Színház, 2000 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2000-05-01 / 5. szám
Színházi alkotók szerte a világon egyre fontosabbnak tartják a hagyományostól eltérő színházi tereket. Ez a folyamat kétféleképpen érvényesül. Részint a hagyományos színházépületeken kívül a legkülönbözőbb helyeken - elhagyott raktárakban, hangárokban, remízekben stb. - született produkciók számának növekedésében. A figyelemre méltó előadások jelentős része ma ilyen „üres tereken” jön létre. Az is előfordul, hogy egy-egy előadás kedvéért teljesen átépítik a színház nézőterét, ahogy legutóbb a berlini Schaubühnében történt. A másik jellegzetes fejlemény az új színházak építésében figyelhető meg. A kukucskaszínpad általános elavulása óta egyre gazdagabb lehetőségeit tárják föl a flexibilitásnak, a terek változtathatóságának, illetve a színpad és a közönség újfajta kapcsolatát elősegítő térformák kialakításának. Mindez arra késztet bennünket, hogy időről időre megismertessük olvasóinkat és a színházi szakmát a világ korszerű, tőlünk távoli színházépítészetével. (A szerk.) A XX. század a színházépítésben óriási fellendülést hozott. Nem a nálunk még mindig szinte egyeduralkodó, eklektikus mázzal leöntött kukucskaszínház-ideára gondolok - az még a XIX. század -, hanem elsősorban tévés formaérzékeny megformálásokra, a színpadi technika újabb és újabb meglódulásaira vagy az alaprendezést illetően a thrust stagere (a soknyelvű Theatre Words szótár fordítása szerint: térszínpad-félkör színház). Szinte mindent a színház kísérletezett ki, amit most a film, a tévé, a show-műsorok, az árubemutatók, de még a politikai események rendezői is nap nap után hasznosítanak, és zúdítanak ránk túlpörgetett, túlhangosított, nemegyszer „ömlesztett” formában. Van színház, amely ugyanezt megvalósítja élőben, és persze be is tudja csábítani a maga nézőit. De az igazi színház valahol máshol keresendő - nem is feltétlenül e célra épített házban, hanem millió más helyen. Persze nem ez az oka annak, hogy a színházépítési kedv az ezredfordulóra mintha kicsit lanyhult volna. Inkább multiplex mozikat és többcélú csarnokokat építenek, és egyre ritkábban kimondottan színházat, ami persze elsősorban Európára és az Egyesült Államokra igaz. Ázsiában például egymás után létesülnek a hatalmas színházi, előadó-művészeti komplexumok - európai szemnek sokszor meglehetősen túlzó méretben. Japánban, Koreában lassan e közel két évtizedes sorozat végéhez közelednek, Kínában most tetőzik e láz, persze elsősorban a többmilliós nagyvárosokban. Dél-Amerikáról, Afrikáról kevesebb információval rendelkezünk, de bizonyára ott is sokkal intenzívebben folyik a színházépítés, mint Európában. Bizonyíték erre az a tény, hogy 1999-ben a Prágai Quadriennálén a színházépítészet kategóriájában a brazil kiállítás nyerte az aranyérmet. Az európai és amerikai lassulás közepette azért akad példa egy-egy újabb színházépítésre, bár ezek az építészet területén nem jelentenek olyan nagy előrelépést, inkább egyegy társulat, egy-egy város színházi életében számítanak fontos eseménynek, illetve az USA-ban a számos egyetem egyike-másika jut önálló színházhoz. A PICCOLO TEATRO ’ ÚJ ÉPÜLETE MILÁNÓBAN A magyar színházkedvelők fülének nem idegen a Piccolo Teatro neve: a Giorgio Strehler által alapított híres színházról van szó, mely a Katona József Színházat is tagjai között tudó Európai Színházi Unió központja. Nos, a gazdag, sokarcú északolasz városban alig két évvel ezelőtt adták át rendeltetésének a társulat új otthonát, melynek építész tervezője Marco Zanuso. A színházi komplexum főépülete kicsit erődítményszerű, egyszerű kontrasztokra épülő külsőt mutat. Szoborszerűen illeszkedik bele a háromszög alaprajzú térbe, amelyet a város történeti negyedeitől eltérően fasorok, tágasabb környezet jellemeznek. Mindössze egy metrómegállónyi távolságban van a városközponttól, és tulajdonképpen gyalogosan is könnyen elérhető. A vöröstégla-burkolat nagy, sima felületeket képez, melyeknek a negyvenöt fokos alaprajzi szerkesztés ad változatosságot. A mára szép zöldre patinásodott rézlemez fedés szintén negyvenöt fokos szerkesztésű, középen toronyszerűen kiemelve a nézőtér-színpad tömbjét. A bejáratot meglehetősen vaskos páros pillérek uralják, szintén vörös téglával burkolva, köztük szinte szűknek érezzük a kapubelépőket. Bejutva viszont a fehérmárvány-burkolatú lépcső-foyer - bár hasonlóan letisztult megformálású - egy nagyságrenddel barátságosabb képet mutat, és ez valószínűleg tudatos tervezői fogás. A nézőtér ezerfős, a nyolcszög alaprajzú szerkesztésből következően elég szélesre széthúzva, jó látási viszonyokkal, gondosan kiszerkesztve. Inkább a mai angol színházépítési irányzatnak felel meg. Érezhetően távol állt az építésztől, hogy az egyébként nagyon jelentős olasz barokk színházépítészeti hagyományokat felöklendezze, és összevegyítse ízig-vérig mai formálásával, amely azonban nem idegen a gazdag lombardiai főváros hagyományaitól sem, például ami a vöröstégla-burkolatot illeti. Egy másik észak-olaszországi város Milánóhoz képest persze kisvárosi Udine, amely régi óhajának beteljesüléseként kapott új színházat 1997-ben. (A Nuovo Teatro Giovanni da Udinéről Ordasi Zsuzsának az Új Magyar Építőművészet 1999/6. számában megjelent cikke alapján számolok be, a szerző szíves hozzájárulásával.) A színház nevét Giovanni da Udine festőről, a város szülöttéről kapta, aki 1487-1564 között élt, és Raffaello körébe tartozott. A színházépület a belvárosból induló via Treppo tengelyében, egy trapéz alakú telken áll, hátsó fala a régi városfal nyomvonalán kialakított viale Triestével párhuzamos, bejárata a város felé fordul. Az épület alakja a telek formájához igazodik: a hátsó fal tagolatlan, a déli oldalon az udinei építészet hagyományos elemét, az árkádsort ismétli, de üvegből és szögletes formában. Az épület egészét a ferde bevezető rész, a foyer t és a nézőteret magában foglaló vízszintes, valamint a harminc méter magas függőleges tag - a zsinórpadlás tornya - osztja S Z í N H ÁJ^É P Í T É S Z E T^M A VAJÚDNAK A HEGYEK A milánói Piccolo Teatro új épülete •'N ' UDINE ÚJ SZÍNHÁZA SZÍNHÁZ XXXIII. évfolyam 5. szám • 2000. május 35