Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1946-05-18 / 18. szám

L Nemzeti Színház „Isten, császár, paraszt“ Vita nélkül elfogadjuk a szerző megálla­pításait. Az uralkodó csakugyan nem azo­­nosodhalik , a kizsákmányolt néppel — az alany a tárggyal — és mai a hatalom a hatalmasok lényeges tulajdonsága, a hatalmas csak a maga lényegének módo­sítása árán, csak úgy egyezhetne ki a joggal, ha előbb csonkítást végezne ön­magán. Ha vitatkozni akarnék, legfeljebb még tágabb térre terjeszteném ki ezt a tézist. Semmiféle, sem isteni, sem emberi eredetű korlátlan hatalmat és ennek igazolására semmiféle erkölcsi alibit nem fogadok el. Még a félszemű Ziskáét sem, aki hiába kiáltja világgá, hogy őbenne a nép parancsol a nép­nek, bizony csak ő maga, szemé­lyesen parancsol. A publicista h­áy Ziskának ad igazat, a költő azonban megcáfolja a publicistát. Előbbi kitűnő dialektikával indokolja a politikai célszerűség érdekében tett koncesszióját, ami lényegében nem más, mint min­denféle hatalmaskodások min­denkori alibije, az a tétel, hogy a cél szentesíti az eszközöket. Sze­rencsére a költő erősebb; neki hi­szünk, s ha kifejtjük a súlyos drámát a mű állagából, tiszta, dinamikus színház szabadul fel és ezzel az a szükséges rövidítés is megtörténnék, ami helyreállí­taná a megzavart arányokat és az egymást kizáró kétféle szán­dék, a politikai hasznosítás és az igazságkeresés nyugtalan dialektikáját művészi szintézishez segítené. A köllis egészen más irányból indul, nem ideológiai képletekben, hanem maga­­teremtette emberekben szemléltet. A minőséget akarom jelezni, mikor Shawra utalok, aki büszkén vállalhatná a szatíra végletes for­­máiban megfogalmazott alapgondolatot. Az uralkodás nem mágikus eredetű, hivatott­­ság, nem istenek és nem elvek kinyilat­­kozása egy prófétai személyiségben, hanem éppen úgy professzió, mint a trösztvezérség, vagy a bankelnökség, mint minden más ilyen természetű foglalkozás, amely a munka hasznát a hatalom birtokában önmagának igyekszik kisajátítani. Az uralkodónak szakmája az uralom, erre ké­szült, ezt tudja, ez a kenyere, ebből él, állása, exisztenciája az uralk­odás és exisz­­tenciáját védi ellenfurkálással azoktól, akik pozíciójából ki akarják járni, hogy maguk üljenek helyébe. Ez a Zsigr­ond császár okos, szeszélyes, jószívű és embertelen, ci­nikus, önmagát is lenéző, fölényes svihák, fü­rge eszű fezér, aki lehetne másmilyen is, lehetne olyan, mint Rockefeller, mint Mor­­gan, mint Al Capone, mint Strasnoff, mint a köpeniki kapitány, vagy mint Sobri Jóska, de császári állásban mindig az lenne, akinek Háy Gyula ebben a művében már­kázta, hivatásos uralkodó. Konkurrense, akit a költő előkelő tapintattal egy bitorló példában személyesít és a másik konkur­­rens, Ziska, a néptribun ugyanez makkban. A nép külön van tőlük, a nép Húsz János­ban nyilvánítja magát. A nép nem uralmat, hanem emberséget akar, a jogok és kötelessé­gek egyensúlyát, ereje nem a hatalom, ha­nem az erkölcs, nem az ideológia, hanem az igazság, harca nem harácsoló, professzionis­ta politika, hanem a pozitív forradalom. ■ Ha így nézzük Husz János alakját, a mű­ben, egyszerre művészi közbeékelésnek látjuk ezt a platani párbeszédet, mely a drámát egy percre megállítja és a nép hiteles álláspont­ját kifejti, mely nem azonos sem a császáré­val, de nem azonos a félszemű Ziskáéval sem. Sokratesz helyében Húsz beszél és a császár itt az elmés Katüiklész. A bölcs és a szofista beszél, nem retorikáról, hanem az emberségről és ez a mozdulatlan közjáték előre és visszafelé olyan energiákat sugároz a drámai folyamatokba, hogy a konstanci zsinatban egyszerre kitárul a forradalmakat vajúdó egész világ. A költő meggyőzött, azt hisszük, amit ő hisz, mi a költőtől elsőké­zben kaptuk tudomásunkat és jobban tudjuk, mint a publicista, aki hiába próbál bennün­ket oktatni és irányítani. Ez a Zsigmond az, akinek a költő meg­teremtette, hogy pedig ilyen, pontosan is­merjük, az a színész érdeme, a Major Ta­másé. Teljes érvényű színészmunka, nem engedi, hogy másféle megoldásra gondol­junk. Abonyi Géza János pápája egy egy árnyalattal talán több: eszünkbe sem jut, hogy ez a démoni róka másféle is lehetne. Komlay Artúr Húsz Jánosá­ban szokrateszi bölcseség és a ret­tentő végzet statikus nyugalma formálódik hősies jelképpé. Egye­bekben nagyerejű történelmi drá­mát játszanak a többiek, a cinko­sok és sodródók, akik a feudo­­mok és a kapitalizmus élősdjei és érdekeltjeiként terebélyesedné­nek ki, ha átlendülnének azon a határon, amelyen túl a konstanci zsinat az egész világgá terjed a költő erejéből. Sok kitűnő színészt látunk, Somogyi Erzsi, Bartos Gyula, Gábor Miklós,­­ Tompa Sándor, Ilosvai Katalin, Rajczi Lajos és­ többé-kevésbbé a többiek is hitelesen állítják be az embere­ket, csak a jelképekig nem jutnak el. A. Cellért Endre rendezését külön tanulmány illetné, ha lenne helyünk és hasonló okból Varga Mátyás monumentális díszleteiről és Nagyajtai Teréz zordon szépségű jelmezeiről is csak annyit mondhatunk, hogy méltók az ország első színházához. A. Gara, a magyar főúr (Bar­­tos Gyula) Márkus László 1. Húsz János , Somlay Artúr 2. A párizsi hercegérsek, a józan reformátor (T­assy József) 3. A mainzi püspök (Tompa Sándor) XIII. János pápa és Zsigmondi császár (Abonyi Géza, Major Tamás) Császár és császárné . . . (Somogyi Erzsi, Major Tamás) (Escher és Virkonyi ferv.)

Next