Színház, 1997 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1997-10-01 / 10. szám
annak a gazdag évtizednek, amelyben a Beöthy László vezette színház a Vígszínházzal versengett a fővárosi közönség kegyeiért. Az épületet 1932- ben Wertheimer Elemér frissen alapított cége, a Színház-Ingatlan Részvénytársaság vásárolta meg. Wertheimer lett a színház új igazgatója, a művészeti vezető pedig Bródy Pál és Heltai Jenő, az utóbbi azonban 1934-ben kilépett e társulásból. Wertheimerék igazgatása idején az Izabella téri színház életre kelt. Az új vezetés nem művészszínházat kínált a budapesti közönségnek. Kidolgozott, fegyelmezett, „jól megcsinált” előadásban játszott bulvárdarabok alapozták meg újra a Magyar Színház ismertségét és elfogadottságát. A prózai repertoár önmagában nem állt meg, így a színházat eltartó produkciók elsősorban zenés vígjátékok és operettek voltak (Eisemann Mihály: Egy csók és más semmi, Vadvirág; Ábrahám Pál: Bál a Savoyban, Viki; Huszka Jenő: Erzsébet), melyekből minden évadban kitelt jó néhány, műsorgondok nélküli hét. Nemcsak az Izabella téren választottak ebben az évtizedben operetteket és zenés vígjátékokat színházfenntartó mentőkötélnek: a Vígszínház, a Belvárosi Színház, sőt, Bárdos Artúr Nagymező utcai Művész Színháza is elő-elővett egy-egy zenés darabot. Operettek mellett néhány prózai produkcióból állt a műsor. A vígjátékokat az Andrássy úti Színház rendezője, Vaszary János (Muráti Lili férje) szállította (Házasság), a kasszasikert is jelentő kortárs külföldi és magyar színiirodalmat az amerikai Emmet Lavery (Az Úr katonái) és Zilahy Lajos (A szűz és a gödölye) darabja képviselte. A Wertheimer-igazgatásnak emellett sikerült kiemelkedő jelentőségű, művészi élményt adó előadásokat is létrehoznia. Az 1935-36-os évadban az Izabella téren mutatták be Heltai Jenő A néma leventéjét Törzs Jenő és Bajor Gizi főszereplésével, az 1937-38-as évadban pedig Shakespeare III. Richárd a Törzs Jenővel a címszerepben - varázsolt különleges pillanatokat a Magyar Színház színpadára. Bár e két utóbbi előadás elütött a színház műsorától, a századik előadást is maguk mögött hagyva, hatalmas közönségsikert arattak. Mindkettőt a Nemzeti Színház volt igazgatója, Hevesi Sándor rendezte, aki 1933-tól haláláig a Magyar Színház főrendezője volt. Wertheimer másik színházában, az Andrássy úton 1934 januárjában az addigi, bevált kabaréműsort egész estét betöltő vígjátékokkal váltották fel, majd a társulat 1937-ben az Andrássy útról átköltözött a hajdani Kristálypalotába, és Andrássy Színház néven játszott tovább. A két színház működése egymásra épült, a kisebbik színház sikerei rendszeresen átkerültek a nagyobbikba. A társulat magját Törzs Jenő, Pethes Ferenc és Bilicsi Tivadar alkotta. Mellettük feltűnt egy-egy évadra - vagy csak egy-egy produkcióra - szóló szerződéssel Gombaszögi Ella, Kabos ◄ SZÍNHÁZTÖRTÉNET ► Gyula, Mály Gerő, Makay Margit, Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Rökk Marika, Ráday Imre és Turay Ida is. A Wertheimer-színházak virágzását 1939-ben „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló, 1938:XV. törvény - az első zsidótörvény - és a nyomába lépő intézkedések szakították meg. Ezek alapján a színházak korlátolt felelősségű társaságok vagy részvénytársaságok számára kiadott működési engedélyeit a színművészeti kamarai tagságért folyamodni köteles igazgatók nevére írták át. Bár Wertheimert majd csak 1944 áprilisában, az utolsó nagy kizárási hullám idején törölték a kamara tagjai közül, a Magyar Színház engedélyét az addigi társigazgató, Bródy Pál kérte és kapta meg. Wertheimernek 1939 után még két évig sikerült megtartania a színházai feletti tényleges ellenőrzést, mert Bródy után még ketten adták a nevüket ahhoz, hogy továbbra is igazgathassa színházait. 1940. március elsejétől szeptember elsejéig Losonczy Dezső, az Andrássy Színház karmestere, utána pedig egy évadra Csathó Kálmán, a népszerű és sikeres író, a Nemzeti Színház volt főrendezője biztosította a színházakat a tulajdonos számára. Őket kettőjüket az igazgatói engedélyeket véleményező Színművészeti Kamara is elfogadta 1941-ig. Az 1941 augusztusában kiadott, 6.020/1941. M. E. számú kormányrendelet azonban már arra kötelezte a budapesti színházépületek tulajdonosait, hogy színházaikat az azokra pályázó és a fővárostól koncessziót nyerő színigazgatóknak adják bérbe. Wertheimer kénytelen volt az 1941—42-es évadtól a Magyar Színházat Bánky Róbertnek, az Andrássy Színházat pedig Vaszary Jánosnak átengedni. A két új igazgató csak a kamara bizalmát élvezte, a színháztulajdonosokét már nem. Bár a Magyar Színház tulajdonosa a Színház-Ingatlan Részvénytársaság, az Andrássy Színházé pedig az 1943-ban felszámolt Wertheimer Orfeum Részvénytársaság jogutódjaként alakított Színházpalota Részvénytársaság maradt, Wertheimer ekkor mindkét színházát elvesztette. Új idők - régi és új szereplők „Megnyílik négy budapesti színház”- hirdette a Szabadság 1945. január 28-i száma. A lap az Andrássy Színház, a Magyar Színház, a Fővárosi Operett Színház és a Nemzeti Kamaraszínház közeli megnyitását adta hírül. Az ostrom után roppant gyorsan fel- és újjáéledt a főváros színházi élete, hiszen a színészek élni és játszani akartak, a színházvezetők és vállalkozók pedig újjászervezni színházaikat. A színházi világ háború előtti és háború alatti alkotóinak és szervezőinek egy része ekkor már nem élt, külföldön volt, visszavonult, illetve hosszú évek elhallgattatása után éppenséggel színre kívánt lépni. Az újjászerveződés a háború előtti gazdasági formák szerint zajlott, a színházak-a korábban is állami támogatottságú Nemzeti Színház és Operaház, illetve a fővárosi tulajdonú Városi Színház kivételével - továbbra is magánvállalkozások maradtak. A színházalakítás hatósági keretei azonban jobban hasonlítottak az 1941 utániakra, mint a század első felének a magánszínházakat alig korlátozó rendelkezéseire. A színházak működését az első hónapokban a Budapesti Nemzeti Bizottság, később - akárcsak régen - a főváros polgármestere, illetve a megfelelő tanácsi ügyosztály engedélyezte. Akik azonban azt hitték, hogy az 1940-es évek kényszerítő rendelkezései után visszatért a szabad színházalapítás kora, azok nagyon gyorsan csalódtak. Wertheimer Elemér február végén jelentkezett Csorba Jánosnál, a főváros polgármesterénél, aki 1945. január 21-től május 16-ig viselte e tisztet. Wertheimer a terjengő hírektől megriadva a maga tulajdonosi voltát hangoztatta, és kérte a színházai feletti rendelkezési jog elismerését. Mélyen tisztelt Polgármester Úr! Miután betegségem jelenleg ágyhoz köt, és ennélfogva legnagyobb sajnálatomra nem tudom személyesen tiszteletemet tenni, méltóztassék megengedni, hogy ez úton tegyem meg a következő bejelentést: Alulírott a Magyar Színháznak és Andrássy Színháznak a tulajdonosa vagyok, hosszú éveken át pedig mindkét színháznak igazgatója voltam mindaddig, amíg a 6020/1941 M. E. rendelet értelmében kénytelen voltam színházaimat átengedni azoknak, akiket erre a Színművészeti Kamara javaslata alapján az akkori Polgármester kijelölt. 31/2 évig ölbe tett kezekkel tűrni voltam kénytelen, hogy a tulajdonomat képező színházaimmal, azok berendezési és felszerelési tárgyaival idegen emberek kontárkodtak minimális, általuk megállapított bérért. A német megszállás óta azonban még azt sem fizették meg és végül a Magyar Színház 30.000 pengővel, az Andrássy Színház 20.000 pengővel maradt adós. Többmint 25 éve vagyok Budapesten színigazgató, soha senkinek adósa nem maradtam és ezen idő alatt öt teljesen tönkrement, csődbe jutott színházat mentettem meg a pusztulástól. A Magyar Színházat 10 évig igazgattam, az Andrássy Színházat öt évig és mindkét színház az ország legnívósabb, legkitűnőbb színházai közé tartozott. 3 1/2 évig vártam, tűrtem, szenvedtem abban a biztos reményben, hogy elkövetkezik a felszabadulás órája és visszakapom jogtalanul, törvényellenesen, erőszakkal elvett színházaimat. És amíg nekem ezen idő alatt, a legvirágzóbb színházi konjunktúra idején, be kellett érnem a