Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1990-08-01 / 9. szám

Összeomlóban van az elmúlt negyven év kulturális (fel)építménye, s közben már az is világossá vált, hogy a széthulló romok maguk alá temetnek számtalan értéket, egy otthonosságot ígérő, új épülethez nélkülözhetetlen alkotóelemeket is. A kul­túra két rétegét fenyegeti leginkább a mostani átalakuló világ, s épp azokat, amelyek leginkább perlekedtek a régivel: az autonóm művészet alkotásait és az alternatív kultúra mozgalmait. Az engedélyezett kultúra sokszor való­ban művészi értékeket hordozó, máskor csak ilyennek maszkírozott alkotásait fel­váltották a konzumkultúra semminek nem álcázott tucattermékei. A központosított kultúrairányítás utasításait a kialakulat­lan, szabályozatlan piac törvényei helyet­tesítik. A függetlenségüket, önálló világlá­tásukat őrző művek, illetve alkotók ma éppannyira eladhatatlanok, mint ameny­­nyire kiadhatatlanok, előadhatatlanok voltak tegnap. Egyik kulturális hazugság­ból a másikba estünk. Ugyan már nem kell azt gondolnunk, hogy az a művészet, ami öszeegyeztethető az uralkodó politikai irányvonallal és érdekeltséggel, de nagy a kísértés, hogy azt higgyük, a kultúra azonos azzal, ami piacképes. Egy társada­lom, felszabadulva az előírt kötelező ol­vasmányok és látnivalók ízlésterrorja alól, most megkeresi azokat a művészi termé­keket, amelyek kielégítik a saját, provin­ciálissá, kisszerűvé változtatott létéhez méltó, eddig eltitkolt, elfojtott vágyait. Közben azonban elfeledkezik arról, hogy a divatos szónokok kedvelt szófordulata­ként lassan elkopó európaiságnak, felzár­kózásnak, nemzeti kiteljesedésnek az a záloga, hogy a magas művészet, az „elit kultúra" megtalálja-e a helyét, hajlandó-e, tud-e áldozni is a társadalom életben ma­radására, eltartására. Ennek ma még alig érzékelhetők a jelei, intézményes formái pedig kialakulatla­nok. Így történhet meg, hogy a magyaror­szági átalakulás kezdeményezésében, ki­követelésében fontos szerepet játszó mű­vészet a rendszerváltás konszolidációja során újból magára marad. Az írók és könyveik lássák kiszorulnak a kiadói ter­vekből és a könyvesboltokból, az igénye­sebb folyóiratok a továbbra is egyedural­kodó állami terjesztésből. Lassan elsorva­dó, pedig nem is oly rég még európai rangú filmművészetünk nem találhatja helyét az amerikanizálódó mozipiac viszo­nyai között. Úgy tűnik, a színház sem járhat jobban. A féligazságok elmúlt birodalmában min­den őszintébb gesztus, érzékeny helyzet­­elemzés, elmélyültebb emberábrázolás társadalmi tartalmakat is hordozott, még akkor is, ha az előadás sem modellállítás­­ra, sem direkt politizálásra nem töreke­dett. Ezért a hetvenes-nyolcvanas évek magyar színházának legjava egyúttal poli­tikai tettnek is számított. A színház depoli­­tizálása azonban viharos gyorsasággal megtörtént, azzal párhuzamosan, ahogy maga a politikai élet teátralizálódott. A politikusok és pártok nemcsak a retorikai fordulatokat tanulták el gyorsan, hanem a színpadi hatáselemeket, a színpadias gesztusokat is. A nagyközönség pedig pártok csatározásait, képviselők parla­menti jeleneteit szemléli - reménykedve, bosszankodva - a színház primér izgalmá­val. Ez még akkor is a színjátszás térveszté­sét jelenti, ha ugyanakkor feltétlenül nye­reség, hogy a színháznak nem kell tudato­san vagy öntudatlanul felvállalnia tőle idegen politikai, társadalmi funkciókat is. A monolitikus értékekkel szemben ugyanis a színháznak (művészetnek) jóval könnyebb volt értéket állítani; támaszkod­hatott a hamisságokat egyöntetűen eluta­sító közös társadalmi tudásra, egyetértés­re. A színház tudta, miről beszéljen, a közönség pedig értette az előadások üze­netét. Ezzel szemben ma, a polarizálódó világban, a végletesen relativizálódó tár­sadalmi értékrendben jóval nehezebb pontosan felvetett problémákra érvé­nyesnek ható válaszokat találni. Ez a mű­vészi elbizonytalanodás volt érzékelhető a tavalyi színházi szezon bemutatóin épp­úgy, mint a kazincbarcikai amatőr és alter­natív színházi fesztivál előadásain. Miköz­ben nem feledkezhettünk el arról sem, hogy a színház is többnyire szorító anyagi gondok között létezik. Különösen áll ez az amatőr társulatokra. A még megmaradt színjátszó csoportok többnyire fennmaradásukért küzdenek. A korábban politikai, ideológiai okoból üldözött és részben felmorzsolódott al­ternatív és amatőr művészeti mozgal­mak ma anyagi okokból kerültek végve­szélybe. A magyarországi változásokat figyelő rosszkedvünk, kiábrándultságunk egyik oka ez. A központosított társadalmat fel­váltó új világ - úgy tűnik - továbbra is közömbös egy másfajta társadalmi gya­korlat lehetőségével szemben. Úgy érez­zük, nem a társadalmi élet szerkezete vál­tozott meg, csak a hatalombirtoklás mód­ja. Nem történtek (még) olyan változások, amelyek nagyobb lehetőségeket kínáltak volna az egyéniség erejének, a személyi­ség értékeinek, amelyek révén tovább le­hetne építeni a megőrzött kisközösségek kollektív értékeit. Végső soron ma sincs nagyobb szerepe az alkotó egyéniségnek és közösségnek, mint korábban, abban a szocialista társadalomban, amely ezeket az értékeket legfeljebb csak deklarálta, de egész gyakorlatával tagadta. Az autonóm SÁNDOR L. ISTVÁN A SZÉTHULLÓ KULTÚRA SZÍNHÁZA Amatőr és alternatív színjátszó fesztivál A szlovák Disk Együttes Tanap című előadása 38 ■

Next