Színház és Filmművészet, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-11-01 / 11. szám

becsületében, szerelmében megsérti. Van benne azonban valami­ félénkség és bátor­talanság, ami túlságosan háttérbe szorítja a vígjátékban. Bátrabb lehetne, anélkül, hogy lányos félénksége szenvedne emiatt. Bátrabb lehetne szerelmében, érzéseiben, sőt még szemérmességében is. Kárpáti Zoltán jelentéktelen Claudio szerepében, nem eléggé hős ifjú, nem érezhető, hogy győzelmes harcok után egy vitézi fiatal­ember tér vissza, hogy szerelmét, Herót feleségül vegye. Belőle még inkább hiány­zik a szenvedélyesség, mint Berek Katiból. Bizonytalanul jön-megy, szavai hangzása tartalmatlan zenének hat. A költő csodá­latos szövegei elnyelődnek hanghordozásá­nak lagymatagságában, még fájdalmas bú­csúja is üressé válik, miközben a legszebb szavak röppennek el egyfajta szentimentá­lis monotonságban a szájából: De ég veled, legszebb, legszennyesebb, te: Te tiszta bűn és bűnös tisztaság! Miattad zárom szerelem Ikapuját, Szempilláimon ott függ a gyanú, Mely minden­­ szépséget bbaljósra árnyal, Hogy nékem többé kedves ne legyen. A két szerelmes alakja, elmosódik, Clau­­dioé jobban, mint Heroé. Abból a merész­ségből, amelyet a komikai elemek szenve­délyes megrajzolásába fektet a rendezés, jó lett volna több a Hero—Claudio szerelem ábrázolásához is. Básti Lajos Don Pedró­­járól már beszéltem, vidám kedves alakí­tás, vitatható a temető képbeli mulattatása, egy-egy olyan pillanata, amikor játszik a szavakkal, de máskülönben megjelenése, mozgása, hanghordozás­a olyan Don Ped­­rót állított elő, akinek megértjük tréfacsi­náló jókedvét, bonyodalmakat kedvelő já­tékosságát. Lakos Klári Ursula társal­kodó­­nőt játssza, hangsúlyozom, hogy játssza, nem éli eléggé. Vajay Erzsi Margit alak­jában már valamivel elevenebb és termé­szetesebb. Mindkettőjük alakítására jel­lemző azonban a túlzott megrendezettség, bizonyos cselekvések pontos színészi vég­rehajtása. Nem tudták velünk megkedvel­­tetni igazán ennek a két vidám , a ház ügyeibe beavatott lánynak szeretetreméltó egyéniségét. Még egy szerep! János alakja Lendvay Lajos játékában. Én azt hiszem, hogy eb­ben a szerepben sem ártott volna több me­részség, sőt bizonyos fokú humorizáló me­részség. Ezt a János herceget nem nagyon fogadhatjuk el igazi vérbeli intrikusnak. Ama kivételes Shakespeare-szerepek közé tartozik, amelynek nincs elég jelleme, csu­pán cselekvése. Intrikus a cselekménybo­nyolítás érdekében. Nem ártott volna ezt a szerepet szatírikusabban beállítani, kissé az intrikus karikatúrájának, talán Jágo pa­ródiájának, így most sem ilyen. Nem elég reális, mint a herceg gonosz­ öccse, másrészt nyoma sincs benne olyan játékstílusnak, amely tudomásul venné, hogy vígjátékban vagyunk. Lendvay Lajos színészi megoldása nem mond semmit, vergődik a szereppel. * A Sok hűhó semmiért díszletmegoldása szerencsés. Kissé zavaró ugyan a filagória ide-oda forgása s nem sok értelme van elől a két kis függöny cseréjének, de a díszlet alaphangulata nagyon jó, eleven egész elő­adáson át és a Katona József Színház kis színpadának friss levegőt és távlatot ad. Ez a díszletmegodás azt is mutatja, hogy sok gondot ad mindmáig a shakespeare-i színek kérdése. Nem lenne sok értelme annak, hogy visszatérjünk a shakespeare-i színpa­dhoz, de azt is érezzük, hogy a monumentális díszletek, a káprázatos kiállítás sem válik hasznára a Shakespeare-műveknek. Varga Mátyás megoldása szintézist akar terem­teni, ez nagyrészt sikerült is. Túl a Katona József Színház kis színpadának problémá­ján, szerencsés dolog a színváltozások el­kerülése, ha­­ sikerül a mű egészének han­gulatát, mondanivalóját visszatükröző dísz­letet alkotni. Varga Mátyásnak sikerült. A járások azonban így sem eléggé érthetőek, különösen akkor nem, ha a szereplő színé­szek valamelyike tétovázva siet egyik já­rástól .a másikig, hogy melyiket válassza. A Sok hűhó semmiért előadásával, főleg annak rendezésbeli problémájával azért kell behatóan foglalkoznunk, mert színjátszá­sunk olyan módszerbeli és stílusbeli kérdé­seit veti fel, amelyek mellett szó nélkül nem mehetünk el. A Nemzeti Színháznak ez az előadása kétféle rendezői megoldást és két­féle színészi játékot eredményezett, igazi realista művészetet és külsőséges illusztrá­lást. Végezetül azért is fontos, hogy éppen vígjáték kapcsán beszélünk ezekről a kérdé­sekről, mert a szocialista-realista vígjáté­kért folytatott harc közben e kettősségnek hasonló veszélyével találkozunk. GYÁRFÁS MIKLÓS 33 Színház és Filmművészet 17 513

Next