Színház, 2009 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2009-01-01 / 1. szám

deális tudós volt. Nem véletlenül nevezte a Böl­csészettudományi Karon tanszékvezetője „államilag engedélyezett pozitivistának”. Semmi sem érdekelte, csak kutatásának tárgya. 1968-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar-történelem sza­kán, majd középiskolai tanárkodás után a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Magyar Színházi Intézet­ben dolgozott - ez utóbbinak 1983-ban, Elbert János halála után lett igazgatója. 1992-től az Irodalomtudo­mányi Intézet főmunkatársa volt. Tanári működését a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatta. Munkásságának centruma a XVIII-XIX. századi ma­gyar színház története és elmélete és a Nemzeti Színház története. Petőfi életművét is kutatta. Művei­nek sora önmagáért beszél. A szintézisre törekvő köny­vek mellett (A régi magyar színpadon, 1790-1849,1981; Magyar színháztörténet, 1790-1873,1990; Petőfi Sándor élete és kora, 1998) ott sorakoznak a forráskiadások (A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, 1987; 77 is­meretlen dokumentum a régi Nemzeti Színházról, 1989) és a szövegkiadások (Katona József: Bánk bán, Madách Imre: Az ember tragédiája, Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde, Petőfi Sándor: Az apostol). A reformkori irodalom egyik legkitűnőbb ismerője­­ként alapvető tanulmányokat közölt, mégis színház­történeti művei váltották ki a legnagyobb hatást. Nem véletlenül, hiszen látványosan szakított az anekdoták laza füzéréből szerkesztett művekkel. Kötetben is megjelent kandidátusi értekezése, A régi magyar színpa­don korszakhatár a tudományág történetében. A könyv felborzolta a magyar színháztörténet évtizedes állóvi­zét. Kerényi ugyanis úgy értekezett a magyar nyelvű hivatásos színjátszás első évtizedeiről, hogy alig ejtett szót például Kelemen Lászlóról, akit a hagyomány az első magyar színházigazgatóként tisztelt. Munkájának minden sora újdonságot hozott. Arra készült, hogy ve­zetésével megújulhat a hazai színháztörténet-írás. Kutatásai révén jól tudta, hogy egyszerre kell a forrá­sokat felkutatni, összegyűjteni, rekonstruálni a színjá­tékszövegek hiteles változatát, s megírni a szintézist. A magyar színháztörténet című kézikönyv első kötete, melynek Székely György volt a főszerkesztője, megko­ronázta Kerényi tudományszervező tevékenységét. A kötet időrendi összefoglalója, illusztrációi és bibli­ográfiája arról tanúskodik, hogy a magyar színháztör­ Gajdó Tamás Egyszemélyes intézmény KERÉNYI FERENC (1944-2008) ténet­ írás néhány év leforgása alatt több évtizedes le­maradást hozott be ekkor, s ez részben az ő munkás­ságának is köszönhető. Igazgatása alatt ünnepelte a Magyar Színházi Inté­zet a Nemzeti Színház megnyitásának százötvenedik (1987) és a hivatásos magyar színjátszás kétszázadik (1990) évfordulóját. Az előbbi évfordulóra a színház történetét összefoglaló tanulmánykötet és a forráski­advány mellett a Corvina Kiadó fakszimile dokumen­tumválogatást bocsátott közre Építsünk Nemzeti Szín­házat! címmel. A cím egyszerre utalt az új Nemzeti Színház felépítésére (akkor éppen a Hofer-féle városli­geti terv volt érvényben) és arra, hogy a Nemzeti Színház szellemének meg kellene újulnia... Ez a moz­zanat is jelzi, hogy Kerényi Ferenc ebben az időszak­ban a közélet porondjára kényszerült. Ráadásul a Magyar Színházi Intézet kiállítóhelye, a Bajor Gizi Színészmúzeum felújítása is ekkoriban zajlott, de a szakma és a nagyközönség is elutasította a múzeum átrendezésére tett kísérletet. Talán ezek az események érlelték meg benne az el­határozást, hogy visszatér a tudományhoz. Az 1990-es években hatalmas feladatra vállalkozva összegyűjtötte a 2000-ben megjelent A magyar színikritika kezdetei (1790-1837) című háromkötetes nélkülözhetetlen for­ráskiadvány anyagát. Kerényiként mutatkozott be a telefonban, írta alá le­veleit, így is emlegette mindenki. Fáradhatatlanul adott tanácsot, írt lektori véleményt, nyitott meg kiállítást, mondott beszédet. Mióta nyugalomba vonult, mintha újabb lendületet vett volna munkássága. Az ember tra­gédiájának egyedülálló kritikai kiadása és az életművét megkoronázó Petőfi-monográfia megjelenése után is egyre újabb terveket kovácsolt. Amikor ismeretlen és páratlan nemzeti színházi dokumentumok bukkantak fel­­ azonnal kész terve volt a kiadásra. Hatvanadik születésnapjára tanulmánykötettel lep­ték meg munkatársai. A szerkesztők ebben így jelle­mezték: „Az irodalomtörténész-szakma egésze tudja, hogy Kerényi egyszemélyes intézmény, s ilyenformán szinte közömbös is, hogy hivatalosan éppen mi a munkahelye [...]: ő mindig az, aki megválaszolja a le­hetetlen kérdéseket, megoldja a legbonyolultabb fel­adatokat, hajlandó vállalni a tudományos ismeretter­jesztés mások által lenézett misszióját.” 53

Next