Színház, 2008 (41. évfolyam, 1-12. szám)

2008-03-01 / 3. szám

A mai struktúrát alapvetően az 1949-es államosítás után létre­jött, államilag és önkormányzatilag jelentős mértékben támoga­tott, repertoárral és állandó társulattal rendelkező ún. költségveté­si intézmények határozzák meg. Egyedülálló és tekintélyes művé­szeti központok ezek, melyek alapvető jellemzője a művészi, az anyagi és minden egyéb erő koncentrációja. A hazai színházi gya­korlat elsősorban az értékek megtartását, a szakmaiság őrzését, a szakmai szintézisre való törekvést, a társulat hosszú távú tervez­hetőségét, a színházi hagyomány ápolását és a drámairodalom szé­les körben való terjesztését teszi lehetővé. Ezeknek az ismérveknek köszönhetően jöhettek létre a magyar színház jelentős eredmé­nyei és sikerei. Ezzel párhuzamosan azonban az állandóságra és hosszú távra való berendezkedés, a hegemóniára való törekvés, a szakmai de­terminizmus, a zárt belső szakmai élet, a formanyelv kiüresedése, a bemutatókényszer, a repertoár kiszolgálása és a kulturális szol­gáltatás jellegű működés is jellemzi színházainkat. A mobilitásra, kooperációra, a környezetre való gyors reagálásra - vagyis pro­jektszemléletre -, mások kultúrájának tevékeny megismerésére és befogadására, nyitottságra, művészi sokszínűségre, művészi in­novációra való törekvés azonban ritka értékeknek számítanak ezek­ben az intézményekben. Pedig mindezek az európai kulturális élet meghatározó elemei, amelyek nélkül képtelenség a nemzetközi színtéren megjelenni. A színház alapértéke a társulat, hiszen az alapvető színházi ér­tékek közösségi-társulati alkotás által jönnek létre. Mindez feltét­len igaz addig, amíg a társulatot a művészi erő hozza létre, amíg a színházi gyakorlat művészi koncepció köré épül, és saját képére alkot repertoárt. Addig tehát, amíg a repertoár szolgálja a társula­tot. Amikor azonban ez a tendencia megfordul, amikor a társulat és a színházi gyakorlat kezdi kiszolgálni a repertoárt, akkor fel­erősödnek a repertoárrendszerű működés lehetséges mutációi. Amikor csak hagyományos repertoárrendszerű színházak működ­nek, és formailag rögződött, kizárólagos és egyoldalú preferencia érvényesül a rendszerben, akkor az egyneműség olyan hatványo­zottan jelentkezik, hogy minden más alkotói és befogadói attitűdöt elnyom, és nem teszi lehetővé értékpluralizmus jelenlétét. Nyilvánvaló választásnak tűnhet, hogy ebben a rendszerben a Nemzeti Színház is ugyanazon ismérvek szerint működjön, mint környezete, azaz hagyományos repertoárrendszerű, társulattal ren­delkező színház legyen. Ha a politika és a színházi terület fősze­replői többé-kevésbé meg tudnak egyezni a személyi és anyagi kér­désekben, akkor a színház viszonylag konfliktusmentesen simul­hat bele a rendszerbe. Mivel működése lényegesen nem különbözik a többi színházétól, léte senkinek nem okoz gondot, de nem is ösztönöz senkit, hiszen a hasonlóság nem jelenthet inspi­rációt. Ebben a felfogásban a nemzet színháza nem más, mint egy színház a sok közül, még akkor is, ha igyekszünk azt az „első” színházként, a „legjobb” színházként, a „legdrágább” színházként feltüntetni. Ezzel a felfogással ellentétben törekvésünk az, hogy a Nemzeti Színház működését alapvetően a színház és a nemzet ak­tív kapcsolatának, élő kommunikációjának és sokrétű együttműkö­désének a jellege és minősége határozza meg. Természetesen végső soron a kultúrpolitika dönt a Nemzeti Színház feladatáról. Az a kultúrpolitika, mely „kezdeményez, ke­retet ad, hogy minden kultúra kifejezhesse és megmutathassa ma­gát, finanszírozási feltételeket nyújt, párbeszédre, kooperációkra törekszik”. Az a kultúrpolitika, melyben „a kultúra, a kulturális sokszínűség a kreativitás forrásaként jelenik meg. Bátor, újító kez­deményezések nélkül nem működik a kultúra. A kulturális politi­ka fontosnak tekinti és ápolja a nemzeti kulturális örökséget, de a jelen innovatív és kreatív teljesítményei, produkciói alapján pozí­cionálja magát itthon és a világban. Ennek megfelelően több esélyt biztosít az alkotók, a tehetségek számára.” Egy ilyen kultúrpolitika számára nyilvánvaló, hogy a hagyomá­nyos Nemzeti Színház-modell csak leképezi a körülötte lévő struk­túrát, de nem emeli ki értékeit, nem újítja meg, nem mobilizálja, és nem nyit meg új lehetőségeket. Volumenénél és jelentőségé­nél fogva pedig a Nemzeti Színház struktúraalkotó és struktúra­teremtő erő lehet, amely jelentősen befolyásolni tudja kulturális és szakmai környezetét. Ahhoz, hogy ezek a potenciális erők tény­legesen teremteni és megújító módon hatni tudjanak, olyan Nem­zeti Színház-koncepció szükséges, amely lehetőségeket kínál, és képes egyrészt megbolygatni a rutinszerű beidegződéseket, más­részt pedig a jelenlegi struktúrában rejlő értékeket megtartva és felmutatva olyan érdekeltségeket tud létrehozni, melyek mentén, a jelenlegieket kiegészítendő, új működési formák és alkotási fo­lyamatok is létrejöhetnek. IV. A NEMZETI SZÍNHÁZ SZAKMAI KONCEPCIÓJA A „nemzet” fogalmának definíciója rendkívül problematikus, s időben és térben állandóan változó. Jelentheti egy adott területen és egy kultúrkörben élő, hasonló kollektív azonosságtudattal bíró, esetleg közel egyező történeti tudattal rendelkező, közös nyelvet, nyelveket használó emberek közösségét, de más, speciális jellegek is kapcsolódhatnak hozzá. Mindezeken túl talán elmondható, hogy olyan közösségformáló erőről van szó, amely széles és átfogó mó­don határozza meg és egyesíti az embereket. Ez az átfogó, széles körben ható közösségi erő azonban rendkívül sokfajta közösség­alkotó erőből tevődik össze. A nemzethez tartozó emberek, cso­portok és közösségek különböző diskurzusokkal, nézetekkel és perspektívákkal rendelkeznek. Rendkívül differenciáltan élik meg identitásukat, sokszor akár ellentétesen is, és ezeknek a bonyolult erőknek az eredője adja azt, amit nemzetnek, nemzetinek hívha­tunk. A nemzet nem egyetlen, egységes és homogén közeg, ha­nem rendkívül sokrétű, kulturálisan, etnikailag, politikailag és gaz­daságilag is eltérő közösségekből és csoportokból felépülő entitás. Mindezekből az következik, hogy a nemzeti intézmények sem épülhetnek egyetlen általánosító, ezért esetleges és kizárólagos nemzetértelmezésre. A nemzeti intézményeknek, köztük a Nem­zeti Színháznak tehát különböző társadalmi közösségek számára kell nyitva állnia, különös tekintettel az életkori, etnikai, nemi és területi kisebbségekre, miközben kapcsolódási lehetőséget is biz­tosítania kell a különböző társadalmi és szakmai formációknak. A Nemzeti Színháznak olyan nyitott térként kell működnie, amely egészséges, kreatív, értékteremtő és közösségformáló kapcsolatot tud kialakítani szakmai környezetével és a közönséggel. Koncep­ciónkban ezért a Nemzeti Színházat összekötő anyagként, orszá­gos hálózatként, hidak rendszereként, ösztönzőerőként és mindig megújuló, befektetendő anyagi és szellemi mozgótőkeként kép­zeljük el. A Nemzeti Színház alapvető céljául azt tűzzük ki, hogy - bízva a jelen színházi struktúrában rejlő értékorientáltságban - a jelenlegi színházi berendezkedést, művészi és működési értelem­ben egyaránt mozgásba hozva, együttműködéseket indukáljon. Markánsan újszerű lehetőségeket kínálni, de kapcsolódni a létező struktúra értékeihez - ezt kínáljuk a Nemzeti Színház számára. Következésképp a Nemzeti Színház működési területének az egész országot tekintjük. Ez a szemlélet az ország különböző ré­tegeinek és csoportjainak tényleges megszólítására törekszik, ami viszont csak a színházi szakma egészének a bevonásával valósul­hat meg. A Nemzeti Színház számára tehát a színházi szakmára való nyitás adhatja a legsokrétűbb művészi lehetőségeket. Hiszen egyetlen állandó társulat, még a „legjobbnak” tekintett sem vete­kedhet az élő színházi tevékenységek összességének lokális ösz­­szetettségével és az azzal való együttműködés lehetőségeivel. A minőségi szemléleten alapuló és értékpreferenciák mentén megvalósuló szakmai együttműködés kiszélesítése, a kooperációk rendszerének kialakítása az a módszer, amellyel a nemzet szín­háza ténylegesen létrejöhet, és amellyel ténylegesen elérhető és megjeleníthető a nemzet a maga összetettségében. Ha a Nemzeti Színház működési területének nem csak egyetlen épületbe zárt, kiemelten támogatott társulatot tekintünk, akkor ki­tárul a horizont, és az egész magyar színházi működés válik, a maga differenciált és összetett módján, a Nemzeti Színház műkö­dési terepévé. Ajánlatunk azon az elven alapul, hogy a szakma leg­különbözőbb szereplői kapjanak szerepet a Nemzeti Színház pro­dukcióinak megvalósításában, és a Nemzeti Színház is kapjon szerepet a szakma lokális szinten megjelenő produkcióinak létre­hozásában. Ez szakmai partnerséget és együttműködést jelent. Hiába a kiemelt támogatás, hiába a „legjobbnak” kijáró társa­dalmi és szakmai presztízs, hiába a magyar nyelv és a magyar nyelvű drámairodalom ápolása, ha egy önmagába zárt, művészileg behatárolt intézményt hozunk létre, hiszen ebben az esetben nem beszélhetünk a nemzet reprezentációjáról. Ezzel szemben a ma­ www.szinhaz.net , 2008. március

Next