Színház, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
A Tót család zsarnoka, az Őrnagy minden kétséget kizáróan őrült. Nem is alkatának patologikus vonásai, hanem a fiatalon megélt traumák, a tébollyá fokozódott félelem és az emberek felett érzett korlátlan hatalom teszik azzá. Ez az a minden részletében reális, egészében méreteiben, végletességében mégis irreális szituáció az, amelyre Örkény drámája épül. A fogalomzavarral jellemezhető korok szükségszerűen hordják magukban az irracionalitást. Ezért érezzük olyan magától értetődőnek és olyan egyértelműen hitelesnek a Tenger tánc „hétköznapi szürrealizmusát” és a Tóték hiteles abszurditását is. Mert nem a fantázia, hanem az elszabadult pokol létező erői döntötték le a józan ésszel felfogható világ falait. S mert a mű csak ezt a tényt tükrözte a maga írott abszurditásával. Az 1967-es bemutató alkalmából és azóta is több ízben vitatták a Tóték két változatának, az epikának és a drámának egymáshoz való viszonyát. (Örkény dramaturgiájáról írt tanulmányomban, mely a SZÍNHÁZ 1972. áprilisi számában jelent meg, én is kifejtettem, hogy ha nem is fogadom el Molnár Gál Péter tetszetős álláspontját, amely szerint az epika a témával való megismerkedés alkalmát, irodalmi előtanulmányt jelent Örkény számára, magam is mindenképpen többre tartom a színpadi Tótékát vagy a Macskajátékot egyszerű adaptációnál.) Tény, hogy a kisregény faluképe szélesebb, a tulajdonképpeni dráma háttere kimunkáltabb a prózai alkotásban, és a részletesebb környezetrajz lehetővé teszi, hogy Örkény jelezze: a Tót fiú csak egy a frontra hurcolt százezrek közül, szüleinek aggodalma, érte hozott áldozata nem tekinthető kivételesnek. Az Őrnagy megérkezése és jelenléte a kisregénybeli mátraaljai falucskában közügy, „mintha a vendég puszta ittlétével a község minden katonáskodó fiának valami védettséget jelentene”. A dráma azonban nem a kisregény szövegének redukciója, a színpadkész dialógusok kiemelése révén született, hanem öntörvényű alkotás. Szigethy Gábor Tóték - Epika és dráma című tanulmányában (Irodalomtörténet, 1971/2.) meggyőzően dokumentálja a szerkesztés új módszerének lélektani konzekvenciáit. Az a tény, hogy a kisregény olvasója már a kezdet kezdetén, már az Őrnagy érkezése előtt értesül a Tót fiú haláláról, tehát a család erőfeszítésének hiábavalóságáról is, egészen másfajta feszültséget teremt az olvasóban, mint amivel a színpadi változat számol. Örkény dramaturgiai leleményének megfelelően a színpadon csak az Őrnagy és Tót ellentétének felfokozott feszültségébe robban bele az a soha nem kézbesített sürgöny, aminek tartalmába az író ugyanúgy csak a kívülállókat (a nézőket) avatja be, mint korábban a kisregényben. Ez a cselekményt is robbantó információ nem egyszerűen hatásos felvonásvéget kínál a drámaírónak, de meghatározza a néző érzelmi, etikai állásfoglalását is. Ha történetesen korábban, az Őrnagy megérkezése előtt megtörténik a beavatás, ez a tény a kelleténél több érzelmi fölényt kölcsönzött volna a nézőnek, mert eleve meggátolja a Tótékkal való azonosulást, csökkenti a megértést. Ha viszont tovább halasztódik a színpadon kívüli tragédia betörése, akkor egyfelől a fiúért érzett közös aggodalom kerülhet a feszültség középpontjába, másfelől viszont elmarad vagy késik a nézőnek a Tót családtól való elhatárolódása, az agressziót éltető-tápláló szervilizmus elítéltetése. A Tóték a korabeli kritika tükrében A gyakran érzéketlenséggel, az értékek iránti közönnyel vádolt kritika a bemutató után nyomban felfedezte, hogy Örkény műve minőségileg újat hozott színházi életünkbe. A mű és a műfaj értelmezése körül összecsaptak a nézetek, de a Tóték kimagasló értékét, úttörő érdemeit egyetlen bírálat sem vitatta. Örkény rádiónyilatkozatában többékevésbé pontosan behatárolta a „háborúról írott tragikomédiájának” műfaját azzal, hogy „nevetni lehet rajta, habár a nevetés mögött mindig valami borzongás bújik meg, amiért is a darab nem komédia, hanem tragikomédia”. (Ennek a megfogalmazásnak a továbbiakban a hazai és a külföldi előadások stílusának, a hangvé- A Tóték bemutatója a Tháliában, 1967-ben (Hacser Józsa, Latinovits Zoltán és Nagy Attila) (MTI fotók) 17