Színház, 1979 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1979-05-01 / 5. szám
is jobban emelkedett az elmúlt években, mint ahogy azt a színházak költségvetése tudomásul vehette. Nem kényszeríti ez a tény kompromisszumokra ? — Nem. Mert eleve a lehetőségekből indulok ki, csak a legszükségesebbeket teszem a színpadra. Vagy még annál is kevesebbet! A bútorokat például valósággal gyűlölöm: széket, ha egy mód van rá, nem állítok a játéktérbe. Asztalt sem. Csak azt, ami nélkülözhetetlen ! — így hiánytalanul érvényesítheti az elképzeléseit ? - Mondjuk, hetven százalékban . . . Ez színházi viszonylatban csodálatos arány! Persze tisztában vagyok azzal, hogy önmagamat csapom be, azért, hogy ne munka közben kelljen megalkudnom, eleve megalkuszom. Azt is tudom, hogy ha nem lennék tekintettel az adott körülményekre, talán többet is kipréselhetnék a lehetőségekből, mint amenynyit így kipréselek; számomra mégis ez a megoldás látszik kézenfekvőnek. Alkatilag is ilyen vagyok. A színészek általában jobban szeretik az olyan díszleteket, amelyek sok apró ruhsát kínálnak, afféle kapaszkodót, leszűkített teret a térben, segítséget a játékhoz ... — És szeretik a játszó kellékeket is, amelyekkel kapcsolatot lehet teremteni, s a tárgyakhoz való viszony segítségével jellemezni a megformált figurát! Tudom. Rendkívül sokra becsülöm a színészi munkát. Szeretem a színészeket, egy kicsit csodálom is őket. A bátorságukért. Végső soron ők azok, akik estéről estére vásárra viszik a bőrüket: a színházban csak a színész bukhat meg igazán. Ő bukik meg helyettünk is. Ezért azután igyekszem mindent megtenni, amit kérnek tőlem - egy bizonyos határon belül. . . - Tervezéseinek jelentős részében nem csak a díszletek, hanem a jelmezek megalkotása is a feladata volt. Melyik megoldást érzi szerencsésebbnek, ha más tervezi a díszleteket és a ruhákat, vagy ha ugyanaz az alkotó ? - Őszintén szólva, nekem óriási könynyebbség, ha csak a színpadi tér megtervezése a feladatom. Nincs türelmem az apró részletekhez, és ez elsősorban a ruhák terveinél üthet vissza. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy az a szerencsés megoldás, ha egy kézben van a tervezés, mert ez biztosítja az egységes látványt, a színek és formák összhangját a színpadkép változásaiban is. - Véleménye szerint mikor kell a tervezőnek az előadás megteremtésének munkájába bekapcsolódnia ? - A kezdet kezdetén! - Tehát már a darabot is a rendezővel egyidejűleg olvassa el ? - A magam részéről jobban szeretem, ha előbb a rendező elképzeléseivel ismerkedhetem meg, ha ő mondja el, hogy mit lát a darabban. Nem szeretek darabot olvasni. A rendező viszont akkor mondja el a darabbal kapcsolatos gondolatait, amikor még nem merevedtek meg, nem váltak véglegessé az elképzelései; amikor már a lényeg megvan, de minden más képlékeny, cseppfolyós! Ezt nevezem én a kezdet kezdetének . . . Azután, amint már mondtam, egy olyan munkafázis következik, amelyben mindenki minden kérdésről elmondja a véleményét, s mindenhez hozzáadja a saját elképzeléseit. Természetesen ez a gyakorlat csak akkor állja meg a helyét, ha van kivel és van miről vitatkozni. Ilyen szempontból én nagyon szerencsés helyzetben vagyok: Kaposváron jó rendezőkkel beszélhetek meg jó gondolatokat. - Befejezésül egy provokatív kérdés: azóta, hogy színházban dolgozik, színpadi terveket készít, gyakrabban megfordul a színházak nézőterén is? - Valamivel gyakrabban ... A saját előadásainkat például mindig megnézem. Van úgy, hogy többször is. Okudzsava: Merszi, avagy Sipov kalandjai című előadás díszlete (Fábián József felvételei) 36 Minden csak próba Beszélgetés Bereményi Gézával - Ön elsősorban prózaíróként él az irodalmi köztudatban, és általában úgy tartják, hogy első drámája, a Légköbméter, amelyet nemrég mutatott be a Pesti Színház- Holott majd tíz ével ezelőtt már együttműködött amatőr társulatokkal. - Igen, annak idején véletlenül találkoztam Lengyel Pállal, a miskolci Manézs vezetőjével, aki megkérdezte, volna-e kedvem darabot írni. Nemsokára leutaztam Miskolcra, és beállítottam Lengyelhez, legnagyobb meglepetésére. Ott laktam nála, s miközben dolgozott, én az üres lakásában három vagy négy nap alatt írtam egy darabot. Ezalatt ő fedezte az élelmezésemet. Félórás előadás született ebből az anyagból - A korába helyezett Csokonai Vitéz Mihály — és iszonyatos bukás lett. Szerepelt benne Szilágyi Erzsébet, amint vérben fürdik, Zrínyi Miklós, a költő, Bartók Béla, valamint természetesen Csokonai Vitéz Mihály, a főszereplő. Egy csoport pedig időnként föl-alá rohangált. Azóta sem tudom eldönteni, mit csináltam voltaképp. Az tény, hogy az előadás valóban rosszul sikerült. Azt hiszem, egyetlen kritika jelent meg róla: „Bereményi Géza egészen zavaros filozófiáját formátlan formába önti.” Mindenesetre Lengyelt a város illetékesei felszólították, hogy hagyja abba a további munkát ezzel a szerzővel, így hát következő közös produkciónkról levettük a nevemet, s csak akkor vallottuk be, hogy én írtam, amikor az együttes megnyert vele egy országos pályázatot. Ez volt a Sámánének. Utána Ölálá címmel elkészítettünk egy operettet. Cseh Tamás szerzett hozzá zenét, így lett nagyoperett. Illetve operettparódia, persziflázs, nem tudom, minek nevezzem. Viszonylag jól sikerült előadás volt, a szereplők sokat dolgoztak rajta. Kevéssel ezután a Manézs társulata önként feloszlott, mert világosan lehetett látni, hogy az ilyen-olyan módszerekkel felszámolandó együttesek sorában ők következnek. Akkor én összehoztam őket a kaposváriakkal, és így majd mindenkit sikerült átemelni a Csiky Gergely Színházba. Zsámbékiékkal az idő tájt már jó mészáros tamás