Színház, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
rodás, a düh visszatartottságának képe a görcsösen szorító kéz. Kezével máskor is érzékletesen jellemez. Bartók fiatal éveinek szorongásait, készülődését, kételyeit lényegében a kezével jelzi; jellegzetes mozdulata, kéztartása, jobb kezével ökölbe szorított balját szorongatja. Későbbi időszakok lelkiállapotának ábrázolására összekulcsolja a kezeit, nem imára, csak ujjait pihentetve. Tökéletes a szövegmondása. Sehol egy pontatlan értelmezés, egy hamis hangsúly. Egy-egy szóba, hangsúlyba véleményt, magatartást tud sűríteni. Az egyik jelenetben Kálmán Imre kifejti, hogy szimfóniát csak akkor fog írni, ha már az operettekkel sok pénzt szerzett. Kozák-Bartók megkérdezi: pénzt? Ebben a kérdésben és hangsúlyban Bartók pénzről vallott nézete és a kérdéskör képtelensége sűrítetten jelenik meg. Egy-egy rezdülése, mint megnősülését anyjának tudomására hozó, odavetett mondatát kísérő büszke, köpés, mégis bocsánatot kérően kisfiús mosolya többet jelez, mint egy egész jelenet. Bartók egyedülvalóságát, kiemelkedő voltát nemcsak Kozák abszolút puritánsága jellemezte. A többiek szerepjátszása, harsánysága, az ábrázolt személyek jellegzetes mozdulatainak, esetleg hű maszkjának, külsejének másolása, felidézése - a rendezés ellenpontozó szándéka szerint - éles kontrasztot jelentett az ő eszköztelenségével. Ez alól talán az egyetlen kivétel a népdalgyűjtés szimultán jelenete, ahol Kodály-Harsányi a kegyes hazugságot sem megvető, alispánnal bratyizó módszerével szemben Bartók becsületes, a feladatot pontosan ismertető, unszoló, de nem erőltető próbálkozása sokkal nehezebben ér célt. Ez a kettős jelenet a két barátot külön-külön is jellemezte, és részben azt is megmutatta, hogyan egészítették ki egymást. Egyedülálló szellemi-művészi alkotó folyamat Kozák Andrásé. Egy magatartást, egy tiszta emberi sorsot tudott felmutatni és elfogadtatni — sokszor a színpadi megvalósítás más mozzanatai ellenében is azáltal, hogy képes volt Bartók szellemét megérteni, önmagán átszűrni, képes volt az olyan emberek humánumát, lobogását szembesíteni a „mi mindig mindenről lekésünk” állapotával, akik másként hagyják itt ezt a világot, mint ahogyan találták, s ezek szintézisét önnön lényével sugározni. HÁMOS GYÖRGY Bátorítás történelmi drámája Csák végnapjai a Nemzeti Színházban A színház belázasodott. Hosszú élete során nem most először és nem is utoljára. A láz a színháznál nem a betegség jele; bizonyos hőemelkedés nélkül - melyet jó esetben a nézőtér azonnal megkap a színpadtól - nem is lenne érdemes felhúzni a függönyt. A láz már más: jelezhet betegséget, de ugyanúgy örvendetes változást is. Mint amikor a kisgyereknek kibújnak a fogai. A színház mostanában erősen lázas, aggódó és örvendező professzorok fogják a pulzusát. Az egyik azt mondja, új és éles fogai nőnek - a másik vakbélgyulladásra gyanakszik. Mivel nem kedvelem a parabolát, nyomban megfejtem: a kritikusokra gondolok. Számukra a láz mindenképpen veszélyes, függetlenül attól, hogy a színház megerősödve vagy elgyöngülve vészeli-e át. A láz elhomályosítja a látást, s magasra csapva már víziókat is okozhat. A színház vizionálhat, de a kritikus soha, tehát nem láthat olyasmit a színpadon, ami a színpadon nincs jelen. Mindezt azért bocsátom előre, hogy figyelmeztessem az olvasót: a következőkben mit nem fogok tenni. Sem a Madách-Keresztúry-drámát, sem Marton Endre rendezését sem bűnjelként, sem alibiként nem fogom felhasználni semmilyen színházi teória mellett vagy ellen. Ahogy ez napjainkban - szinte minden bemutató alkalmával - nem helyeselhető szokássá vált. Csupán mint drámát igyekszem vizsgálni, anélkül, hogy erőfeszítést tennék annak a bizonyítására, hogy szíves fogadtatása melyik színházi elmélet malmára hajtja a vizet. Korunk színpada nem kedvez a történelmi drámának; a magyarázat egyszerű: a történelem, mint téma, kiment a divatból. Nyugalmasabb korokban tisztelték és hittek benne. Azt mondták: a történelem az élet tanítómestere. Ma már világosabban látjuk, hogy az élet a történelem tanítómestere. A történelem nevelhető - különösen drámai, irodalmi alkotásokban - megfogadja a jelen idő tanulságait, kívánságunkra készségesen változtatja meg magát. Madách is kétszer írta meg a Csák végnapjait: öt évvel a szabadságharc előtt, és tizenkét évvel a szabadságharc bukása után. Másmás történelmi korszakban másképp látta Csákot és Róbert Károlyt, másképp az Omodékat s tragédiájukat. Hogy mikor látott helyesen: nehéz lenne eldönteni. De hogy miért látta őket kétféleképpen: az általa átélt „történelem” elég világossá teszi. Nehéz megérteni, hogy a dialektikus és történelmi materializmus megszületése előtt, hogyan beszélhetünk egyáltalán történelemtudományról, hiszen a gazdasági és társadalmi erők egy nézőpontú, tudományos vizsgálata nélkül: a történelem alig felfogható célú háborúk, vereségek, győzelmek és békekötések sorozata, s történelmi anekdoták füzére. A korabeli és „hiteles” feljegyzések és krónikák nem a történelmet továbbították az utókornak, csupán a krónikás vagy feljegyző véleményét a történelemről, illetve tulajdon koráról. A véletlen is játszott ezekkel a feljegyzésekkel, eltüntetve vagy felszínre hozva őket. A forrásmunkák marxista kritikai analízise előtt nem nagy túlzással elmondhattuk: az egész történelem véletlenül történt. A történelemtudományban ma már megnyugtatóbb a helyzet, bár az időnként szenvedélyessé váló viták arra intenek, hogy elbizakodottságra itt sincs okunk. A történelmi dráma válsága azonban, a történelem „lelepleződésével”, elkerülhetetlenné vált. Kiiktatódva ízlésvilágunkból a romantika: a régi típusú történelmi drámák szerkezetét nem volt ami hajtsa, fűtőanyagukat sen- Madách-Keresztury: Csák végnapjai (Nemzeti Színház). Rendező: Marton Endre, Moór Mariann (Zách Klára) és Őze Lajos (Zách) 7