Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1972-09-01 / 9. szám

kell hiábavaló szélmalomharcot folytat­nunk. Mindenki, akire csak tartozik, fel­ismerte a gyermek- és ifjúsági színját­szás fontosságát, s összefogva, minden lehetőséget megadnak színházunknak. Itt elsősorban a Művelődésügyi Minisz­térium, a Fővárosi Tanács, az Úttörő Szövetség, a KISZ vezetőinek önzetlen segítségére gondolok. Azzal a jó érzés­sel vehettem át a színház vezetését, a többi már rajtunk múlik. - Mit akarnak tenni annak érdeké­ben, hogy a gyermekek és ifjak ne köte­lező feladatnak érezzék a színházlátoga­tást, hanem szívük szerinti örömnek? Mivel, hogyan akarnak szólni a 90-es évek ifjúságához? - Az előbb már - elismerően - szól­tam az 50-es évek Úttörő- és Ifjúsági Színházáról, amely jó néhány generációt nevelt színházszeretetre. Még annyit tennék hozzá: akkor a fiatalok Azsaje­­vet olvasták, most Camus-t. Képletesen értem ezt. De talán nem tévedek ab­ban, hogy a mai fiatalok jóval többet tudnak, sokkal magasabb szinten, mint a húsz évvel ezelőttiek. Nyilvánvaló, hogy a mai színháznak, itt és most, te­matikailag és formailag sokkal bonyo­lultabb és összetettebb, értelmileg és ér­zelmileg változatosabb, őszintébb szín­házat kell csinálnia, mint régebben, hogy valóban a mai fiatalok színháza legyen. Nagy feladat, úgy is mondhatnám: fe­lelősségteljes kísérlet ez. Mi erre vál­lalkozunk. Teljes hittel. Az ifjúság szín­házának segítenie kell a pártnak az ifjú­ság kommunista nevelésében. Példaké­peket kell teremteni, azt az embertípust, aki jól dolgozik, akit érdekel az ország, a világ sora, és aki szocialista alapról ítélkezik. A mai fiatal számára nem­csak a kapitalista kizsákmányolás, nem­csak a szocializmus építésének torzulá­sokkal terhes ideje, de még az ellenfor­radalom is a történelem. Ezekről az időkről akar hallani. Mi ezekről aka­runk beszélni hozzájuk. A felnőtt szín­házak nem foglalkoznak olyan művek színre hozatalával, amelyek a 14-20 éves ifjúság konfliktusait, vívódásait, problé­máit tárják fel. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló, hogy az ifjúságot elsősor­ban az ilyen művek érdeklik, ezeket ér­zi legközelebb magához. - A színházak - feltehetően - azért nem mutatnak be ilyen műveket, mert ezek a problémák kívül esnek az írók érdeklődési körén. Vajon a Bartók Szín­ház képes-e hatni az írókra, hogy efféle témákat színpadra feldolgozzanak? - A dramaturgiai munkánkat is a fia­tal írókra építjük elsősorban. Az eltelt három-négy hónap alatt két évre ele­gendő színpadi művel ismerkedtem meg. S ez arra vall, hogy színházunk sajátos, egyedi helyzetben van, mert az egész országban jóformán a mi színházunkat érdeklik ezek a témák. A Bartók Szín­ház máris kapcsolatot keresett a Szín­­művészeti Főiskola dramaturgiai tago­zatán pályájukra készülő fiatal dráma­írók kollektívájával, a Magyar Rádió if­júsági osztályán dolgozó fiatal írókkal, s elégedetten mondhatom: nem ered­ménytelenül. Itt említem meg, bár lát­szólag nem tartozik szorosan ide, hogy nagyon sokat várunk színházunk közön­ségétől is. Arra törekszünk, hogy megis­merjük őket. Véleményükre, „elvárá­saikra” vagyunk kíváncsiak, éppen ezért erősen szorgalmazzuk, hogy minél több ifjúsági színházbarát­ kör vagy -klub jöj­jön létre. Remény van arra is, hogy színházunkat - két ütemben - korszerű­sítsék. Szó van róla, hogy a bejárati részhez, az előcsarnokhoz a szomszédos épület helyiségeit hozzácsatolják, s ak­kor előadás előtt és után mód nyílna ar­ra, hogy elbeszélgessünk a színházban megjelenő fiatalokkal. Tárgyalásokat folytatunk a Magyar Színházi Intézettel arra vonatkozóan, hogy megnagyobbí­tott társalgónkban majd állandó magyar színháztörténeti kiállítás nyíljék, fél- Szabó Magda: Mondják meg Zsófikának (Bartók Színház). Venczel Vera (Zsófi) és Várhegyi Teréz (Dóra) 33

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék