Szinház, 1946 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1946-05-18 / 18. szám
L Nemzeti Színház „Isten, császár, paraszt“ Vita nélkül elfogadjuk a szerző megállapításait. Az uralkodó csakugyan nem azonosodhalik , a kizsákmányolt néppel — az alany a tárggyal — és mai a hatalom a hatalmasok lényeges tulajdonsága, a hatalmas csak a maga lényegének módosítása árán, csak úgy egyezhetne ki a joggal, ha előbb csonkítást végezne önmagán. Ha vitatkozni akarnék, legfeljebb még tágabb térre terjeszteném ki ezt a tézist. Semmiféle, sem isteni, sem emberi eredetű korlátlan hatalmat és ennek igazolására semmiféle erkölcsi alibit nem fogadok el. Még a félszemű Ziskáét sem, aki hiába kiáltja világgá, hogy őbenne a nép parancsol a népnek, bizony csak ő maga, személyesen parancsol. A publicista háy Ziskának ad igazat, a költő azonban megcáfolja a publicistát. Előbbi kitűnő dialektikával indokolja a politikai célszerűség érdekében tett koncesszióját, ami lényegében nem más, mint mindenféle hatalmaskodások mindenkori alibije, az a tétel, hogy a cél szentesíti az eszközöket. Szerencsére a költő erősebb; neki hiszünk, s ha kifejtjük a súlyos drámát a mű állagából, tiszta, dinamikus színház szabadul fel és ezzel az a szükséges rövidítés is megtörténnék, ami helyreállítaná a megzavart arányokat és az egymást kizáró kétféle szándék, a politikai hasznosítás és az igazságkeresés nyugtalan dialektikáját művészi szintézishez segítené. A köllis egészen más irányból indul, nem ideológiai képletekben, hanem magateremtette emberekben szemléltet. A minőséget akarom jelezni, mikor Shawra utalok, aki büszkén vállalhatná a szatíra végletes formáiban megfogalmazott alapgondolatot. Az uralkodás nem mágikus eredetű, hivatottság, nem istenek és nem elvek kinyilatkozása egy prófétai személyiségben, hanem éppen úgy professzió, mint a trösztvezérség, vagy a bankelnökség, mint minden más ilyen természetű foglalkozás, amely a munka hasznát a hatalom birtokában önmagának igyekszik kisajátítani. Az uralkodónak szakmája az uralom, erre készült, ezt tudja, ez a kenyere, ebből él, állása, exisztenciája az uralkodás és exisztenciáját védi ellenfurkálással azoktól, akik pozíciójából ki akarják járni, hogy maguk üljenek helyébe. Ez a Zsigrond császár okos, szeszélyes, jószívű és embertelen, cinikus, önmagát is lenéző, fölényes svihák, fürge eszű fezér, aki lehetne másmilyen is, lehetne olyan, mint Rockefeller, mint Morgan, mint Al Capone, mint Strasnoff, mint a köpeniki kapitány, vagy mint Sobri Jóska, de császári állásban mindig az lenne, akinek Háy Gyula ebben a művében márkázta, hivatásos uralkodó. Konkurrense, akit a költő előkelő tapintattal egy bitorló példában személyesít és a másik konkurrens, Ziska, a néptribun ugyanez makkban. A nép külön van tőlük, a nép Húsz Jánosban nyilvánítja magát. A nép nem uralmat, hanem emberséget akar, a jogok és kötelességek egyensúlyát, ereje nem a hatalom, hanem az erkölcs, nem az ideológia, hanem az igazság, harca nem harácsoló, professzionista politika, hanem a pozitív forradalom. ■ Ha így nézzük Husz János alakját, a műben, egyszerre művészi közbeékelésnek látjuk ezt a platani párbeszédet, mely a drámát egy percre megállítja és a nép hiteles álláspontját kifejti, mely nem azonos sem a császáréval, de nem azonos a félszemű Ziskáéval sem. Sokratesz helyében Húsz beszél és a császár itt az elmés Katüiklész. A bölcs és a szofista beszél, nem retorikáról, hanem az emberségről és ez a mozdulatlan közjáték előre és visszafelé olyan energiákat sugároz a drámai folyamatokba, hogy a konstanci zsinatban egyszerre kitárul a forradalmakat vajúdó egész világ. A költő meggyőzött, azt hisszük, amit ő hisz, mi a költőtől elsőkézben kaptuk tudomásunkat és jobban tudjuk, mint a publicista, aki hiába próbál bennünket oktatni és irányítani. Ez a Zsigmond az, akinek a költő megteremtette, hogy pedig ilyen, pontosan ismerjük, az a színész érdeme, a Major Tamásé. Teljes érvényű színészmunka, nem engedi, hogy másféle megoldásra gondoljunk. Abonyi Géza János pápája egy egy árnyalattal talán több: eszünkbe sem jut, hogy ez a démoni róka másféle is lehetne. Komlay Artúr Húsz Jánosában szokrateszi bölcseség és a rettentő végzet statikus nyugalma formálódik hősies jelképpé. Egyebekben nagyerejű történelmi drámát játszanak a többiek, a cinkosok és sodródók, akik a feudomok és a kapitalizmus élősdjei és érdekeltjeiként terebélyesednének ki, ha átlendülnének azon a határon, amelyen túl a konstanci zsinat az egész világgá terjed a költő erejéből. Sok kitűnő színészt látunk, Somogyi Erzsi, Bartos Gyula, Gábor Miklós, Tompa Sándor, Ilosvai Katalin, Rajczi Lajos és többé-kevésbbé a többiek is hitelesen állítják be az embereket, csak a jelképekig nem jutnak el. A. Cellért Endre rendezését külön tanulmány illetné, ha lenne helyünk és hasonló okból Varga Mátyás monumentális díszleteiről és Nagyajtai Teréz zordon szépségű jelmezeiről is csak annyit mondhatunk, hogy méltók az ország első színházához. A. Gara, a magyar főúr (Bartos Gyula) Márkus László 1. Húsz János , Somlay Artúr 2. A párizsi hercegérsek, a józan reformátor (Tassy József) 3. A mainzi püspök (Tompa Sándor) XIII. János pápa és Zsigmondi császár (Abonyi Géza, Major Tamás) Császár és császárné . . . (Somogyi Erzsi, Major Tamás) (Escher és Virkonyi ferv.)