Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1995-05-01 / 5. szám
jünk, ezekről nem illik beszélni. Én mégis azt javaslom, hogy ne csaljunk és ne hazudjunk tovább. Ne használjunk tovább bizonyos mondatokat. Ne rágjuk tovább a gittet. Ne beszéljünk a Nemzeti Színház épületének problémájáról. Ne beszéljünk a magyar drámairodalom ápolásának feladatáról. Persze még mielőtt valaki ezekbe a kijelentésekbe könnyedén belekötne, sietve hozzá kell tennem: ne beszéljünk róluk valami helyett. Ne beszéljünk róluk a színház lényege helyett, a színház helyett, amelynek, idézem, feladata mindig az volt és az lesz, hogy tükröt tartson az emberi természetnek. Nos, a Nemzeti Színház is ilyen tükör, a nemzeti önismeret és a nemzeti lelkiismeret tükre kell, hogy legyen, mint ahogy az volt születése pillanatában is. Jól ismert valamennyiünk előtt, hogy a hatvanas években esztendőkön át vitatkozott a szakmai közvélemény arról, hol legyen a Nemzeti Színház? A Várban legyen? A Városligetben legyen? Az Engels téren legyen? Milyen legyen? Lehessen benne kongresszust rendezni vagy ne lehessen? Legyen rajta dísztribün, vagy ne legyen rajta dísztribün? Ezekkel a vitákkal évek teltek el; persze erről lehetett vitatkozni. Arról nem lehetett vitatkozni, amit Déry Tibor kérdeztet A tanú című drámájának utolsó pillanatában az orosz katonával, aki azt kérdezi a pincéből előbújó magyaroktól: miért nem ti szabadítottátok föl magatokat? Nos, az a meggyőződésem, hogy a radikális Nemzeti Színháznak, egy olyan radikális színháznak, amely születése pillanataihoz, születése hagyományához hű, előbb a színpadon kell felépülnie, és csak utána lesz méltó arra, hogy új hajlékot kapjon. Azt gondolom, ez a folyamat fordítva nem működik. A magyar irodalom ápolása a másik olyan szlogen, amely mögé éveken keresztül jól és kényelmesen el lehetett bújni. Ezzel a jelmondattal két baj van. Az egyik: azt mondjuk, a Nemzeti a magyar dráma otthona. Na de miért? A többi magyar színház nem az? Van olyan, magát komolyan vevő magyar színház, amely a magyar drámát nem veszi komolyan ? A magyar dráma ügye nem irodalmi kérdés. A magyar dráma ügye mindig is nemzeti ügy volt abban a korszakban, amikor egyszerűen nem létezett magyar színház. De ma ez a szlogen nem lehet cégér. Amikor a magyar irodalom örökségének ápolásáról beszélünk, képzeletemben mindig egy temető jelenik meg, egy temető, mintha az embernek az volna a kötelessége, hogy bemenjen oda és sírokat ápoljon, és nagyon vigyázzon arra, nehogy kegyeletsértést kövessen el. A magyar drámairodalom viszont nem temető, hanem kert. Olyan kert, amelyben — tetszik, nem tetszik — vannak élő és vannak élettelen növények. Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar nemzeti drámakincs nem feneketlenül kiaknázható kincsesbánya, s a színháznak éppen az a feladata, hogy ■ NEMZETÜNK, NEMZETÜNK ■ különbséget tudjon tenni aközött, ami még élő, életre kelthető benne, és mi az, ami halott, élettelen, semmi más, mint irodalom. A mai Nemzeti Színházról való gondolkodás közben megkerülhetetlen, hogy a szabadságról és a függetlenségről ne gondolkodjunk; ezek azonban egyre ritkábban hallott szavak. Helyettük nemzeti identitás és európai integráció dívik. Persze jól látható, hogy napjaink történelmi kérdése Európában pontosan e két fogalom köré fogalmazódik. És azt is tudjuk, hogy ha hiszünk vagy hinni szeret- Nemzeti Színház immár évtizedes válságának megoldását változatlanul az új Nemzeti Színház felépítésével kapcsolatban tudom elképzelni. Az új színház számos olyan funkciót vállalhatna magára, amelynek teljesítése során sok jelenlegi kérdésre válasz adódna. Ma az új Nemzeti Színházzal kapcsolatban két hangos álláspont van. Az egyik felelőtlenül és megalapozatlanul kétségbe vonja a Nemzeti Színház szükségességét, a másik oldalon pedig zengenek a tirádák valamilyen veretes templom felépítéséről. Egy az angol Nemzeti Színház típusához közeli kulturális és színházi központ polgári igénye nem nagyon hallatszik. Az új Nemzeti Színház felépítését változatlanul aktuálisnak, sőt szimbolikus értelemben létkérdésnek tartom. E színház felépítésével a kormány helyreállíthatná a magyar kultúrának azt a fontosságát, amelyet az utolsó tizenöt-húsz évben elveszített. Ismerem azt az érvet, hogy nincs pénz. Volt terv és kezdeményezés 1914-ben, amikor lefújták a felépítést, hogy egy világháborúra költsék el az ország vagyonát. Ezután még vagy ötször volt terv és kezdeményezés, de „nem volt pénz” a harmincas években, amikor volt pénz fegyverkezési programra; „nem volt pénz” az ötvenes években, amikor volt pénz Sztálin városra és a magyar gyapotra; „nem volt pénz” 1986-ban, amikor bőségesen jutott a nehézipari lobbyk támogatására, és „nem volt pénz” 1990-ben, amikor százmilliárdos kárpótlási összegeken spekuláns rétegek gazdagodtak. „Nincs pénz” ma sem, amikor naponta nőnek ki a földből olyan bankok reprezentatív épületei, amelyeket az állam az adófizetők pénzén konszolidál. Mindezeket tudva én nem hiszem el, hogy a ma tizennégymilliárd forintra prognosztizált színnénk egy háború nélküli jövőben, akkor azt kell mondanunk, hogy nemzeti identitás és európai integráció nem egymást kioltani kész ellentétek, hanem egy dialektikus fejlődési folyamat szélsőséges pólusai, amelyek egy eddig ismeretlen szintézis felé mutatnak. Az a meggyőződésem, hogy az új Nemzeti Színház korszerű eszméje csakis a kulturális identitás és az integráció szintézisére épülő, az emberi természetnek és a nemzeti sorsnak radikálisan tükröt tartó színház lehet. házépítés, mely esztendőnként hármat jelent, alapjaiban rendítené meg a magyar gazdaságot. Itt szeretném megjegyezni, hogy amikor 1990- ben az elmúlt évtizedek legnemzetibb kormánya levette napirendről a Nemzeti Színház ügyét, akkor már készen volt egy hatmillió forintos költségvetés, amit több mint száz szakember fél évig készített. Én csak megismétlem a magam véleményét, és mellékelem azt a programot, amelyet 1990- ben utolsó kormánybiztosi előterjesztésként aláírtam: Az új Nemzeti Színház az egész nemzet színháza! Szükséges egy nemzeti színházi hálózat létrehozása, amely az e profilba vágó előadások cseréjét is biztosítja. A vidéki színházak kiemelkedő színvonalú, a Nemzeti Színház műfajába tartozó előadásai kapjanak lehetőséget a budapesti Nemzeti Színházban való sorozatos játszásra. A Nemzeti Színház nyújtson lehetőséget valamennyi, az ország határain belül és kívül élő magyar nyelvű színésznek a bemutatkozásra; a főprogram részeként repertoáron tartott kiemelkedő magyar vagy világirodalmi művek előadásában (Az ember tragédiája, Romeo és Júlia) nyíljék alkalom más színházak megfelelő színvonalú művészeinek a rendszeres fellépésre. Az új Nemzeti Színház legyen a színhelye minden évben a magyar színházak versenyszerű seregszemléjének, amelynek jelenleg nincs otthona. A színház gondozásában drámaírói kollokviumokat és valamennyi magyar nyelvű színház számára rendelkezésre álló dramaturgiai tanácsadó testületet kell fenntartani. Ennek elsődleges célja minél több új magyar színmű színpadra segítése és menedzselése. Állandó műfordítói irodát kell létrehozni, mely A SZINETÁR MIKLÓS ÉPÍTSÜK FEL A NEMZED SZÍNHÁZAT!