Székely Nemzet, 1898 (16. évfolyam, 1-195. szám)

1898-03-18 / 41. szám

n ELŐFIZETÉSI felhívás SZÉKELY KEIMZET“ ésluitt politikai é­s társad­almi lapra. A „Székely Nemzet" megjelenik h­etenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szomba­ton reggel egy nagy íven, szükség sintén melléklettel F.lílfizetési ára ■ egész évre 10 fii félévre . . 5 fii negyedévre ?. frt 50 kr. Aa előfizetésekét legotélaan­OMi iigylat öletvé­ltokkal Küld mi. Mutatványszám kívánatra Ingyen. Gyu­jlpbeeli 5 előfizetés elén tisim­lotpéldánynyel szolgáluurf. Kérjük az előüzeléseket minél előbb megtenni mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉ­NY TARSOLAT, mint * „Székely Nemzet“ kia­lósul»j(l­uionA XVI. évfolyam. Sepsi-Szentgyörgy, péntek, 1898. márczius 18. 41. szám. 9 Szerkesztőségi iroda: Seps- Szentgy­örgy, Sétatér-Htoza 6. szám, hoaft a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Hérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Kl/5flzetési sir : helyben hárhoe hordva vagy vidékre postán küldve Egész évre . . 10 frt­­ kr. CVI,X— Negyedévre . Félévre 2 frt 60 kr. 5 frt kr. Hirdetmények dija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 80 kr. Kiadóhivatal: JóiJi-njoiora-résiTény-timUt hová az ilLínlitl piáink is hu­l­link M­ylsttér sora 16 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre üzetendő. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton bérmentesen küldendők. Reklamácziók a lap kézbe­sítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendő­k. Pénzküldeményeknél czélszerűbben postautas-­ít­ványok használhatók. sfe*-------------------------­ Hanyatlás. — már ez 18 De nem látják azt nemzetünk esküdt ellenségei: oláhok, pánszlávok satöbbiéit sem; nem látják legalább saját szemükkel, hanem szedik a magyar faló anyagot nagyrészt — magyar lapokból, magyar képviselők beszédéből, azokból a hazai nyilatkozatokból, melyek szomorú hősei ellenzéki dühökben nap-nap mellett megfe­ledkeznek arról, hogy mivel tartoznak a hazának és vétenek nap nap mellett Deák Ferencz első és fő parancsa ellen, mely szerint hazudni nem volna szabad Előre mentünk, haladtunk sok minden­féle tekintetben. Államiságunk, nemzetisé­günk erősen áll, tiszteletet kelt minden­felé. Királyunk és az uralkodóház szere­tettel, jóságos előzékenységgel viszonozza ke ragaszkodásunkat a trónhoz s az alkot­mányhoz. Oly eredményeket tudunk felírni latui, a­melyekről 48-ban, de tán még 67-ben sokan álmodni se mertek volna És B­á­n­ff­y­é­k alatt nemcsak hogy stagnálás, tespedés nincsen, de sőt oly egészséges előmenetel mutatkozik­­ sok mindenben, hogy vak kell vagy pe­retszetős szónoki figurák, hathatós ,ti­dig zavarosan látó, aki ezt észre nem veszi, lusben­ czifraságok, a hasonlat meg az De némely dologban igazán visszaestünk: ellentét. De az Istenért ne hajhászszuk már józanságban, önzetlenségben, igazságszerz­­őket! Nyakra főre összehalmozva, érv gyü tetben és talán tiszta hazafiságban b­ánt, bizonyítékszámba használva, eszköz is. Pedig ezek nem csekélységek, hacsak helyett ezélt csinálva belőlük, nemcsak a nemzetnek egy töredéke is bűnös bennük, émelygőssé válik az ilyesmi, hanem az Mi is bátran állítjuk: hányattunk illető mondókától vagy Írástól legtöbbször­— a magyar ellenzéken elveszi az őszinteség és komolyság színe­zetét. Pedig ebbe a hibába bej be sokszor esünk most, a márczius tizenötödikét di­csőrte napok alatt! Panaszkodunk hanyatlásról. Összehason­lítgatjuk a múltat a jelennel. Ellentétbe helyezzük a negy­vennyolczat a kilenczven­­nyolczc­al. Kesergünk régi dicsőségről, mely tudja Isten hol késik az éji homály­ban. Sírunk, a helyett, hogy vigadnánk —■ azért is sírunk, akár csak a kormány parancsolná, hogy vigadjunk! Legjobb esetben sírva vigadunk, amúgy igaz ma­gyarosan. Leborulunk a 48 nagysága előtt, hogy sárba tiporhassuk a korcs századvéget. Egekig magasztaljuk a nemzeti félistene­ket, csakhogy annál rikítóbban kiálthassuk oda a mai vezérembereknek az abezugot. Egyfelől apotheozist, másfelől diszkópést rendezünk. Félszájjal imádkozunk, felével átkozódunk és gyalázunk. Szóval kormányt szeretnénk buktatni, a­helyett, hogy a nemzetet igyekeznénk fölemelni. Pártszenvedelmet szítunk, sze­mélyes gyűlöletet, veszedelmes indulatokat, a­mikor egyetértésre, összetartásra, váll­vetett igyekezetre volna alkalom biztatni a nemzetet. Panaszkodunk a közerkölcsök, a kormányzati irány, a nemzeti nagyság hanyatlásáról, amikor amúgy Isten igazá­ban csak azt az áldozatkész, azt a naivul lelkes, azt a hazát imádó szellemet volna okunk siratni, mely mintha kiveszett volna épp azokból, akik egyre másokat okolnak azzal, hogy dekadencziában vagyunk s hogy nem boldog a magyar. Szidjuk a kormányt, mely lábbal ti­porja a szabadságot, elnyomja a sajtót, lealázza a nemzeti büszkeséget, csúffá teszi szóval mindazt, amit 48-ban abba a híres 12 pontba foglalt össze a nemzet. S mind­azt a borzasztó hanyatlást csak mi lát­juk. Nem látják azt az idegen nagy nem­zetek, a­kik madártávlatból bámulják kul­turális, gazdasági, nemzeti haladásunkat. Nem látja azt a hanyatlást osztrák sógo­runk sem, a­ki egyre hajtogatja a magyar túlsúlyt a monarchiában, a magyar fizetés­­képességet a kiegyezésben.­­ A konzuli bíráskodás. A főrendiház köz­jogi és törvénykezési bizottsága V­s­y Béla b. elnök­lete mellett ülést tartott, melyek a kormány részéről Bánffy Dezső b. és Dániel Ernő b. voltak je­len. A bizottság először a konzuli bíráskodásról szóló törvényjavaslatot tárgyalta, melyet Bánffy Dezső b. miniszterelnök ismertetett. Kifejtette többek közt, hogy a javaslat szerint a keleten tartózkodó magyar alattvalók peres ügyei ezentúl nem az osztrák, hanem a magyar törvények értelmében intéztetnek el vég­érvényesen. Dániel Ernő b. kereskedelemügyi mi­niszter előterjesztette azon indokokat, melyek a ja­vaslatot szükségessé tették. A bizottság ezután a törvényjavaslatot változatlanul elfogadta. A sajtó ünnepe: Buda­pest, márcz. 15. Az Ünneplésen díszített pódium előtt ott ál­lott ma délelőtt a Vigadó nagytermében az a primitív szerkezetű sajtó, amely többet használt Magyarországnak, mint a mai kor minden finom szerkezetű és gyorsan nyomó rotácziója. Azzal a kis géppel nyomták a szabad sajtó első termékét : a tizenkét pontot s a Talpra magyart, a szabadságharcz barezi riadóját. Ezt a kis, primitiv szerkezetű gépet ünne­pelték ma a Vigadó nagytermében. Írók, újság­írók, nyomdászok és a nagyközönség sok, sok száz tagja annak a kis megkoszorúzott gépnek a tiszteletére gyűlt össze. A hatalmas oszlopokat, a csillogó márvány­falakat Zala György díszítette fel nemzeti szinű dekoráczióval ízlésesen. Talán soha nem volt úgy tömve a Vigadó nagyterme, mint ma. A körülfutó erkélyt a diákság lepte el, lenn pedig óriási hölgy közönség foglalta el a széksorokat, a fal mellett ember-ember hátán szorongott. A pódium körül óriási pálmák állottak s a lehajló pálmalombok Petőfi Sándor mellszobrát árnyékolták be. A szobor talapzatának alján pedig halomra hányva feküdt az a sok koszorú, a­me­lyet délután kivittek a dunaparti szoborhoz. A közönség az érkezők között Szilágyi De­zsőt ás gróf Károlyi Tibort megéljenezte, de az éljenzés csak akkor zúgott föl viharosan, mikor Jókai Mór, Bartók Lajos és Szana Tamás, a Petőfi­ Társaság titkára a számukra föntartott pódiumra léptek. Bartók az ülést megnyitván, bejelentette, hogy a Felvidéki Közművelődési Egyesület Rákosi Jenőt és Lőrinczy György tit­kárt bízta meg képviseletével. (Éljenzés.) Bartók ezután fölkérte Jókai Mórt, hogy mondja el ünnepi beszédét. És Jókai fölállott. Az a nagy szeretet, amely­­lyel Jókait a magyar közönség szereti, óriási ováczióban nyilvánult meg. Rengett az éljenzés, dörgött a taps a pódiumon némán, meghatottan állt Jókai, az utolsó azok közül, a­kik megte­remtették, márczius tizenötödikét. Azután Jókai beszélni kezdett. Elült a zaj és tisztás­, zengőn csengett a halhatatlan poéta szava a következőképpen : Jókai beszéde. Úzonnal kezdem. Felszállók lelkemmel a csillagok ás a szelle­mek urához, hálámat elsóhajtani azért, hogy ezt a napot megengedte érnem. Félszázad múlt el azóta, hogy az új korszak jelszavát elhangoztattuk: „Szabadság, egyenlő­ség, testvériség.“ Minő félszázad ! Tele reménynyel, küzdelem­mel, sikerrel, aztán kétségbeeséssel, bukással, sú­lyos veszteséggel. De a Mindenható csodákat tett értünk, visszaadta a reményt, a küzdelmet, a diadalt s most bánat nélkül tekinthetünk vissza a múltra. S én nyugodt lélekkel mondha­tom el, hogy nincs egy tett az életben, amit másodszor is meg ne tennék. S ezt mond­hatja az egész magyar nemzet. Mi volt a márczius 15 ike ezelőtt félszázaddal ? Mindenekelőtt a sajtószabadság karácsony­­ünnepe. A sajtószabadság is jászolban született, ott üdvözölték a pásztorok, majd a bölcsek és királyok. A szabadságnak is három sátorosünnepe van : a megszületés, a feltámadás, az égből alá­­szállás. Mind a három ugyanazon hívek seregét hívogatja oltárához. Az ünnepek nem versenyeznek egymással, de összefüggnek, együvé tartoznak Valami csodálatos intézkedést­ a sorsnak, hogy még a csillagok is, az asztronomia, az i­dő­­számítás is ilyen ünnepnapokat jegyeznek elénk veres betűkkel a jelen évre. Márczius tizenötö­dikén nyújtják át az újszülött szabadságnak az eszményi világ csillagvezette királyai, az irodalom, a művészet ás a nyomdászat hódola­tuk aranyát, tömjénét és miribáját. Április ti­zenegyedikén van húsvét ünnepe, amidőn a nép­szabadság feltámadott, felszálla a trón magas pol­­czára s üle a koronás királynak jobbjára. Ezen a napon fogja az ország törvényhozása ünnepélyes tiszteletét leróni előbb az Isten oltára, azután a király trónja előtt és május utolsó napjaira esik pünkösd három ünnepe, amidőn ezelőtt öt­ven évvel Magyarország hadserege, katonaság és nemzetőrség egymás mellé sorakozva künn a szabad ég alatt, a tágas Vérmezőn esküdött föl a háromszinű zászlók alatt a magyar alkot­mányra. Ez örök emlékű napon, a pünkösdi zöld ágakkal díszített, zöld füves behintett ut­­czákon lesz hivatva a magyar nép hódolatának pompáját, bűségének ereklyéit bemutatni király­nak, nemzetnek, az egész világnak. A csillagok maguk parancsolják ránk ez ünnepeket. Naptá­runk szentséges ünnepei az ötvenedik évforduló­­nál összetalálkoznak szabadságunk magasztos ün­nepeivel. Nem Isten ujjmutatása-e ez? S az egyik ünnep csak emeli, de nem ta­karja el a másikat. A lélek ugyanaz, csak az öröme változik. Ugyanaz a hang : csak a zso­lozsma különböző. Ma a mi ünnepünk van : a szabadsajtó mun­kásaié. A sajtószabadság 1848. márczius 15-ikétől számítja a maga Hedzsiráját. Akkor lépett életbe négy héttel elébb, mint törvénybe lett volna ig­­tatva, kikiáltva, tettleg gyakorlatba véve egy csoport író és nyomdász által. Távol van tőlem minden dicsekedés: nem fogok idegen pávatollakat tüzködni egyszerű fekete hollótollaim közé. Minő előkészítő munkát végeztek a népsza­badság megalkotása nagy építményében nálunk­nál bölcsebb, hivatottabb nagy szellemek, ho­gyan érlelték meg a magyar nemzetet az új kor­szak eszméinek virágfakadására, milyen elévül­hetetlen érdemekkel dicsérték meg nagy neveiket, azt én mind megírtam, felolvastam, nyomtatásban közrebocsátottam egy darab korrajzban. Azt is elmondtam ugyanabban, hogy azt a merész előretolását az idők óramutatójának, melyre a márcziusi ifjak vállalkoztak, a világtör­ténet nagy eseményei sürgették, kényszerítették ránk, a balsikerrel végződött 47-iki lengyel for­radalom, s a diadalmas februári franczia forra­dalom, a bécsi népmozgalom. Azoktól jött az ébresztő szó, a mi érdemünk csak az, hogy föl­­ébredtünk rá , — és hogy tettre ébredtünk. Mert az 1848 -ik márczius 15-iki mozgalom megindítása bizonyára tett volt. Hiába gúnyolják azt „paraplus-revolution“­­nak. Igaz hogy, eső esett, s a szavainkat hall­gató értelmes közönség védte a kalapjait az esernyőivel, de amint közölünk egy, ki talán most is jelen van, a nyomda ajtajából alákiál­totta : „Urak, ha az eső ellen is paraplét feszí­tünk ki, hát ha egy óra múlva golyók fognak hullani, akkor mivel fedezzük magunkat ?“ S erre a szóra rögtön eltűnt minden esernyő, s azontúl nem mutatkozott. És bizonyára az élettel leszámolás teljes tudatával lépett ki a piaczra az a maroknyi cso­port, a szellem harczosai, amely kész volt a népre appellálni; mert a megelőző napon a hasonló szellemű népmozgalom zajába odafönn Bécsben bizony sortűz ropogása vegyült s a mennykövek a mi fejünk fölött is készen álltak a lecsapásra. A parlament csarnokában védi a merész szónokot a mentelmi jog, de aki a piaczon szó­nokol, azt nem védi semmi. És azok az ifjak, akit­ merész szavaikkal visszhangra költötték a köztért, a csatatéren is leltcaiColtu­k kiHolosodtftilmuoltro­ n ucipóa­­­badságért magukra vállaltak. Petőfi és Vasváry, a dalnok és szónok, ifjú életét ott áldozta föl a szent háborúban. Hát ezeknek a vértanuknak az emléke ne legyen-e megszentelve ? Ahogy a sírjaikra nem találunk, a neveiket is elhagyuk-e múlni ? Pedig a nagy emberek, az államférfiak azt mondják, hogy akik e nap mozgalmát indíták, vezették, mindannyian ismeretlen nevekként enyésztek el. Igaz, hogy neveiket nem őrzi se gótai al­manach, se hivatalos sematizmusok. De míg a világ világ lesz, ez a nap Petőfi napja marad. Tizenkét évig 48-től kezdve nem ünnepelte meg senki a márczius 15-ike évfordulóját. Mikor 49-ben Debreczenb­en voltunk, magyar kormány és országgyűlés, a politikai körökben fölmerült az ötlet, hogy meg kellene ülni a már­czius 15-ike egyéves jubileumát: mi módon? Erre egy tréfás honatya azt mondá : „Csukjuk be újra Táncsics Miskát a börtönbe.“ Kezdett már alkalmatlanná válni szoczialista czikkeivel. Ez meg is maradt röpke szónak mind a mai napig. És a tizenkét nehéz esztendő után még újabb hét esztendeig nem ünnepelte meg más Petőfi nagy napját, mint a lelkes magyar fiatalság, szabadban elhangzott dalaival, meg egy magyar hegedűművész, ki szerteszét­jártában a Petőfi-szobor alapköltségeit összehegedülte. A nagy emberek, a politika oszlopos alakjai letűntek a létáshatárról, eldültek, elte­mette őket­­ a Számum homokja. A rostrumok, a tribünök üresen maradtak. Egyes egyedül a sajtó maradt itten : védel­mezni a zászlóra kitűzött szent eszméket, jogot, igazságot, nemzetiséget, élesztgetni a nemzet lelkében a hitet, reménységet egy dicsőbb jövőben. Ki emlékezik még azokra a nehéz időkre, amidőn Magyarországon az egyetlen fegyver volt az iratoll s ugyan vigyázni kellett a vele har­­czolónak, hogy tükörből a czélba találjon. Ha mások nem, ti fog­ok tanúskodni róla, nyom­dász testvéreink, milyen veres plajbász, kék plajbász kaszabolásokkal kerültek kezeitek alá a a czenzurától visszafordult czikkek. S az előleges czenzurán kívül még utólagos is volt: a kato­nai törvényszék, mely a sajtó képviselőjét nem azért idézte színe elé, hogy lefotografáltassa, s a czikkíróval együtt a szerkesztőt is becsukatta.

Next