Színház, 1971 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1971-01-01 / 1. szám
hiányzik a „színház” című jelenség, még az olyan egyszerű adat is, hogy hány színház működik ma a világon, vagy hogy egy adott időszakban hány „színházi néző” van, holott ez az adat filmmel, rádióval, újságokkal kapcsolatban magától értetődően szerepel. A színház hatásmechanizmusát elemző szakemberek sokat vitáztak már arról, vajon az irodalmi szöveg, a díszlet, a színpadi mozgás, a rendezői koncepció és szuggesztivitás vagy a színészi játék, a nagy színészegyéniségeknek ereje adja-e a színháznak mint műfajnak legfőbb vonzóerejét. Nem hisszük, hogy ebben a kérdésben véglegesen dönteni lehetne vagy kellene, egy azonban biztos, s ebben mindenki megegyezik: közönség nélkül a színház mint művészi és társadalmi jelenség nem létezhet. S bár a pénztárosok, közönségszervezők, jegyszedők, ruhatárosok - tehát a színház olyan alkalmazottai, akik mindennapos munkájuk során személyes kontaktusban vannak a nézővel - sokat tudnának mondani egy-egy produkcióval szemben kialakult hangulatról, ezek csak esetleges, összefogottan nem elemezhető adalékok lennének csupán, még abban az esetben is, ha a fenti fölsorolt színházi alkalmazottak feladatkörébe tartozna a nézőtéri közhangulat, a „tetszik - nem tetszik” hullámzásának regisztrálása. A színházi közönségről statisztikai módszerekkel való tájékozódásnak sokkal régebbi tradíciói vannak, mint gondolnánk. Mindenütt a világon - hogy csak néhány példát említsünk: Lengyelországban, az NSZK-ban, Angliában - a szociológia tudományos módszereivel szondázzák a közönséget. Ezért látszott halaszthatatlanul szükségesnek, hogy közelebbről megismerkedjünk ezzel az arc nélküli tömeggel, ízlésével, színházbajárási szokásaival, véleményének befolyásolhatóságával, kulturális szokásaival, műveltségi szintjével foglalkozása, korcsoportja és neme szerinti bontásban. Egy ilyen vizsgálat természetszerűleg nem törekedhet a teljességre, csupán első lépcsőjét alkothatja egy, a későbbiek során végrehajtandó és részletesebb programnak. Mindenekelőtt tisztáznunk kellett a színházi néző fogalmát. Eszerint színházi néző az a személy, aki nem valamely véletlen, hanem elhatározása révén jött be a színházba. Nem számít színházi nézőnek az ügyeletes tűzoltó vagy az ügyeletes orvos. Egy néző, aki egy évben ötször megy színházba, az a statisztikus vagy a szociológus számára öt nézőt jelent. Viszont nem számít színházi nézőnek az a személy, aki például valamelyik színházi ember hozzátartozójaként jegy nélkül — tehát nem a normális körülmények között - megy az előadásra. Statisztikailag színházi néző az a személy, aki érvényes jegyet - vagy bérletet - vált akkor is, ha az előadást nem nézi meg. (Elképzelhető például, hogy a mi felmérésünk alapját képező tizenöt előadásból egy személy több darabot is megnézett, s így esetleg több ízben is kitöltött kérdőívet.) Miután egy vidéki színháznak komplex feladatai folytán még annyi lehetősége sincs egyéni stílus, markáns profil kialakítására, mint egy fővárosi színháznak, így közönségében sem szorítkozhat egy bizonyos réteg igényeinek kielégítésére, a város összlakosságára kell gondolnia, s ennek az összlakosságnak „elvárásaival” számolnia. Természetesen figyelembe véve a helyi sajátosságokat, a mi esetünkben például azt a tényt, hogy - mint ezt felmérésünk is megerősítette - Szegeden komoly és számottevő (részben már aktivizált, részben még csak potenciális) közönségréteg a középiskolák, főiskolák és egyetemek hallgatósága, amelynek a lakossághoz viszonyított aránya a legmagasabb a vidéki városok között. A színházi közönség egzakt módszerekkel történő vizsgálata sajátos problémát jelent mind a színház, mind a társadalomkutató számára. Sajátos probléma a vizsgálatba bevonható személyek kiválasztása. Választhatjuk a város potenciális színházlátogatóiból, tehát az összlakosságból képzett minta kikérdezését, s akkor megismerkedhetünk mind a rendszeres, mind az alkalmi színházlátogatók, valamint a színházba sohasem járók színházlátogatási szokásaival, színházzal szemben tanúsított elvárásaikkal vagy elutasításukkal. Ez az eljárás azonban nagyon költséges, s ugyanakkor nem ad megfelelő választ arra a lényeges kérdésre, hogy egy évadban hogyan alakul a színház törzsközönsége, milyen társadalmi rétegből milyen százalékarányban kerülnek ki a bérlettulajdonosok, alkalmi színházlátogatók. A színházlátogatók társadalmi és egyéb demográfiai jellemzők szerinti összetételének ismerete viszont - véleményünk szerint - elengedhetetlen előfeltétele a megfelelő színházpolitika kialakításának. Ha az információt szolgáltatók körét a színházlátogatókból képzett minta alapján választjuk, akkor is alternatív megoldások mellett dönthetünk. 1. A bérlettulajdonosok neve és lakcíme rendelkezésünkre áll, véletlen kiválasztás alapján képezhetünk olyan mintát, amely a rendszeres színházlátogatók 10-15 százalékát reprezentálja. A mintába bekerült bérlettulajdonosokat kiképzett kérdőbiztosok lakásukon felkeresik és standardizált kérdőív segítségével interjút készítenek. 2. A színházi évad végén valamelyik előadáson kérdezőbiztosok közreműködésével vagy önkitöltős kérdőív segítségével megkérdezünk minden nézőt. Amikor felmerült a Szegedi Nemzeti Színház nézői szociológiai jellegű vizsgálatának szükségessége, az első változatot elvetettük. Ha lakásukon keressük fel a bérlettulajdonosokat, ez egyrészt igen pénzigényes vállalkozás, a kérdezőbiztosoknak esetleg többször is fel kell keresni az illető személyt. A megkérdezett úgy érezheti, hogy az anonimitás nincs kellőképpen biztosítva, bár nehéz elképzelni, hogy egy színházszociológiai vizsgálat keretében milyen kérdésre nem válaszolnak szívesen a nézők, de ezzel a vonakodással is számolnunk kellett. Legfőképpen az szólt az ilyen módon megszervezhető vizsgálat ellen, hogy ebben az esetben nem ismerjük meg azoknak a nézőknek a szokásait és motivációit, akik nem járnak rendszeresen színházba, azaz nem rendelkeznek bérlettel. Egyetlen előadás nézőközönségének megkérdezése nem ad elegendő tájékoztatást, ezért döntöttünk úgy, hogy más külföldi példa alapján (Mann, P. N.: Surveying a theatre audience: methodological problems - The British Journal of Sociology, 17. 1966. 4. sz. 380-387 p.) 1970 áprilisában és májusában 15 előadás alkalmával minden nézőt megkérdezünk. Alapvető problémaként jelentkezett, hogyan kapjunk megfelelő, korlátozott terjedelmi információt a színház látogatóiról. Az interjút figyelmen kívül kellett hagynunk, mert egyrészt a vizsgálat nagy számú kérdezőbiztost igényelt volna (jelentős költségkihatással), másrészt a színházon belül nem állt volna erre a célra több helyiség a rendelkezésünkre. Továbbá a szüneteket a nézők feltehetően nem szívesen töltötték volna a kérdezőbiztosokkal való beszélgetéssel, hisz a színházlátogatás társadalmi ese- 3 °