Színház, 1990 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1990-08-01 / 9. szám
Összeomlóban van az elmúlt negyven év kulturális (fel)építménye, s közben már az is világossá vált, hogy a széthulló romok maguk alá temetnek számtalan értéket, egy otthonosságot ígérő, új épülethez nélkülözhetetlen alkotóelemeket is. A kultúra két rétegét fenyegeti leginkább a mostani átalakuló világ, s épp azokat, amelyek leginkább perlekedtek a régivel: az autonóm művészet alkotásait és az alternatív kultúra mozgalmait. Az engedélyezett kultúra sokszor valóban művészi értékeket hordozó, máskor csak ilyennek maszkírozott alkotásait felváltották a konzumkultúra semminek nem álcázott tucattermékei. A központosított kultúrairányítás utasításait a kialakulatlan, szabályozatlan piac törvényei helyettesítik. A függetlenségüket, önálló világlátásukat őrző művek, illetve alkotók ma éppannyira eladhatatlanok, mint amenynyire kiadhatatlanok, előadhatatlanok voltak tegnap. Egyik kulturális hazugságból a másikba estünk. Ugyan már nem kell azt gondolnunk, hogy az a művészet, ami öszeegyeztethető az uralkodó politikai irányvonallal és érdekeltséggel, de nagy a kísértés, hogy azt higgyük, a kultúra azonos azzal, ami piacképes. Egy társadalom, felszabadulva az előírt kötelező olvasmányok és látnivalók ízlésterrorja alól, most megkeresi azokat a művészi termékeket, amelyek kielégítik a saját, provinciálissá, kisszerűvé változtatott létéhez méltó, eddig eltitkolt, elfojtott vágyait. Közben azonban elfeledkezik arról, hogy a divatos szónokok kedvelt szófordulataként lassan elkopó európaiságnak, felzárkózásnak, nemzeti kiteljesedésnek az a záloga, hogy a magas művészet, az „elit kultúra" megtalálja-e a helyét, hajlandó-e, tud-e áldozni is a társadalom életben maradására, eltartására. Ennek ma még alig érzékelhetők a jelei, intézményes formái pedig kialakulatlanok. Így történhet meg, hogy a magyarországi átalakulás kezdeményezésében, kikövetelésében fontos szerepet játszó művészet a rendszerváltás konszolidációja során újból magára marad. Az írók és könyveik lássák kiszorulnak a kiadói tervekből és a könyvesboltokból, az igényesebb folyóiratok a továbbra is egyeduralkodó állami terjesztésből. Lassan elsorvadó, pedig nem is oly rég még európai rangú filmművészetünk nem találhatja helyét az amerikanizálódó mozipiac viszonyai között. Úgy tűnik, a színház sem járhat jobban. A féligazságok elmúlt birodalmában minden őszintébb gesztus, érzékeny helyzetelemzés, elmélyültebb emberábrázolás társadalmi tartalmakat is hordozott, még akkor is, ha az előadás sem modellállításra, sem direkt politizálásra nem törekedett. Ezért a hetvenes-nyolcvanas évek magyar színházának legjava egyúttal politikai tettnek is számított. A színház depolitizálása azonban viharos gyorsasággal megtörtént, azzal párhuzamosan, ahogy maga a politikai élet teátralizálódott. A politikusok és pártok nemcsak a retorikai fordulatokat tanulták el gyorsan, hanem a színpadi hatáselemeket, a színpadias gesztusokat is. A nagyközönség pedig pártok csatározásait, képviselők parlamenti jeleneteit szemléli - reménykedve, bosszankodva - a színház primér izgalmával. Ez még akkor is a színjátszás térvesztését jelenti, ha ugyanakkor feltétlenül nyereség, hogy a színháznak nem kell tudatosan vagy öntudatlanul felvállalnia tőle idegen politikai, társadalmi funkciókat is. A monolitikus értékekkel szemben ugyanis a színháznak (művészetnek) jóval könnyebb volt értéket állítani; támaszkodhatott a hamisságokat egyöntetűen elutasító közös társadalmi tudásra, egyetértésre. A színház tudta, miről beszéljen, a közönség pedig értette az előadások üzenetét. Ezzel szemben ma, a polarizálódó világban, a végletesen relativizálódó társadalmi értékrendben jóval nehezebb pontosan felvetett problémákra érvényesnek ható válaszokat találni. Ez a művészi elbizonytalanodás volt érzékelhető a tavalyi színházi szezon bemutatóin éppúgy, mint a kazincbarcikai amatőr és alternatív színházi fesztivál előadásain. Miközben nem feledkezhettünk el arról sem, hogy a színház is többnyire szorító anyagi gondok között létezik. Különösen áll ez az amatőr társulatokra. A még megmaradt színjátszó csoportok többnyire fennmaradásukért küzdenek. A korábban politikai, ideológiai okoból üldözött és részben felmorzsolódott alternatív és amatőr művészeti mozgalmak ma anyagi okokból kerültek végveszélybe. A magyarországi változásokat figyelő rosszkedvünk, kiábrándultságunk egyik oka ez. A központosított társadalmat felváltó új világ - úgy tűnik - továbbra is közömbös egy másfajta társadalmi gyakorlat lehetőségével szemben. Úgy érezzük, nem a társadalmi élet szerkezete változott meg, csak a hatalombirtoklás módja. Nem történtek (még) olyan változások, amelyek nagyobb lehetőségeket kínáltak volna az egyéniség erejének, a személyiség értékeinek, amelyek révén tovább lehetne építeni a megőrzött kisközösségek kollektív értékeit. Végső soron ma sincs nagyobb szerepe az alkotó egyéniségnek és közösségnek, mint korábban, abban a szocialista társadalomban, amely ezeket az értékeket legfeljebb csak deklarálta, de egész gyakorlatával tagadta. Az autonóm SÁNDOR L. ISTVÁN A SZÉTHULLÓ KULTÚRA SZÍNHÁZA Amatőr és alternatív színjátszó fesztivál A szlovák Disk Együttes Tanap című előadása 38 ■