporja a szabadságot, elnyomja a sajtót, lealázza a nemzeti büszkeséget, csúffá teszi szóval mindazt, amit 48-ban abba a híres 12 pontba foglalt össze a nemzet. S mindazt a borzasztó hanyatlást csak mi látjuk. Nem látják azt az idegen nagy nemzetek, akik madártávlatból bámulják kulturális, gazdasági, nemzeti haladásunkat. Nem látja azt a hanyatlást osztrák sógorunk sem, aki egyre hajtogatja a magyar túlsúlyt a monarchiában, a magyar fizetésképességet a kiegyezésben. A konzuli bíráskodás. A főrendiház közjogi és törvénykezési bizottsága Vsy Béla b. elnöklete mellett ülést tartott, melyek a kormány részéről Bánffy Dezső b. és Dániel Ernő b. voltak jelen. A bizottság először a konzuli bíráskodásról szóló törvényjavaslatot tárgyalta, melyet Bánffy Dezső b. miniszterelnök ismertetett. Kifejtette többek közt, hogy a javaslat szerint a keleten tartózkodó magyar alattvalók peres ügyei ezentúl nem az osztrák, hanem a magyar törvények értelmében intéztetnek el végérvényesen. Dániel Ernő b. kereskedelemügyi miniszter előterjesztette azon indokokat, melyek a javaslatot szükségessé tették. A bizottság ezután a törvényjavaslatot változatlanul elfogadta. A sajtó ünnepe: Budapest, márcz. 15. Az Ünneplésen díszített pódium előtt ott állott ma délelőtt a Vigadó nagytermében az a primitív szerkezetű sajtó, amely többet használt Magyarországnak, mint a mai kor minden finom szerkezetű és gyorsan nyomó rotácziója. Azzal a kis géppel nyomták a szabad sajtó első termékét : a tizenkét pontot s a Talpra magyart, a szabadságharcz barezi riadóját. Ezt a kis, primitiv szerkezetű gépet ünnepelték ma a Vigadó nagytermében. Írók, újságírók, nyomdászok és a nagyközönség sok, sok száz tagja annak a kis megkoszorúzott gépnek a tiszteletére gyűlt össze. A hatalmas oszlopokat, a csillogó márványfalakat Zala György díszítette fel nemzeti szinű dekoráczióval ízlésesen. Talán soha nem volt úgy tömve a Vigadó nagyterme, mint ma. A körülfutó erkélyt a diákság lepte el, lenn pedig óriási hölgy közönség foglalta el a széksorokat, a fal mellett ember-ember hátán szorongott. A pódium körül óriási pálmák állottak s a lehajló pálmalombok Petőfi Sándor mellszobrát árnyékolták be. A szobor talapzatának alján pedig halomra hányva feküdt az a sok koszorú, amelyet délután kivittek a dunaparti szoborhoz. A közönség az érkezők között Szilágyi Dezsőt ás gróf Károlyi Tibort megéljenezte, de az éljenzés csak akkor zúgott föl viharosan, mikor Jókai Mór, Bartók Lajos és Szana Tamás, a Petőfi Társaság titkára a számukra föntartott pódiumra léptek. Bartók az ülést megnyitván, bejelentette, hogy a Felvidéki Közművelődési Egyesület Rákosi Jenőt és Lőrinczy György titkárt bízta meg képviseletével. (Éljenzés.) Bartók ezután fölkérte Jókai Mórt, hogy mondja el ünnepi beszédét. És Jókai fölállott. Az a nagy szeretet, amelylyel Jókait a magyar közönség szereti, óriási ováczióban nyilvánult meg. Rengett az éljenzés, dörgött a taps a pódiumon némán, meghatottan állt Jókai, az utolsó azok közül, akik megteremtették, márczius tizenötödikét. Azután Jókai beszélni kezdett. Elült a zaj és tisztás, zengőn csengett a halhatatlan poéta szava a következőképpen : Jókai beszéde. Úzonnal kezdem. Felszállók lelkemmel a csillagok ás a szellemek urához, hálámat elsóhajtani azért, hogy ezt a napot megengedte érnem. Félszázad múlt el azóta, hogy az új korszak jelszavát elhangoztattuk: „Szabadság, egyenlőség, testvériség.“ Minő félszázad ! Tele reménynyel, küzdelemmel, sikerrel, aztán kétségbeeséssel, bukással, súlyos veszteséggel. De a Mindenható csodákat tett értünk, visszaadta a reményt, a küzdelmet, a diadalt s most bánat nélkül tekinthetünk vissza a múltra. S én nyugodt lélekkel mondhatom el, hogy nincs egy tett az életben, amit másodszor is meg ne tennék. S ezt mondhatja az egész magyar nemzet. Mi volt a márczius 15 ike ezelőtt félszázaddal ? Mindenekelőtt a sajtószabadság karácsonyünnepe. A sajtószabadság is jászolban született, ott üdvözölték a pásztorok, majd a bölcsek és királyok. A szabadságnak is három sátorosünnepe van : a megszületés, a feltámadás, az égből alászállás. Mind a három ugyanazon hívek seregét hívogatja oltárához. Az ünnepek nem versenyeznek egymással, de összefüggnek, együvé tartoznak Valami csodálatos intézkedést a sorsnak, hogy még a csillagok is, az asztronomia, az időszámítás is ilyen ünnepnapokat jegyeznek elénk veres betűkkel a jelen évre. Márczius tizenötödikén nyújtják át az újszülött szabadságnak az eszményi világ csillagvezette királyai, az irodalom, a művészet ás a nyomdászat hódolatuk aranyát, tömjénét és miribáját. Április tizenegyedikén van húsvét ünnepe, amidőn a népszabadság feltámadott, felszálla a trón magas polczára s üle a koronás királynak jobbjára. Ezen a napon fogja az ország törvényhozása ünnepélyes tiszteletét leróni előbb az Isten oltára, azután a király trónja előtt és május utolsó napjaira esik pünkösd három ünnepe, amidőn ezelőtt ötven évvel Magyarország hadserege, katonaság és nemzetőrség egymás mellé sorakozva künn a szabad ég alatt, a tágas Vérmezőn esküdött föl a háromszinű zászlók alatt a magyar alkotmányra. Ez örök emlékű napon, a pünkösdi zöld ágakkal díszített, zöld füves behintett utczákon lesz hivatva a magyar nép hódolatának pompáját, bűségének ereklyéit bemutatni királynak, nemzetnek, az egész világnak. A csillagok maguk parancsolják ránk ez ünnepeket. Naptárunk szentséges ünnepei az ötvenedik évfordulónál összetalálkoznak szabadságunk magasztos ünnepeivel. Nem Isten ujjmutatása-e ez? S az egyik ünnep csak emeli, de nem takarja el a másikat. A lélek ugyanaz, csak az öröme változik. Ugyanaz a hang : csak a zsolozsma különböző. Ma a mi ünnepünk van : a szabadsajtó munkásaié. A sajtószabadság 1848. márczius 15-ikétől számítja a maga Hedzsiráját. Akkor lépett életbe négy héttel elébb, mint törvénybe lett volna igtatva, kikiáltva, tettleg gyakorlatba véve egy csoport író és nyomdász által. Távol van tőlem minden dicsekedés: nem fogok idegen pávatollakat tüzködni egyszerű fekete hollótollaim közé. Minő előkészítő munkát végeztek a népszabadság megalkotása nagy építményében nálunknál bölcsebb, hivatottabb nagy szellemek, hogyan érlelték meg a magyar nemzetet az új korszak eszméinek virágfakadására, milyen elévülhetetlen érdemekkel dicsérték meg nagy neveiket, azt én mind megírtam, felolvastam, nyomtatásban közrebocsátottam egy darab korrajzban. Azt is elmondtam ugyanabban, hogy azt a merész előretolását az idők óramutatójának, melyre a márcziusi ifjak vállalkoztak, a világtörténet nagy eseményei sürgették, kényszerítették ránk, a balsikerrel végződött 47-iki lengyel forradalom, s a diadalmas februári franczia forradalom, a bécsi népmozgalom. Azoktól jött az ébresztő szó, a mi érdemünk csak az, hogy fölébredtünk rá , — és hogy tettre ébredtünk. Mert az 1848 -ik márczius 15-iki mozgalom megindítása bizonyára tett volt. Hiába gúnyolják azt „paraplus-revolution“nak. Igaz hogy, eső esett, s a szavainkat hallgató értelmes közönség védte a kalapjait az esernyőivel, de amint közölünk egy, ki talán most is jelen van, a nyomda ajtajából alákiáltotta : „Urak, ha az eső ellen is paraplét feszítünk ki, hát ha egy óra múlva golyók fognak hullani, akkor mivel fedezzük magunkat ?“ S erre a szóra rögtön eltűnt minden esernyő, s azontúl nem mutatkozott. És bizonyára az élettel leszámolás teljes tudatával lépett ki a piaczra az a maroknyi csoport, a szellem harczosai, amely kész volt a népre appellálni; mert a megelőző napon a hasonló szellemű népmozgalom zajába odafönn Bécsben bizony sortűz ropogása vegyült s a mennykövek a mi fejünk fölött is készen álltak a lecsapásra. A parlament csarnokában védi a merész szónokot a mentelmi jog, de aki a piaczon szónokol, azt nem védi semmi. És azok az ifjak, akit merész szavaikkal visszhangra költötték a köztért, a csatatéren is leltcaiColtuk kiHolosodtftilmuoltro n ucipóabadságért magukra vállaltak. Petőfi és Vasváry, a dalnok és szónok, ifjú életét ott áldozta föl a szent háborúban. Hát ezeknek a vértanuknak az emléke ne legyen-e megszentelve ? Ahogy a sírjaikra nem találunk, a neveiket is elhagyuk-e múlni ? Pedig a nagy emberek, az államférfiak azt mondják, hogy akik e nap mozgalmát indíták, vezették, mindannyian ismeretlen nevekként enyésztek el. Igaz, hogy neveiket nem őrzi se gótai almanach, se hivatalos sematizmusok. De míg a világ világ lesz, ez a nap Petőfi napja marad. Tizenkét évig 48-től kezdve nem ünnepelte meg senki a márczius 15-ike évfordulóját. Mikor 49-ben Debreczenben voltunk, magyar kormány és országgyűlés, a politikai körökben fölmerült az ötlet, hogy meg kellene ülni a márczius 15-ike egyéves jubileumát: mi módon? Erre egy tréfás honatya azt mondá : „Csukjuk be újra Táncsics Miskát a börtönbe.“ Kezdett már alkalmatlanná válni szoczialista czikkeivel. Ez meg is maradt röpke szónak mind a mai napig. És a tizenkét nehéz esztendő után még újabb hét esztendeig nem ünnepelte meg más Petőfi nagy napját, mint a lelkes magyar fiatalság, szabadban elhangzott dalaival, meg egy magyar hegedűművész, ki szerteszétjártában a Petőfi-szobor alapköltségeit összehegedülte. A nagy emberek, a politika oszlopos alakjai letűntek a létáshatárról, eldültek, eltemette őket a Számum homokja. A rostrumok, a tribünök üresen maradtak. Egyes egyedül a sajtó maradt itten : védelmezni a zászlóra kitűzött szent eszméket, jogot, igazságot, nemzetiséget, élesztgetni a nemzet lelkében a hitet, reménységet egy dicsőbb jövőben. Ki emlékezik még azokra a nehéz időkre, amidőn Magyarországon az egyetlen fegyver volt az iratoll s ugyan vigyázni kellett a vele harczolónak, hogy tükörből a czélba találjon. Ha mások nem, ti fogok tanúskodni róla, nyomdász testvéreink, milyen veres plajbász, kék plajbász kaszabolásokkal kerültek kezeitek alá a a czenzurától visszafordult czikkek. S az előleges czenzurán kívül még utólagos is volt: a katonai törvényszék, mely a sajtó képviselőjét nem azért idézte színe elé, hogy lefotografáltassa, s a czikkíróval együtt a szerkesztőt is becsukatta.