Székelyhon, 2019. május (1. évfolyam, 81-101. szám)

2019-05-06 / 83. szám

12­ __________________________________________ ____________________________________________________________________________ ________________________________________________________________________________ 3 T O f l h e l y ő r s é g IfsKliBlM Nagy Lea Jelen Jelen vagyunk a jelenlétben. Mint a távoli rezgések a gyomorban, vagy a sós sütemény íze és az ócska angol kávé, vagy mint a lábunk alatt keringő levegő; emlékek valami autóról és dombokon közös nyögésekről, véresre harapott felsőajkak, vagy az egészet csak képzeltük, hogy elfelejtsük, épp megőrülünk. Kipárolgások és monoton jazz szólamok, és mi nem gondolunk többet az ürességre, inkább elhisszük, hogy ami kint van, az is változhat, és nem csak mi létezünk ebben a nagy rohanásban, hanem tényleg szép vagy, és hogy nem csak kémiai folyamat a szeretet, hanem atomjaink hasadásában is van valami szenvedély, valami pátosz, hogy az autóban együttlétünk valós, hogy a szenvedélyünk soha el nem tűnő megmaradás, és amíg zokogva szénné ég egy család valahol egy autóban, mi legalább elhisszük, hogy van értelme az összetartásnak, hogy villanásnyi morzsaként tényleg számítunk is valamit, és hogy a közös fogkefe legalább annyira szimbólum, mint bármi más, és hogy nem öngyilkosság volt, hanem baleset, mert így legalább nem haragszom rád, hogy nem tűntél el teljesen, pedig tudom, a halálkor az idegrendszerből minden emlék eltűnik, álmatlan lesz az éjszaka a bűntudat miatt, és majd az ablakon besütő lámpák fényét nézem a bőrömön, és arra gondolok, hogy ez a hold, és nem is éget annyira, aztán a szőnyegen hallom a meztelen talpadat, és nézem a napot valami folyóparton, hajnal van, átölelnek a klisés emlékeim, nincs melegem, pedig június másodika van, egy éve, hogy megismertelek, egy éve, hogy megszülettem, úgy igazán, és már kevésbé emlékszem az arcodra és a vezetéknevedre, mint arra, hogy milyen dohányt szívtál, hogy miattad szoktam rá a dohányzásra, mert így kicsit újra érzem, hogy nem kapunk levegőt, mert már mindent kiszorít az agyból valami vákuum, és elhisszük, hogy jelen vagyunk a jelenlétben. Dobbanás Loholnak, az óra most épp nyolcat mutat. Takk. Siet a költő, a macska és az a fekete kalapos - utánuk kap. Kopog az ómama cipője, suhannak a vénasszonyok, varjúk varjognak a messzeségben. Dobog az éj, indiánok táncolnak a fák körül. Kongat az idő, siet a költő és a macska, nincs hova bújniuk, kergeti őket az isten. Felborul minden, leomlik az utolsó hegydarab, tangót járnak gurulás közben, az idő hangosan dobbant. NAGY LEA 2000-ben szüle­tett Szolnokon, Budapesten él, gimnáziumi tanulmányai mellett képzőművészettel foglalkozik. Versei a Spanyolnátha, Irodalmi Jelen, Magyar Napló, Nyugat- Plusz, Vár, Irodalomismeret, Eső, Budapest, Tiszatáj, Vár Ucca Műhely, Pannon Tükör, Vörös Postakocsi, Székelyföld folyó­iratokban jelentek meg. Első ver­seskötete 2018-ban jelent meg Légörvény címmel a Napkút Ki­adónál, amellyel elnyerte a Ma­gyar Írószövetség Debüt-díját. vers Bálint Tamás Szennyes (részlet) És menekülnek a démonok, árnyak elől szakadatlan, álmokat, életet újra elölről kezdeni némán. Tisztviselők sűrűn jegyzőkönyveznek a színen, sáros a hó s a ruhák is, egy arc és aktatömeg, mely szemkáprázva világlik vattafehéren, egyéb már semmi a józannak vélt észen nem marad innen. Gyorsan történt minden, pisszre szakítja el őket négy-öt aláírás szétkenve a jegyzeteken, hogy szólni, se lépni semerre esély többet ne lehessen. Végre lesújtott, hogy nemezisként törje meg Ágnest, eddig elé örök árnyékát mi vetette. A síri csendnek uralma következik, értő mondatokat már senki se formál, szárazzá aszalódtak a torkok, megkövesedtek az érző szívek, gondolatok mind. Két külön intézetbe kerülnek, a gyámhivatallal szomszédságuk eléri a célját - ebbe megőrül vagy belehalna esetleg, mindegy -, tűnjön előlük, győzni a megjósolt és félt végen lehetetlen. Fordul a sors még, lesz tavasz és zöldebb a mező is, bár a kemény fagyok épp ezután csak, hogy beköszönnek. Nyújtják ágaikat baljóslón egyre a fák meg­annyi mementóként, csupaszon. Faluszéli parasztház s szárítókötelek pocsolyák tükrében, a tornác mállik, akár a lehullni hagyott zsalugáterek. És az ajtók, ablakok is feketéllnek, nincsenek épnek tűnő részek, a szorgos munka gyümölcse rohad csak. Hírnök a boltíven kövirózsa virága, alatta a sírhantként lapuló portával, amelyre keresztnek­­ haszna a gazda hiányában nincs - nem jut egyéb, mint ócskavas, egy kidobott, vén, rozsdás-tarka bicikli. Hólé mossa a megtörténteket, áznak az üszkös deszkák és a gerendák, kőkapu oszlopa mellett szürke ebek marakodnak megtaposott lepedőkön, rongycafatokkal a szájukban. Takaros fakerítés jelzi határul az őrületet, falutábla pediglen egy másféle világot alig kicsikével előrébb. És ez a régi, amely már nincs szem előtt, mit akarva sem vennénk tudomásul, hátramarad havasan vagy árvíz által elázva a felszín alatt, feledésben. Pál Dániel Levente Temetés után Egy kerti szék. Egy kinnfeledt nyugágy. Egy hinta. Egy homokozólapát. Egy elektromos autó. Dobozban. Egy etetőszék. Egy műanyag kanál. Egy karton táp. Almás. Egy pár cipő. Eladók. Soha nem hordták. Egy kis kockás nadrág. Egy ing. DVD-n az Oroszlánkirály. Egy plüssmackó. Egy bevetetlen ágy. Egy párna. Egy csillagszóró. Álomcsapda az ablakon. Kint a kert. Az utca. A világ. FÖLDRAJZOK, Kutch, India, 2015 Fotó: Péter Alpár 2019 II

Next