Színház, 2010 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2010-10-01 / 10. szám

TÁNC Kutszegi Csaba Kicsit savanyú, kicsit provinciális... TÁNCFESZTIVÁL VESZPRÉMBEN ÉS GYŰRÖTT i A veszprémi A Tánc Fesztiválja (XIII. Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó) hivatalos programjának első előadása Az etet értelme, című Tünet Együttes-produkció volt. Nem tudom eldönteni, hogy Szabó Réka rendező-koreográfusnak van-e nehe­zebb dolga, amikor a címben szereplő fogalmat kutatja, vagy nekem, ha meg akarom találni a magyar táncfesz­tiválok létének értelmét. Félreértés ne essék, nem a fesztiválok ellen beszélek, sőt... Még többre, még na­gyobbakra és igazán jókra lenne szükség. Ha e találkozók értelméről esik szó, gyakran hallani, hogy évente (vagy kétévente) egyszer muszáj találkoz­ni... Miért is? Hogy számba vegyük, hol tartunk, merre haladunk, a szakmabeliek láthassák, mit csinál a másik, érezzük az összetartozást, egymás testmelegét, szakmai fórumokon kicseréljük nézeteinket, ha kell, vitatkoz­zunk, és intelligensen promotáljuk magunkat, ha nagy szerencsénkre tényleg erre vetődik egy-két külföldi impresszárió. Mindemellett népszerűsítjük a táncot, és sok-sok örömet szerzünk a rendezvényt befogadó város kedves közönségének, amelynek nemcsak a fesztivált, hanem - tulajdonképpen - a létünket is köszönhetjük. E célok valóban hasznosak, kérdés, gyakorlatban mi valósul meg belőlük. A hol tartás és merre haladás számbavételével az a legnagyobb gond, hogy nem tudni, kiknek kell mindezt számba venniük, illetve kik képesek a számbavételre. A teljes fesztivált mindenhol leginkább a szervezők, vagy ahol van, a zsűri nézi végig. A közönségnek bizto­san van olyan rétege, amelyik kedvezményes bérlettel megnézi az egész programot, de a tapson vagy esetleg a közönségdíjra leadott szavazaton kívül a nézőnek ár­nyaltabb értékelésre nincs módja. A legtöbb kritikus maximum két-három napig marad, aztán mennie kell, nyilván egyéb teendőket ellátni, csak tánckritizálásból ugyanis honunkban senki nem él meg. Az alkotó-elő­adó szakmabeliek sem láthatják át a teljes fesztivált (és a merre tartást), mert előadásuk másnapján elutaznak, ugyanis többnapos vagy egyhetes ott-tartózkodásukat sem a fesztivál, sem saját maguk nem tudják finanszí­rozni. Ezért az összetartozás is nehezen élhető át, felté­ve, hogy e széthúzó szakmában bárki is át akarná élni (a testmelegbe ne menjünk bele). A szakmai beszélge­tések érdektelenség vagy forráshiány okán vagy eltűnnek, Alibi (Tünet Együttes) vagy kínlódva haldokolnak, ha felkavaró helyzet (ami gyakoribb, mint felkavaró téma) miatt parázs vita alakul ki, a résztvevők csekély melegséget sugároznak, inkább forrót és hideget zúdítanak egymás nyakába. Ha külföl­di menedzser meghív egy magyar együttest vagy szólis­tát, és a vendégjáték tényleg realizálódik, azt évtizede­kig meghatódva emlegetik a fesztiválszervezők - nyil­ván nem sok ilyen siker mutatható fel. A közönség meg többnyire azt teszi, ami tőle elvárható: a populárisabb produkciókon csilláron is lógva szétveri a házat, a mar­kánsan kísérletező előadásokat pedig gyéren látogatja. De tény: a helyi lakosok közben büszkék a városukra (ha van, a saját társulatukra is), a tánc meg népszerűsödik. Hogy az ilyen fesztiváloknak mi értelmük van, azt ne­hezen tudnám megmondani, de hogy milyennek lenne értelme, azt megpróbálom körülírni. Nem leszek hosz­­szú: a több egyéb gond és anomália mellett a magyar táncfesztiválokból leginkább a nemzetköziség hiányzik. Veszprémben meghívott külföldi szakembert, művészt, díszvendéget nem láttam, határon túlról érkező nézőt 201 0. október 56 XLIII. évfolyam 1 0.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék