Színház, 2019 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2019-04-01 / 4. szám
a szemlélethez, amelyet Jordán pályáján az Egyetemi Színpad alapozott meg, és amely a Szombathelyen is sokat emlegetett kaposvári évek idején teljesedett ki. („Kaposvár” persze sok mindent jelent, de a VLSZ első tíz évében mindenképpen a minőség, az erős társulati munka és talán az indulatoktól sem mentes nagy barátságok szinonimája volt.) Bár Jeles András távozásával erős és meghatározó, a maga nemében pótolhatatlan szín tűnt el a színházból - ezt nem lehet elhallgatni -, az első évadban leütött alaphang ezzel együtt meghatározta a színház első tíz évét. A társulatépítés szempontjából is fontos rendezők között meg kell említeni a miskolci korszaka előtt rendszeresen visszatérő (rövid ideig szombathelyi főrendezőként is működő) Béres Attilát, aki például színre vitte a társulattal a Vitéz Mihályt, a Weöres Sándor születésének századik évfordulójára kiírt drámapályázaton nyertes Székely Csaba-darabot. A Mohácsi testvérek szintén visszajáró vendégek, a Naftalin még óvatos bevezető tanfolyamnak tűnik a Szentivánéji álomhoz vagy A falu roszszához képest. Meghívást kapott Zsótér Sándor is, és az első évtized kiemelkedő szombathelyi előadásai között biztosan ott van Lukáts Andor Slobodzianek-rendezése, A mi osztályunk (2016), de a szintén általa jegyzett Ivanov (2017) is Bányai Kelemen Barnával a címszerepben. Alföldi Róbert 2015 tavaszán a Nádasdy Ádám-fordításra alapozott Makrancos Katával, az emberi kiszolgáltatottság elementáris erejű fölmutatásával tette le karakteres névjegyét Szombathelyen. A társulati összmunka megint szintet lépett ezzel az előadással: a színészek úgy működtek együtt, hogy a korábban akár sosem látott - egyéni teljesítmények is érvényesültek. Emlékezetes a két főszereplő, Bányai Kelemen Barna és Bánfalvi Eszter színpadi találkozásának telített pillanata, amelynek tapasztalataira Alföldi Róbert bátran építhette a Volponét - aztán a József Attila módjára levegőért kiáltó Miller-előadást, A salemi boszorkányokat. Bár az eredetileg meghirdetett 2018/19-es évadban újabb Alföldi-rendezés, valamint egy Székely Csaba-dráma szombathelyi bemutatója is szerepelt volna, sem egyik, sem másik nem valósult meg: a színház lakonikus közleményben műsorváltozásról adott hírt. Úgy tűnik, a Jeles-korszak után a szombathelyi Alföldikorszak is túlságosan korán véget ért. Első igazgatói ciklusa végén Jordán Tamásnak nem volt kihívója, amikor azonban 2017-ben harmadszor is benyújtotta pályázatát, a procedúra méltatlan - a szakmaiságot egyre inkább nélkülöző, politikai indíttatású - hercehurcába torkollt. Ennek egyetlen szép momentuma volt az a - közvetlen kiváltó okán már-már túlnövő - szombathelyi szimpátiatüntetés, amelynek résztvevői kiálltak az alapító-igazgató és a színház mellett. A többszöri nekifutás után megszületett felemás (bár végül egyhangúlag meghozott) döntés értelmében Jordán igazgatói mandátuma 2021. december 31-ig érvényes. És bár a színházalapítás idején azzal a feltétellel szerződtette a színészeket, hogy váljanak valóban „szombathelyivé”, amíg itt dolgoznak, az utóbbi öt évben mintha ő maga lazított volna a kapcsolaton: gyakran vállal munkát Budapesten. Mindeközben működik a színházi nagyüzem. Máig szinte megszokhatatlan tempóval készülnek az előadások (amelyek közül több azért műsoron marad, köztük Horgas Ádám biztos kézzel levezényelt, a repertoárról levehetetlen musicalrendezései, A padlás, A dzsungel könyve, de például A salemi boszorkányok is). A nagyszínpadon egyszerre mindig egy bemutató készül, ezzel párhuzamosan egy másik a kamarateremben - évadonként összesen nyolc-tíz. És bár bérletesből nincs nyolcezer (ahogyan arról a 9700 szereplői álmodtak), az alig nyolcvanezres városban tíz év alatt kialakult egy stabil közönség: Szombathely szereti a színházát. A jelenlegi főrendező Réthly Attila (szintén szombathelyi, itt született, itt töltötte a gyerekkorát), aki a 2018/19-es évadban ismét Csehovhoz fordult. Az ő rendezésében és Hamvai Kornél fordításában szólalt meg érvényesen a lány a bácsi), most pedig a Három nővér van soron, a vadonatúj Hamvaiváltozatban Három lány címmel és kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a Weöres Sándor Színház változó és a jövőre nézvést sok bizonytalanságot hordozó jelenkorára is reflektáljon. Ahogyan Olga mondja: „Ha tudnánk. Ha tudnánk...”