Színház, 1997 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

annak a gazdag évtizednek, amelyben a Beöthy László vezette színház a Vígszínházzal versengett a fővárosi közönség kegyeiért. Az épületet 1932- ben Wertheimer Elemér frissen alapított cége, a Színház-Ingatlan Részvénytársaság vásárolta meg. Wertheimer lett a színház új igazgatója, a művé­szeti vezető pedig Bródy Pál és Heltai Jenő, az utóbbi azonban 1934-ben kilépett e társulásból. Wertheimerék igazgatása idején az Izabella téri színház életre kelt. Az új vezetés nem mű­vészszínházat kínált a budapesti közönségnek. Kidolgozott, fegyelmezett, „jól megcsinált” elő­adásban játszott bulvárdarabok alapozták meg újra a Magyar Színház ismertségét és elfogadott­ságát. A prózai repertoár önmagában nem állt meg, így a színházat eltartó produkciók első­sorban zenés vígjátékok és operettek voltak (Eisemann Mihály: Egy csók és más semmi, Vadvirág; Ábrahám Pál: Bál a Savoyban, Viki; Huszka Jenő: Erzsébet), melyekből minden évadban kitelt jó néhány, műsorgondok nélküli hét. Nemcsak az Izabella téren választottak eb­ben az évtizedben operetteket és zenés vígjáté­kokat színházfenntartó mentőkötélnek: a Víg­színház, a Belvárosi Színház, sőt, Bárdos Artúr Nagymező utcai Művész Színháza is elő-elővett egy-egy zenés darabot. Operettek mellett néhány prózai produkcióból állt a műsor. A vígjátékokat az Andrássy úti Szín­ház rendezője, Vaszary János (Muráti Lili férje) szállította (Házasság), a kasszasikert is jelentő kortárs külföldi és magyar színiirodalmat az amerikai Emmet Lavery (Az Úr katonái) és Zilahy Lajos (A szűz és a gödölye) darabja képviselte. A Wertheimer-igazgatásnak emellett sikerült ki­emelkedő jelentőségű, művészi élményt adó elő­adásokat is létrehoznia. Az 1935-36-os évadban az Izabella téren mutatták be Heltai Jenő A néma leventéjét Törzs Jenő és Bajor Gizi főszerep­lésével, az 1937-38-as évadban pedig Shakes­peare III. Richárd­ a­ Törzs Jenővel a címszerep­ben - varázsolt különleges pillanatokat a Magyar Színház színpadára. Bár e két utóbbi előadás elütött a színház műsorától, a századik előadást is maguk mögött hagyva, hatalmas közönségsi­kert arattak. Mindkettőt a Nemzeti Színház volt igazgatója, Hevesi Sándor rendezte, aki 1933-tól haláláig a Magyar Színház főrendezője volt. Wertheimer másik színházában, az Andrássy úton 1934 januárjában az addigi, bevált kabaré­műsort egész estét betöltő vígjátékokkal váltot­ták fel, majd a társulat 1937-ben az Andrássy útról átköltözött a hajdani Kristálypalotába, és Andrássy Színház néven játszott tovább. A két színház működése egymásra épült, a kisebbik színház sikerei rendszeresen átkerültek a na­­gyobbikba. A társulat magját Törzs Jenő, Pethes Ferenc és Bilicsi Tivadar alkotta. Mellettük feltűnt egy-egy évadra - vagy csak egy-egy produkcióra - szóló szerződéssel Gombaszögi Ella, Kabos ◄ SZÍNHÁZTÖRTÉNET ► Gyula, Mály Gerő, Makay Margit, Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Rökk Marika, Ráday Imre és Turay Ida is. A Wertheimer-színházak virágzását 1939-ben „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló, 1938:XV. tör­vény - az első zsidótörvény - és a nyomába lépő intézkedések szakították meg. Ezek alapján a színházak korlátolt felelősségű társaságok vagy részvénytársaságok számára kiadott működési engedélyeit a színművészeti kamarai tagságért folyamodni köteles igazgatók nevére írták át. Bár Wertheimert majd csak 1944 áprilisában, az utol­só nagy kizárási hullám idején törölték a kamara tagjai közül, a Magyar Színház engedélyét az addigi társigazgató, Bródy Pál kérte és kapta meg. Wertheimernek 1939 után még két évig sikerült megtartania a színházai feletti tényleges ellenőrzést, mert Bródy után még ketten adták a nevüket ahhoz, hogy továbbra is igazgathassa színházait. 1940. március elsejétől szeptember elsejéig Losonczy Dezső, az Andrássy Színház karmestere, utána pedig egy évadra Csathó Kál­mán, a népszerű és sikeres író, a Nemzeti Szín­ház volt főrendezője biztosította a színházakat a tulajdonos számára. Őket kettőjüket az igazgatói engedélyeket véleményező Színművészeti Ka­mara is elfogadta­­ 1941-ig. Az 1941 augusztu­sában kiadott, 6.020/1941. M. E. számú kor­mányrendelet azonban már arra kötelezte a bu­dapesti színházépületek tulajdonosait, hogy színházaikat az azokra pályázó és a fővárostól koncessziót nyerő színigazgatóknak adják bérbe. Wertheimer kénytelen volt az 1941—42-es évad­tól a Magyar Színházat Bánky Róbertnek, az And­rássy Színházat pedig Vaszary Jánosnak áten­gedni. A két új igazgató csak a kamara bizalmát élvezte, a színháztulajdonosokét már nem. Bár a Magyar Színház tulajdonosa a Színház-Ingatlan Részvénytársaság, az Andrássy Színházé pedig az 1943-ban felszámolt Wertheimer Orfeum Részvénytársaság jogutódjaként alakított Szín­házpalota Részvénytársaság maradt, Werthei­mer ekkor mindkét színházát elvesztette. Új idők - régi és új szereplők „Megnyílik négy budapesti színház”- hirdette a Szabadság 1945. január 28-i száma. A lap az Andrássy Színház, a Magyar Színház, a Fővárosi Operett Színház és a Nemzeti Kamaraszínház közeli megnyitását adta hírül. Az ostrom után roppant gyorsan fel- és újjá­éledt a főváros színházi élete, hiszen a színészek élni és játszani akartak, a színházvezetők és vál­lalkozók pedig újjászervezni színházaikat. A szín­házi világ háború előtti és háború alatti alkotói­nak és szervezőinek egy része ekkor már nem élt, külföldön volt, visszavonult, illetve hosszú évek elhallgattatása után éppenséggel színre kívánt lépni. Az újjászerveződés a háború előtti gazda­sági formák szerint zajlott, a színházak-a koráb­ban is állami támogatottságú Nemzeti Színház és Operaház, illetve a fővárosi tulajdonú Városi Színház kivételével - továbbra is magánvállalko­zások maradtak. A színházalakítás hatósági kere­tei azonban jobban hasonlítottak az 1941 utáni­akra, mint a század első felének a magánszínhá­zakat alig korlátozó rendelkezéseire. A színházak működését az első hónapokban a Budapesti Nemzeti Bizottság, később - akárcsak régen - a főváros polgármestere, illetve a megfelelő taná­csi ügyosztály engedélyezte. Akik azonban azt hitték, hogy az 1940-es évek kényszerítő rendel­kezései után visszatért a szabad színházalapítás kora, azok nagyon gyorsan csalódtak. Werthei­mer Elemér február végén jelentkezett Csorba Jánosnál, a főváros polgármesterénél, aki 1945. január 21-től május 16-ig viselte e tisztet. Wertheimer a terjengő hírektől megriadva a ma­ga tulajdonosi voltát hangoztatta, és kérte a szín­házai feletti rendelkezési jog elismerését. Mélyen tisztelt Polgármester Úr! Miután betegségem jelenleg ágyhoz köt, és en­nélfogva legnagyobb sajnálatomra nem tudom személyesen tiszteletemet tenni, méltóztassék megengedni, hogy ez úton tegyem meg a kö­vetkező bejelentést: Alulírott a Magyar Színháznak és Andrássy Színháznak a tulajdonosa vagyok, hosszú éveken át pedig mindkét színháznak igazgatója voltam mindaddig, amíg a 6020/1941 M. E. rendelet értelmében kénytelen voltam színházaimat áten­gedni azoknak, akiket erre a Színművészeti Ka­mara javaslata alapján az akkori Polgármester kijelölt. 31/2 évig ölbe tett kezekkel tűrni voltam kénytelen, hogy a tulajdonomat képező színhá­zaimmal, azok berendezési és felszerelési tárgya­ival idegen emberek kontárkodtak minimális, ál­taluk megállapított bérért. A német megszállás óta azonban még azt sem fizették meg és végül a Magyar Színház 30.000 pengővel, az Andrássy Színház 20.000 pengővel maradt adós. Több­­mint 25 éve vagyok Budapesten színigazgató, soha senkinek adósa nem maradtam és ezen idő alatt öt teljesen tönkrement, csődbe jutott szín­házat mentettem meg a pusztulástól. A Magyar Színházat 10 évig igazgattam, az Andrássy Szín­házat öt évig és mindkét színház az ország legní­vósabb, legkitűnőbb színházai közé tartozott. 3 1/2 évig vártam, tűrtem, szenvedtem abban a biztos reményben, hogy elkövetkezik a felsza­badulás órája és vissza­kapom jogtalanul, tör­vényellenesen, erőszakkal elvett színházaimat. És amíg nekem ezen idő alatt, a legvirágzóbb színházi konjunktúra idején, be kellett érnem a

Next