Színház, 1995 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1995-05-01 / 5. szám

jünk, ezekről nem illik beszélni. Én mégis azt ja­vaslom, hogy ne csaljunk és ne hazudjunk to­vább. Ne használjunk tovább bizonyos monda­tokat. Ne rágjuk tovább a gittet. Ne beszéljünk a Nemzeti Színház épületének problémájáról. Ne beszéljünk a magyar drámairodalom ápolásá­nak feladatáról. Persze még mielőtt valaki ezek­be a kijelentésekbe könnyedén belekötne, sietve hozzá kell tennem: ne beszéljünk róluk valami helyett. Ne beszéljünk róluk a színház lényege helyett, a színház helyett, amelynek, idézem, fel­adata mindig az volt és az lesz, hogy tükröt tart­son az emberi természetnek. Nos, a Nemzeti Színház is ilyen tükör, a nemzeti önismeret és a nemzeti lelkiismeret tükre kell, hogy legyen, mint ahogy az volt születése pillanatában is. Jól ismert valamennyiünk előtt, hogy a hatva­nas években esztendőkön át vitatkozott a szak­mai közvélemény arról, hol legyen a Nemzeti Színház? A Várban legyen? A Városligetben le­gyen? Az Engels téren legyen? Milyen legyen? Lehessen benne kongresszust rendezni vagy ne lehessen? Legyen rajta dísztribün, vagy ne le­gyen rajta dísztribün? Ezekkel a vitákkal évek teltek el; persze erről lehetett vitatkozni. Arról nem lehetett vitatkozni, amit Déry Tibor kérdez­­tet A tanú című drámájának utolsó pillanatában az orosz katonával, aki azt kérdezi a pincéből előbújó magyaroktól: miért nem ti szabadítottá­tok föl magatokat? Nos, az a meggyőződésem, hogy a radikális Nemzeti Színháznak, egy olyan radikális színháznak, amely születése pillanatai­hoz, születése hagyományához hű, előbb a szín­padon kell felépülnie, és csak utána lesz méltó arra, hogy új hajlékot kapjon. Azt gondolom, ez a folyamat fordítva nem működik. A magyar irodalom ápolása a másik olyan szlogen, amely mögé éveken keresztül jól és ké­nyelmesen el lehetett bújni. Ezzel a jelmondattal két baj van. Az egyik: azt mondjuk, a Nemzeti a magyar dráma otthona. Na de miért? A többi ma­gyar színház nem az? Van olyan, magát komo­lyan vevő magyar színház, amely a magyar drá­mát nem veszi komolyan ? A magyar dráma ügye nem irodalmi kérdés. A magyar dráma ügye min­dig is nemzeti ügy volt abban a korszakban, ami­kor egyszerűen nem létezett magyar színház. De ma ez a szlogen nem lehet cégér. Amikor a ma­gyar irodalom örökségének ápolásáról beszé­lünk, képzeletemben mindig egy temető jelenik meg, egy temető, mintha az embernek az volna a kötelessége, hogy bemenjen oda és sírokat ápoljon, és nagyon vigyázzon arra, nehogy ke­gyeletsértést kövessen el. A magyar drámairo­dalom viszont nem temető, hanem kert. Olyan kert, amelyben — tetszik, nem tetszik — vannak élő és vannak élettelen növények. Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar nemzeti dráma­kincs nem feneketlenül kiaknázható kincsesbá­nya, s a színháznak éppen az a feladata, hogy ■ NEMZETÜNK, NEMZETÜNK ■ különbséget tudjon tenni aközött, ami még élő, életre kelthető benne, és mi az, ami halott, élette­len, semmi más, mint irodalom. A mai Nemzeti Színházról való gondolkodás közben megkerül­hetetlen, hogy a szabadságról és a független­ségről ne gondolkodjunk; ezek azonban egyre ritkábban hallott szavak. Helyettük nemzeti iden­titás és európai integráció dívik. Persze jól látha­tó, hogy napjaink történelmi kérdése Európában pontosan e két fogalom köré fogalmazódik. És azt is tudjuk, hogy ha hiszünk vagy hinni szeret- Nemzeti Színház immár évtizedes válsá­gának megoldását változatlanul az új Nemzeti Színház felépítésével kapcsolat­ban tudom elképzelni. Az új színház szá­mos olyan funkciót vállalhatna magára, amelynek teljesítése során sok jelenlegi kérdés­re válasz adódna. Ma az új Nemzeti Színházzal kapcsolatban két hangos álláspont van. Az egyik felelőtlenül és megalapozatlanul kétségbe vonja a Nemzeti Színház szükségességét, a másik oldalon pedig zengenek a tirádák valamilyen veretes templom felépítéséről. Egy az angol Nemzeti Színház tí­pusához közeli kulturális és színházi központ polgári igénye nem nagyon hallatszik. Az új Nemzeti Színház felépítését változatla­nul aktuálisnak, sőt szimbolikus értelemben lét­kérdésnek tartom. E színház felépítésével a kor­mány helyreállíthatná a magyar kultúrának azt a fontosságát, amelyet az utolsó tizenöt-húsz év­ben elveszített. Ismerem azt az érvet, hogy nincs pénz. Volt terv és kezdeményezés 1914-ben, amikor lefújták a felépítést, hogy egy világhábo­rúra költsék el az ország vagyonát. Ezután még vagy ötször volt terv és kezdeményezés, de „nem volt pénz” a harmincas években, amikor volt pénz fegyverkezési programra; „nem volt pénz” az ötvenes években, amikor volt pénz Sztál­in városra és a magyar gyapotra; „nem volt pénz” 1986-ban, amikor bőségesen jutott a ne­hézipari lobbyk támogatására, és „nem volt pénz” 1990-ben, amikor százmilliárdos kárpót­lási összegeken spekuláns rétegek gazdagod­tak. „Nincs pénz” ma sem, amikor naponta nő­nek ki a földből olyan bankok reprezentatív épü­letei, amelyeket az állam az adófizetők pénzén konszolidál. Mindezeket tudva én nem hiszem el, hogy a ma tizennégymilliárd forintra prognosztizált szín­nénk egy háború nélküli jövőben, akkor azt kell mondanunk, hogy nemzeti identitás és európai integráció nem egymást kioltani kész ellentétek, hanem egy dialektikus fejlődési folyamat szélső­séges pólusai, amelyek egy eddig ismeretlen szintézis felé mutatnak. Az a meggyőződésem, hogy az új Nemzeti Színház korszerű eszméje csakis a kulturális identitás és az integráció szin­tézisére épülő, az emberi természetnek és a nemzeti sorsnak radikálisan tükröt tartó színház lehet. házépítés, mely esztendőnként hármat jelent, alapjaiban rendítené meg a magyar gazdaságot. Itt szeretném megjegyezni, hogy amikor 1990- ben az elmúlt évtizedek legnemzetibb kormánya levette napirendről a Nemzeti Színház ügyét, ak­kor már készen volt egy hatmillió forintos költ­ségvetés, amit több mint száz szakember fél évig készített. Én csak megismétlem a magam véleményét, és mellékelem azt a programot, amelyet 1990- ben utolsó kormánybiztosi előterjesztésként alá­írtam: Az új Nemzeti Színház az egész nemzet szín­háza! Szükséges egy nemzeti színházi hálózat létrehozása, amely az e profilba vágó előadások cseréjét is biztosítja. A vidéki színházak kiemel­kedő színvonalú, a Nemzeti Színház műfajába tartozó előadásai kapjanak lehetőséget a buda­pesti Nemzeti Színházban való sorozatos ját­szásra. A Nemzeti Színház nyújtson lehetőséget vala­mennyi, az ország határain belül és kívül élő ma­gyar nyelvű színésznek a bemutatkozásra; a fő­program részeként repertoáron tartott kiemelke­dő magyar vagy világirodalmi művek előadásá­ban (Az ember tragédiája, Romeo és Júlia) nyíl­jék alkalom más színházak megfelelő színvonalú művészeinek a rendszeres fellépésre. Az új Nemzeti Színház legyen a színhelye minden évben a magyar színházak versenysze­rű seregszemléjének, amelynek jelenleg nincs otthona. A színház gondozásában drámaírói kollokviu­mokat és valamennyi magyar nyelvű színház számára rendelkezésre álló dramaturgiai ta­nácsadó testületet kell fenntartani. Ennek elsőd­leges célja minél több új magyar színmű színpad­ra segítése és menedzselése. Állandó műfordítói irodát kell létrehozni, mely A SZINETÁR MIKLÓS ÉPÍTSÜK FEL A NEMZED SZÍNHÁZAT!

Next