Színház, 1976 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1976-08-01 / 8. szám
„Latinovits az emberből állattá majd ismét emberré alakulás frivol és játékos ötletét bontakoztatja ki feledhetetlen és élvezetes alakítássá ... A darab végeidő még azt is megmutatja, hogy az operetthős szerepkörébe is mily könnyed eleganciával tud beilleszkedni.” (Élet és Irodalom — Szekrényesy Júlia) Néhány nappal azután, hogy bemutatója alkalmával a televízióban nyilatkozott, egyik kollégája a következőkkel fordult hozzám: „Miért éppen Latinovitscsal készítenek interjút ? Valóban kiváló színész, de milyen alapon beszél pont ő a színészek problémáiról, mikor már rég nincs közöttünk ? Magányos farkasként járkál az országban, így alkalmatlan arra, hogy bennünket képviseljen. Ő hirdet igét a kollektív szellemről ? Hiszen egyik kollektívában sem tudott megmaradni. . .” Mit szól ehhez ? - Az ember lényegében mindig köteles megóvni a maga szuverenitását - ami nem magányosság. Számomra azt jelenti, hogy meg kell óvnom azt a frisseséget és megújulni tudást, ami esetleg egy gépies premiersorozatban, állandóan egy színháznál, egy társulatnál dolgozva - talán megkopnék. Úgy érzem, hogy egy kollektívának hitet és erőt tudtam adni Kecskeméten és Veszprémben, ahol rendeztem is. Debrecenben tanultam meg, mi a kollektív színház. A debreceni színházban nőttem fel, amelyre ma is nosztalgikusan mint kollektív színházra emlékszem, hiszen minden jó színház az. - Ha Kecskeméten és Veszprémben „hitet és erőt” tudott adni egy társulatnak, miért jött el ezektől a színházaktól ? - Kecskeméten csak a Liliomot, játszottam vendégként. Veszprémben az igazgató-rendező és egy másik rendező késztettek távozásra - nem pedig a társulat. - Miért ? - Két év után visszavonták azt a lehetőséget, hogy rendezzek. De valamit enyhítettek, a társulat hatására közölték: szerepre szerződtetnek. Kilométerpénzt nem fogadok el - ezt válaszoltam. Hogy hogyan jött létre ebben a társulatban a kollektíva, mi volt a veszprémi csapatnak a lényege? Jobb lenne, ha ez nem az én számból hangoznék el. De hogyha hisznek nekem, higgyék el: valóban megszületett ott egy olyan csapat, amely még klubot is csinált sajátkezűleg. Szögeztünk, festettünk - dolgoztunk társadalmi munkában. Az előadásokon pedig olyan szellem uralkodott, mely a régi nagy csapatokra emlékeztetett. A kérdésre visszatérve: hibát én is követtem el. Németh László Győzelem című színdarabjának premierjére már teljesen ki voltam merülve: főszerepet játszottam, vidékre jártunk, és másnap egy új darabot kellett rendeznem. Éjjel a színházban pedig egyéni beszélgetések során próbáltam a magam szerény eszközeivel lelkileg szétesett társaimat összeszedni, hitet önteni beléjük. A teljes elfáradás a premieren következett be, és ez személyes súrlódásokhoz vezetett. De hangsúlyozom: nem ezek miatt távoztam, hanem azért, mert továbbra is szerettem volna rendezni. . . „Latinovits Zoltán első rendezésére a veszprémi Petőfi Színházban került sor: Németh László Győzelem című drámáját állította színpadra. Nem ő írta tehát a darabot, nem tervezett díszletet, nem alakít egyetlen szerepet sem, csupán megrendezte az előadást. Mégis: íróként, tervezőként, színészként is állandóan jelen van, amit csinál - szerzői színház .. . Latinovits úgy értelmezi át - s teszi ezzel életképessé - a darabot, hogy az eredeti gondolatsor sem szenved csorbát. A lappangó értékeket hozza felszínre, kitűnő érzékkel. Tisztelettel és áhítattal közelít az írott szöveghez is - de cselekvő áhítattal . . . Fölrúgja a Németh László-előadások minden hagyományát - jót is, rosszat is függöny tagolta színdarab helyett folyamatot játszat. Új figurát teremt, a cigányt, aki értelmet ad a nyíltszíni díszletváltozásnak. Mindenre figyel, mindent e tökéletesség igényével szervez meg . . .” (Kritika 1972/4. - Tarján Tamás) „Az első, ami vitathatatlan a veszprémi Kispolgárok előadásában: Latinovits Zoltán rendezői professzionalizmusa. Németh László Győzelem című drámájának színpadra állításakor még úgy tűnhetett föl némelyek szemében, mint hályogkovács, aki nincs tudatában annak, hogy életveszélyesen operál. Látszat volt az is, Latinovits nem a dráma ellen rendezett, hanem megkövesedett előadási hagyományok ellen. Nem a zárt drámai konstrukciót verte szét, s főként nem az írói gondolatot, hanem csak azokat a szcenikai közhelyeket, amelyek a színpadi gyakorlatban hozzáragadtak a Németh László-drámákhoz. A Kispolgárok előadása tökéletes remekmű. És ez nem egyszerűen Latinovits megszállottságának köszönhető. Erős elhatározásból, hitből és lelkesedésből lehet színházat csinálni — nélkülük bizonyosan nem -, de ennyi még nem garantálja a minőséget. Latinovits a színház megszállottja. Fanatizálja a veszprémi együttest... A veszprémi kispolgárokból az egyet akarás, a kollektív szellem, a célért való mindenről lemondás szent lobogása érződik . . . Rendezéséről beszélve először is azt a furcsának tűnő - mert a nemzetközi gyakorlatban alapkövetelménynek számító - szakmai minősítést kell megfogalmaznunk: abszolút profi munka.” (SZÍNHÁZ, 1973 - Koltai Tamás) - Utalt Debrecenre, s többször is hivatkozott Szendrő Józsefre. Mi volt az konkrétan, ami ilyen mély nyomot hagyott magában ? - Először Téri Árpádról beszélnék, aki hét év alatt nagyszerű társulatot kovácsolt össze Debrecenben, általában olyan színészekből, akiket Pesten nem szerződtettek. Említhetem Mensáros Lászlót, Márkus Lászlót, Soós Imrét vagy Barta Alfonzot, az operaénekest, és így tovább. Kitűnő kollektívába csöppentem. Teli egy évig volt még ott - én Latinovits Zoltán és Kovács Krisztián Fényes Szabolcs musicaljében 23