Színház, 1973 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1973-03-01 / 3. szám
alakjává nőni, hangsúlyeltolódás következik be: a Biffet játszó Piróth Gyula tökéletesen kibontja a bemagyarázott „különb ember vagy” illúzióban élő s éppen ezért kudarcot kudarcra halmozó, de a hazugságokra rádöbbenő s új életet kezdeni igyekvő ember figuráját és tragédiáját. Biff válik — kis túlzással — főszereplővé. Pontosabban a két fiú, mert Székhelyi József Happyje — könnyedebb hangvétellel — szintén túlnő a darab figurahierarchiája által megengedett szerepén, így paradox módon a fiúk előtérbe kerülése is a néző Willy iránti sajnálatát erősíti, hiszen „a semmire sem jutott fiaival” megvert apa áll összetörve a színen, s szánja el magát az öngyilkosságra. Ez így melodráma annak rendje és módja szerint! A veszprémi színház ezzel szemben a művet pontosan értelmezte, az előadás új összefüggéseket mutat fel, s ezzel a dráma-megközelítés más, hitünk szerint korszerűbb módját mutatja. A mai kisembereknek mutat tükröt Willy Loman példájával a rendező, Valló Péter. A kép távolról sem idillikus. Kevesebb a megszépítő, több a nyers, a torz vonás. Minden részletelrajzolás ellenére az összkép pontos, ennek az előadásnak a romanja a kispolgár hű ábrázolata: nem látja, érti a körülötte zajló életet, minden cselekedete kisszerű, túlzott fontosságot tulajdonít saját szerepének, saját vágyait a fiaiban szeretné beteljesíteni, agresszív és alázatos, és folytathatnánk a jellemzés részletelemeit. A rendező nem másítja meg a darabot, bár a szöveget is megkurtítja, az instrukciókat sem tiszteli. De tiszteli Millernek az emberről, a kisemberről megfogalmazott mondanivalóját, és azokat a részeket, melyeknek nálunk ma fontos mondandója lehet, kiemeli. Nem didaktikusan, nem a szövegrészek hangsúlyozásával, hanem a játék szervezésével, mozgással, a ritmus kialakításával, a groteszken nyers hangvétellel. Az eltérő értelmezéssel természetesen gyökeresen más színpadi megvalósítás, játékstílus párosult. Kecskeméten a rossz hagyományainkból táplálkozó túlrészletező, szövegcentrikus, elnyújtott naturalista játékmód, Veszprémben a filmszerűen pergetett, groteszk, az együttes játékra épített, a súlypontokat hangsúlyozó, bravúros ritmusú, stilizált ábrázolás. Az előadások stílusa közötti különbséget a díszletek stílusa sűrítetten jelzi. Kecskeméten festett kulissza-felhőkarcolók fogják körbe a Loman-házat, amelyben minden úgy van felépítve, berendezve, minden kellék, részlet megtervezve, ahogy a szerző leírta. Mégsem funkcionálnak helyesen. Például szó esik egy helyütt arról, hogy tej meg sajt van a jégszekrényben, tehát a konyhában ott a jégszekrény, de a kulisszára festve. S amikor a játék szerint Loman enni akar, kimegy a színfalak mögé és behozza azt a sajtot, tejet, amit a színen levő jégszekrényből kellene kivennie. Egy másik momentum: a Loman-házon kívüli helyszíneket — Charley, Howard irodája, a bár, a szállodai szoba — az előszínpad két szélén, hosszan, elsötétítésekkel rendezik be, ami más mozzanatokkal együtt, az idő és térbontásos dramaturgia szerint építkező drámát széttöri. Idősíkok és ritmusképzetek Veszprémben a díszlet — Najmányi László tervezte — szerkezete a darab időstruktúráját fejezi ki: ahogy a mű az eltérő idősíkok egymás mellé, egymásba csúsztatásából áll össze, a díszlet ugyanennek térbeli megfelelőjét ábrázolja. Egymásba nyúló, egymásra, egymás mellé épülő kockáknak, dobozoknak az egész színpadképet betöltő halmaza a díszlet. Két szín váltakozik, a fekete és a fehér. S ahogy a felületek, élek megvilágítódnak, a mértani formák hol a térbeliség, hol a síkbeliség érzetét keltik. Ezzel a szerkezettel a szimultán helyszíneket is ki lehetett alakítani: középen van a kétszintes Loman-ház, előtte a Arthur Miller: Az ügynök halála (Veszprémi Petőfi Színház). Harkányi János (Happy), Cserhalmi György (Biff) és Latinovits Zoltán (Willy Loman) (MTI Fotó - Kovács Sándor felv. 20