Székely Nemzet, 1899 (17. évfolyam, 1-194. szám)

1899-07-12 / 102. szám

Július 12. Sajnos, ettől az ideális irányzattól igen messze vagyunk. Tényleg keveset járunk a saját fürdőinkre, sokat járunk idegen fürdőkre és külföldiek édes-kevesen kere­sik fel a mi fürdőinket. Az okot, hogy ez így van, csak magunkban kell keresnünk : fürdőinkben, társadalmunkban és orvosa­inkban. Fürdőink, mi tűrés tagadás, átlag nem a legkellemesebbek és drágák. Gyógyha­tásuk azonban elsőrangú. Csak a mivel a természet megáldotta fürdőhelyeinket, csak abban vetekedhetünk a külfölddel. Ilyen isteni adomány a természeti szép­ség is, mert fürdőink forrásait a természet mindenütt a legvonzóbb vidékekből fa­kasztja ki. Már a­mit emberkéz teremtett fürdő­inkben, az sok dicséretre nem méltó, el­tekintve néhány kiváló berendezésű für­dőhelyünktől. Kényelem hiányzik, szórako­zás hiányzik, jobb egészségügyi berende­zések hiányoznak , a fürdőhelyeket csak üzletszerűen kezelik, általában csak a vállalati nyereség lebeg az igazgatóságok szemei előtt. A vállalat szolid és jó hír­nevének megállapítása nincs az igazgató­ságok programmjában. Épp ezért az a mód divik, hogy a­ki egy-egy fürdőhelyünkbe bevetődik, az költsön, a­mennyit költhet, hogy újból eljön-e a fürdőhelyre, vagy hogy társasága körében ajánlani fogja-e a für­dőt , az nem sok gondot okoz. Ezért van fürdőinken olyan nagy drágaság. Ezért nem keresheti fel fürdőinket hosszabb időre a középosztály nagy tömege, hanem a­ki fürdőzni akar és tehetős, megy valami kis, kellemes és olcsó stájer fürdőre. Viszont ugyanez az üzleti szellem tartja vissza fürdővállalatainkat a dúsabb befektetésektől, minek folytán a dísze­sebb és gazdagabb berendezések hiányoz­ván, előkelőbb és gazdagabb társaságaink is gazdag, idegen fürdőhelyekhez vonzódnak. De nem róhatni föl minden hibát für­dőinkre. A közönséget is kell hibáztatnunk. A közönség viszont túlontúl követelő. El­végre egy újonnan alapított, rövid múltú magyar fürdőhelytől nem követelhetni olyan berendezéseket és áldozatokat, mint év­százados múltú idegen fürdőktől. Gyakran bízvást beérhetné a közönség a jóakarat­tal, a vállalkozók arabic­iójával és ha buzgalmat lát a közönség, pótolja ki a hiányzót a saját részéről is egy kis jó­akarattal. Aztán meg ne akarja a magyar fürdőközönség mindenáron jobbnak látni az idegen fürdőt, még akkor is, ha rosz­­szabb és ismerje el a közönség, hogy für­dővállalkozóinknak nehéz küzdelmet kell folytatniok a közönség idegenbe kivánko­zásával. Ha majd a magyar közönség ide­haza, magyar fürdőinkül­ épp oly kevéssel, mint a­mennyivel külföldön beéri némely fürdőhelyen, akkor meg fog elégedni és kellemesnek fog találni számos magyar fürdőhelyet. Legyen a közönség szerény nemcsak idegenben, hanem idehaza is. Végül a magyar orvosokon múlik, talán legelső sorban is, a magyar fürdők sorsa. Legalább a betegek — és ki nem beteg, szokták mondani, ha arról van szó, hogy menjen-e valaki fürdőre vagy sem ? — arra a fürdőre mennek, melyet az or­vos rendel. A magyar orvosnak természe­tes kötelessége, hogy magyar fürdőt ajánl­jon, ha a magyar fürdőt egyivású hatású­nak elismeri az idegennel. Hogy pedig ilyen hatásúnak ismerje, ahol kettő szük­ségeltetik , hogy az orvos érdeklődjék a magyar fürdő gyógyhatása iránt, viszont hogy a fürdővállalkozó a kellő adatokat az orvosoknak rendelkezésére bocsássa. Eb­ben kölcsönös támogatásra van szükség. De különösen a magyar orvos részéről szükséges e támogatás. Ne resteljen a ma­gyar orvos fáradtságot venni az új magyar fürdők gyógyhatásának tanulmányozására és ne érje be azzal a balneológiai tudo­mánynyal, a­mit régibb német s egyéb idegen könyvekben az idegen fürdőkről tanul. Még egy eszmét vetünk itt föl, egé­szen gyakorlati eszmét. A mi fürdőink jö­vőjüket nyugatról nem várhatják, mert hisz legveszedelmesebb küzdelmüket a nyugati fürdőkkel kell megvívniuk. De vájjon nem volna-e helyes, ha a mi fürdő­ink — valamint iparunk is — a keleten csinálna propagandát, hogy mi lehessünk a keleti államoknak az az ideál és az a bánya, a­mely ez idő szerint, sajnos, még mi vagyunk a nyugatnak. De ez már olyan gyakorlati momentum, a­mely szak­lapba való és nem ide, a­hol egy más reflexiót fűztünk a magyar fürdők ügyéhez. Hús. * S Petőfi-ü­nnep. - jul. 12. Nagy ünnepe lesz a magyarnak. Ünnepelni fogjuk Petőfi Sándort, a legeredetibb és legna­gyobb magyar költő csodás szellemét. Július 31-én félszázados évfordulója lesz annak a szomorú és végzetes napnak, melyen Petőfi Sándor, a dalnokok dalnoka tragikus halálban mult ki a segesvári csatamezőn. Emlékkő áll a csatasíkon, a­hol kardjával együtt tolla is örökre kihullott a költő kezéből, a népfantázia pedig a legenda aranyos zomán­­czával ékesíti fel a nagy szellem misztikus eltű­nését. Ne nyúljunk avatatlan, ihletlen kezekkel a legendák ragyogó zománczához. Meghalt ő, a legnagyobb és legmagyarabb költő. Öt évtizede annak, hogy a többi hősök mellé eltemették őt is. A többi hősök örök álmukat aluszszák azóta, de Petőfi szelleme újból s újból feltámad sírjá­ból, figyelmet, elismerést és ünneplést követelve a maga számára. Ha akarnánk, sem tudnánk róla megfeledkezni. De ki akarna, ki akarhatna a magyar nemzet egyik legnagyobb dicsőségéről megfeledkezni! Igaz, hogy keleti nép vagyunk, a közöny és indolenczia jegyében születtünk. Az élet gondjai is nagy súlylyal nehezednek erre a mi nemzedékünkre, de azért elég volt, hogy Rátkay László, ez a kiválóan rokonszenves és ideális lelkű képviselő, interpelláczió alakjában felszólaljon a házban, hogy a kormány és a nemzet lelkesedéssel felkarolja a szép eszmét, mely a nagy költő halálának ötvenedik évfor­dulóját méltó módon kívánja megünnepelni. Elég volt eszébe juttatni a parlamentnek és a nemzetnek, hogy Petőfi nemcsak minden idők legnagyobb lírikusa, hanem egyúttal a magyar hazaszeretet glóriás alakja, a­ki előtt hódolni kötelességünk és Wlassics miniszter nyomban azt felelte Rátkay hazafias interpellá­­cziójára : „Petőfi a nemzet büszkesége és dicső­sége, a nemzet egyetemének kell tehát emléke­zetéről gondoskodni ; egyetlen politikai párt sem foglalhatja le magának Petőfi Sándort!“ A miniszter, a­midőn készséggel kijelentette, hogy a magyar kormány részt óhajt venni az ünnepségben, egyúttal indítványt is tett az iránt, hogy a magyar parlament is képviseltesse magát ezen az ünnepségen. Az ünneprendezés iniciatí­­váját azonban nagy helyesen a Petőfi-társaságra bízta. A miniszteri nyilatkozat élénk visszhangra talált a Petőfi-társaság körében és a társaság tagjai nagy számban összegyűltek Bartók Lajos alelnök lakásán, a­hol beható tanácsko­zás után a következő megállapodásra jutottak: A társaság a kormány és a törvényhozó­testület támogatásával július 30-án fogja ren­dezni az ünnepet Segesvár­­t. Ez alkalommal Jókai Mórnak kellett volna mondani a meg­nyitó beszédet, de ő Bartókhoz intézett leve­lében kimenti magát öregségével és gyenge­ségével és Bartókot kéri föl az ünnepi be­széd elmondására. A programút többi pontját a társaság tagjainak költeményei, az emlék­beszédek, üdvözlő szónoklatok és dalárdák énekei fogják kitölteni Több oldalról érkez­tek felhívások a társasághoz, hogy más váro­sokban is rendezzenek ünnepségeket, erre nézve a társaság elhatározta, hogy a­meny­nyiben egyes vidéki irodalmi körök, vagy más testületek is óhajtanának ily ünnepsége­ket rendezni, a társaság a saját programm­­jában foglalt irodalmi műveket a rendezők­nek rendelkezésére bocsátja, sőt egyes helye­ken a társaság képviseltetni is fogja magát, különösen Kis-Kőrösön, Pápán, Költőn, Mező- Berényben és Budapesten, mint a­mely helyek­hez Petőfi életének nevezetesebb mozzanatai fűződnek A segesvári ünnepre az összes iro­dalmi társaságokat, törvényhatóságokat és főbb iskolákat külön hívják meg. Ugyancsak a Pe­­tőfi-ünnep alkalmából a társaság megindítja a mozgalmat, hogy a Petőfi hátrahagyott em­lékei számára Budapesten külön ,P­e­t­ő­f­i­­ház létesüljön, a­mely egyúttal otthon­a legyen a magyar szépirodalomnak. A felhívást Jókai Mór szerkeszti meg és több ezer példányban van még a segesvári ünnep előtt szét fogja osztani. Nagyon örvedünk, hogy a Petőfi társaság­nak eme szűkebb körű tanácskormánya lehető­leg országossá kívánja tenni ezt a félszázados ünnepséget. S ha van valami, a­miért szemre­hányás illeti a Petőfi-társaságot, bizonyára az, hogy csak az utolsó pillanatban és mitegy külső nyomásra határozta el magát védszentjének eme nagyszabású ünneplésére. Mi nagy mulasztásnak tartjuk, hogy nem már jóval előbb indított a saját kezdeményezéséből olyan akc­iót, mely ezt a jubiláris ünnepséget nemcsak országossá, de egyetemessé is tehette volna. Erős ugyanis ama meggyőződésünk, hogy ha kellő időben lépünk akc­ióba, részt vesz a külföld is Petőfi ünnepelte­­tésében. Ezt az alkalmat pedig annál is inkább ki kellett volna használnunk, mivel a­nélkül, hogy kisebbíteni akarnék a többi költőink érde­meit, nyíltan bevallhatjuk magunknak, hogy Jókain kívül Petőfi az egyedüli magyar poéta, a­kit a külföld is ismer, sőt elismer, s a­kinek épp ezért méltó helyet is biztosít a külföld a Parnassuson és a világirodalomban. Ita azt akarjuk, hogy a kulturnemzetekkel való szolidaritás meg ne lazuljon, újból s újból össze kell forrasztani az egybetartó kapcsokat. Minél nagyobbak és egyetemesebbek szellem és hatás tekintetében valamely nemzet költői és művészei, annál predestináltabbak a kulturnem­zetekkel való kapcsolat fentartására, s­em a deka­dens Spanyolország Velasquezt, a barbárnak csú­folt Oroszország Tuskint ünnepli a tuilturnem­­zetek asszisztenc­iájával, bizony mi is megte­hettük volna, hogy a Petőfi-ünnepségre megin­vitáljuk a czivilizátált nemzetek képviselőit. De ha már elmulasztottuk nemzetközi jelleget adni ennek a szép ünnepélynek, legyen legalább arra gondunk, hogy a­mit saját emberségünkből és a magunk örömére teszünk, méltó legyen a nagy költő dicsőségéhez és lángelméjéhez. Július 30-án Petőfi halálának 50-ik évfordulóján az egész or­szág visszhangozzék azoktól a hozsannáktól, me­lyekkel a hálás nemzet legnagyobb költője em­lékének adózik. Legyen ez az ünnepség igazán nagy és országos. Ünnepeljük Petőfi emlékét akként, hogy annak jelentőségteljes jellegéből a hazai nemzetisége­k okulást és meggyőző­dést szerezzenek a magyar faj műveltségi szupre­­mác­iójáról. Vajha a nemzeti eszmének nálunk számos olyan képviselője lenne, mint a­milyen volt Petőfi, akkor sokkal inkább imponálhatnánk a nemzetiségeknek. De épp azért, mivel Petőfi Sándor mint a nemzeti eszme képviselője utól­­érhetetlenül áll s mivel ő a nemzeti ideálnak mintegy inkarnácziója, a Petőfi-kultuszt nálunk a legmagasabb fokra kell emelnünk. Örvendjünk, hogy a magyar nemzet oly szellemet szült, mely méltó képviselője lehet legeszményibb vágyaink­nak. Ne tekintsük tehát munkánkat befejezett­nek a július 30-iki ünnepséggel. A magyarnak amúgy is átka a szalmatűz lelkesedés. Hamar felbuzdulunk valamiért, de lelkesedésünk nem tartós és nem állandó. Ha A „SZÉKELY NEMZET11 TÁRCZÁJA, A vér bűne. Irta: Vértesy Gyula. (Vége.) Akaratlanul is repülhetetett valami gúnyos árnyalat a hangomba, mert szomorú sértődéssel válaszolta : — Ugy­e, azt gondolod magadban . Sablon­szerű hazugsága a korhelyeknek ! — Dehogy gondolom ! A világért sem ! — Kiéreztem a hangodból! Az én históriám nem a legközönségesebbek közül való. És nem is a szerelem ölt meg engem, csak a vér! A sze­relem, az tiszta, fehér. De ez forró és piros. Az éltet, ez öl . . . Tehát ide hallgass! Röviden fo­gom elmondani az egészet. Mint említettem, vizs­gálóbíró voltam. Egy betöréses lopást vizsgáltam. Egy odavaló gazdag földbirtokos asztalfiókjából kiloptak néhány száz forintot. Minden jel egy asztaloslegény ellen vallott. Én le is tartóztattam. A dolog egészen világosnak látszott. Az asztalos, a­kinél ez a legény dolgozott, a szomszédban lakott. A két udvart deszkakerítés választotta el. A le­gény könnyen átmászhatott. A lopás utáni napon két százast — a földbirtokos saját neve kezdő­betűivel jelölte meg mindig pénzét — újságpa­pírba takargatva ott találták meg a legény szo­bájában, az ágya alatt. Az újságpapír másik fele eldobva hevert abban a szobában, a­hol a lopás történt. Ezenfelül álkulcsokat is találtak a le­gény szobájában. Olyanokat, a­melyek mind a feltört asztalfiók zárja után készültek. A legény tagadott mindent. Az alibijét nem tudta igazolni, hogy odahaza lett volna. A mes­ter valahol vásáron volt s az se tudhatta. Csak a mesterné esküdözött égre-földre, hogy a legény egy tapodtat se mozdult akkor éjjel otthonról. De hát hogy tudhatta azt a mesterné, a ki a ház másik oldalán lakott ? Minden rendben volt már, a vádlottat job­ban terhelni sem lehetett, csak még egy kis elszászi leányt kellett kihallgatni, a­ki a föld­­birtokos gyermekei mellé volt fogadva. Arra nézve kellett volna kihallgatni, hogy akkor éjjel hallott-e valami neszt az udvaron. Bájos leányka volt! Csipkés fehér ruhájá­ban, rózsás arczával úgy nézett ki, mint valami angyal. Kedvem kerekedett tréfálni vele. S mi­kor belépett, szigorú hangon ráförmedtem : — Hiába is tagadja, kegyed a bűnös. Én tudom, mert én belátok a vesékbe. S képzeld mi történt?! Térdre rogyott és reszketve, halálsápadtan vallotta be, hogy csak­ugyan ő a bűnös. Ha már úgy is tudom, hát mi­nek tagadná. Az anyja odahaza messze idegen­ben, nagy beteg , hogy azt gyógyíttathassa, azért lopott. A pénzt már el is küldte annak a két­százasnak híján, a­melyet ő tett be az asztalos­­legény szobájába. A legény akkor a mesterné szobájában volt, a­kinek a szeretője volt. Mint valami földre cseppent szent, fülig pi­rult, mikor elbeszélte, hogy leste ki a legény szerelmi viszonyát és hogy építette ezután bű­nös tervét. S míg néztem, néztem piruló, szép hamvas arczát, bájos, légies termetét, duzzadó ifjúsága gömbölyű vonalait, úgy éreztem, hogy én is építeni kezdem bűnös tervemet. Ő is észrevehette az ébredező vágyat s érezhette kezem reszketéséből is izgatottságo­mat, mikor felemeltem a földről s magam mellé ültettem a divánra. — Öljön meg, de ne áruljon el! Életem, vérem, mindenem a magáé ! Felém hajolt, ajaka, az a csábos, mesésen finom vágású, kicsattanni akaró ajaka szinte érte az ajakamat. El voltam veszve. Átöleltem s meg akartam csókolni. Követelte, hogy előbb esküdjek meg, hogy el nem árulom. Megesküd­tem, hogy nem árulom el a titkot senkinek sem, ha szeretni fog. S azután ? Nos hát azután ellökött magá­tól, mikor meg akartam csókolni. Azt hittem, hogy megőrülök a vágytól. Ő futott előlem a szobában köröskörül, én utána, végre elfogtam s karjaimba zártam. De ő irtó­zatos erővel kiragadta magát és felszakítva az ajtót, kiabálni kezdte, hogy mentsék meg én tőlem ! Az emberek berohantak. Én azt hittem, legjobb lesz, mindent őszintén beváltanom. El is mondtam. Ő zokogva fogadott mindent s azt állította, hogy én csak boszúból hazudom azt, a­miért ő vissz­autasított engem s nem lett a szeretőm. S mindenki neki hitt! A dologból óriási botrány lett. Engem fel­függesztettek az állásomtól, ő hazautazott. S tudod-e, hogy azóta nincs nyugtom e miatt a szörnyű leány miatt. Gyűlölnöm kel­lene, meg kellene vetnem és én csak szeretni tudom. Elutaztam a hazájába utána. Azóta férj­hez ment egy odavaló elhízott német legényhez. Valami bádogoshoz, a­ki pompás üzletet nyi­tott, bizonyára a kapott pénzből. Rám se nézett. Mintha sohasem látott volna. Mint valami koldust, úgy kergetett el a küszöbéről. Megérdemeltem a sorsomat. Nyomo­rult, aljas voltam. Nem is panaszkodom Lásd, neked se panaszkodom. Csak elmondtam, hogy megírhasd a dolgomat. No meg egy pohárkával. Azután adj kölcsön egy koronát és dobj ki! leült a pamlagra. Makszimovics Sztepannak nagyon fájt a feje és egész teste remegett a láztól. Lám, már két és fél év óta gyógyította magát ettől a lappangó láztól, migréntől és vérszegénységtől, de eredménytelenül. Mennyire volt komoly Makszimo­vics Sztepan betegsége, mennyire nem, azt nem tudni , de ő gyógyíthatatlannak tartotta és ebben a meggyőződésben élve, ijedten készült a halálra. Már fiatal korában is kétkedő és babonás volt de most egészen a végletekig ment: félt a szomorú álmoktól, a gyászmenetektől, hitt is, meg nem is, imádkozott és allopathiával, homeopathiával s mindenfelé szimpathetikus gyógyszerekkel kezel­tette magát. Mindez jobban emésztette őt a leg­nagyobb betegségnél és Makszimovics Sztepan hétről-hétre jobban soványodott, így meg lévén győződve közeli haláláról, lelke mélyében valóságos vértanúvá lett s ezt is­merősei közül senki nem is sejtette. Mikor Makszi­movics Sztepan a betegségéről beszélt valakinek, mindenki csak azt hajtotta : majd elmúlik, csak nyugodjék meg. De Makszimovics Sztepan ugyan­akkor így szólt magában : lám, hiszen mindig így vigasztalják a reménytelen betegeket!... Makszimovics Sztepan azért tovább végezte a dolgát: biztosító társaságnál volt alkalmazva és mindennap pontosan bejárt az igazgatósághoz. S épen azért senki nem is akarta elhinni, hogy komolyan beteg. De azért Makszimovics Sztepan­nak nagyon terhére volt a munka. A állását nem hagyhatta ott, mert a fizetéséből élt. Mikor haza­ment és minden étvágy nélkül megette az ebéd­jét, leült biztosítási íveket írni, a­mi megint hozott neki vagy harminct, negyven rubelt havonta. Mikor végre lefeküdt aludni, el volt csigázva, mint az asszony a szülés után : minden csontja fájt, a melle, a háta, az oldalai bizseregtek, rosszul volt, borzongott, szóval arra a napra teljesen oda volt. És az álom, az idősebb emberek legjobb gyógy­szere, kerülte : sötét gondolatai nem hagyták aludni, pihenni. Későn aludt el Makszimovics Szte­pan és kínos álmai voltak, mintha operálnák és SZÉKE­L,Y NEMZET. A végrendelet.*) Irta: József Nikuláj. Makszimovics Sztepan, miután vendégeit kikisérte és még néhányszor meghallgatta abbeli biztatásukat, hogy betegségének komolyságára nézve nagy tévedésben van, bement a szobájába, ar­­cra örvendő kifejezését szomorúra változtatta és *) A „Magyar Könyvtár“ után. 102. szám.

Next