Színház, 1980 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1980-01-01 / 1. szám

KONSZTANTYIN RUDNYICKIJ A realizmus: a kor kihívása Ha egymáshoz hasonlítjuk Budapest és Moszkva színházi életét - s nekem ebben az évben alkalmam nyílott ilyen összevetésre - rögtön szembeötlenek bizonyos rokon vonások és hasonlóságok. Nem nehéz észrevennünk ezek sorában, hogy a magyar és a szovjet drámaírásban olyan folyamatok mennek végbe, amelyek, ha nem is egészükben, de legalábbis sok vonatkozásukban, megegyeznek, azonos irányba mutatnak. Elegendő csak Gelman azon színműveire gondolnunk (Egy értekezlet jegyzőkönyve, Visszacsatolás, Mi, alulírottak), amelyek az utóbbi esztendőkben jelentősen megváltoztatták színpadi művészetünk légkörét, vagy azon fiatal szerzők, Alekszandra Szokolova, Alekszej Kazancev, Ludmilla Petrusevszkaja, Viktor Szlavkin darabjaira, amelyeket mind gyakrabban, mind izgalmasabban állítanak színpadra rendezőink, és amelyek immár határozott hangot, irányt képviselnek repertoárunkban, s máris rájövünk, hogy az említett művek szoros szellemi kapcsolatban vannak a legerőteljesebb magyar színpadi szerzők alkotásaival. Említhetném példaképpen Örkény István, Szakonyi Károly, Hernádi Gyula, Csurka István nevét, akik - véleményem szerint - kiváló írók. Műveikben nemcsak a kiélezett és agreszszív (sokkoló) színpadi megoldások iránti vonzalom nyilatkozik meg, hanem egyfajta nagyon határozott eszmei pozíció is, s ennek ma különösen nagy perspektívája van. Itt kell megjegyeznem egyébként, hogy számomra az Almási Miklós által előterjesztett, a mai magyar drámát elemző referátum nagyon meggyőzőnek, nagyon alaposnak tetszett. Távol áll tőlem az önhitt szándék, hogy bármivel is kiegészítsem Almási pontos tárgyismeretre támaszkodó eszmefuttatását. Már csak azért sem tehetem, mert én nem rendelkezem ilyen tárgyismerettel. Annak azonban, hogy összevessek néhány, a magyar és a szovjet drámákban egyaránt föllelhető motívumot, megvan a maga értelme, különösen akkor, ha ezáltal lényegi, alapvető dolgok tárulkozhatnak föl. Elsősorban arra a bátor, nyílt társadalmi és nemzeti önvizsgálatra gondolok, amely érezhetően erősbödő tendenciaként van jelen az utóbbi időkben a színpadokon, s kelt nagy közfigyelmet mind Magyarországon, mind a Szovjetunióban. A szovjet és a magyar drámaírók megalkuvás nélkül lépnek föl a mai társadalomban tapasztalható rendellenességek ellen, az olyan idült betegségekkel szemben, mint amilyenek például a nemzeti gőg vagy a magamutogató, hazug álpatriotizmus. A színháznak ez a csillapíthatatlan, harcos pozíciója társadalmi és esztétikai vonatkozásban egyaránt örvendetes és hasznos. Sőt, azt mondanám, hogy az adott esetben az esztétikai és a politikai vonatkozás egybeesik. Országaink politikájáról- akár a külpolitikáról, akár a belpolitikáról van szó - a sajtó az utóbbi időkben hiteles valóságérzékkel tudósít. A gazdasági-társadalmi helyzet józan, tudományosan pontos és alaposan átgondolt, minden létező komplikációt és ellentmondást figyelembe vevő elemzésére való törekvés arra ösztönöz, hogy egyenesen nézzünk szembe a valósággal, egy pillanatra se forduljunk el némely kevéssé vonzó jelenségtől, hanem ellenkezőleg: figyeljünk rájuk állhatatosan, kitartóan. Az idő felgyorsult. Megváltozik, széttöredezik, átalakul a megrögződött életforma, s a törésvonalak mentén nemegyszer föltárulkoznak-elővillannak azok az éles ellentmondások, amelyek korábban a mindennapi megszokás leple alatt észrevétlenek maradtak. Másfelől viszont ebben a felgyorsult időben minden területen - a gazdaságtól a szellemi szféráig - követelően jelentkezik a szociális lét stabilizálása, az élet új, szilárd és megbízható elveinek kialakítása, ésszerű szabályozása és tartós rendezettsége iránti igény. A színpad az adott körülmények között teljes nyíltsággal közvetítheti és kell hogy közvetítse az igazságot. Más szóval: az idő realizmust követel, de nem „rózsás”, nem megédesített, hanem - éppen ellenkezőleg - abszolút becsületes, agresszív realizmust. A társadalom és a nemzet, a társadalom és a nép szellemi egészségének a legjobb bizonyítéka az, ha a művészetekben jól és tisztán hallható az igazság hangja, az, ha a művészet bátran él az önbírálat fegyverével. Nos, ezért tartozik legörömtelibb budapesti élményeim közé Csurka István: Házmestersirató című darabjának vígszínházi előadása, Horvai István rendezésében. Csurka István igen temperamentumos, gazdag tehetségű író, s ami rendkívül ritka, csalhatatlan színházi ösztönnel, meglepő színpadérzékkel rendelkezik; ezt bizonyítja a dráma fölépítése, bravúros lendülete, minden egyes - hol keserű, hol humorral teli - összeütközése, végszava. Ami pedig a legfőbb: Csurka úgy alkotja meg színműveit, hogy bennük a való élet drámája sűrűsödik-koncentrálódik, forr és pezseg, a való élet drámája árad belőlük a nézőtérre. Több minden tetszett nekem a Vígszínházban. Egészében véve hallatlanul tehetséges, friss, életképes színház ez. Tetszett a Marton László rendezte eredeti, politikus-poétikus, zenés ifjúsági revü, a Harmincéves vagyok. Tetszett egy másik rendező, Valló Péter munkája, a lengyel Gombrovicz Operett című szeszélyes különös, régi darabjának színpadra állítása. Ebben az előadásban ismertem meg a társulat sok színészének a virtuozitás sokáig kiművelt mesterségbeli tudását. S mégis, Horvai István Csurka-rendezése látszik számomra a legfontosabbnak. Nemcsak azért, mert kitűnő alakítást nyújt benne Tábori Nóra, Szabó Sándor, Tahi Tóth László, Hernádi Judit és Koncz Gábor, hanem legfőképpen azért, mert érezhető benne az az állhatatos törekvés, hogy a legszorosabb közelségbe kerüljön a mai, való élettel, hogy ne hagyja figyelmen kívül az élet legcsekélyebb, de jellemző apróságát, egyetlen hiteles részletét sem. Budapesten több rendező és színész beszélt meleg szavakkal a Sztanyiszlavszkij művészete iránti elkötelezettségéről. Horvat tettekkel bizonyította ezt, így aztán ésszerűnek és természetesnek tartottam meghívását a moszkvai Művész Színházba, Csurka István Eredeti helyszínének megrendezésére. (Nálunk a darab Mozi címen fut.) A Horvai rendezte moszkvai előadás nagy vitákat váltott ki. E viták utórezgései mostani konferenciánkig is elértek. Úgy gondolom, az efféle viták az adott esetben elkerülhetetlenek. Először is azért, mert Csurka darabja eredendően polémikus természetű, azzal a szándékkal íródott, hogy összeütközéseket, nézeteltéréseket provokáljon. Másodszor pedig azért, mert Horvai egy olyan színházban rendezte Csurka darabját, ahol azokhoz a követel * Felszólalás a magyar és a szovjet színházi szakemberek 1979. május 24-én Moszkvában tartott szakmai tanácskozásán.