Színházi Élet, 1917. szeptember 23–30. (6. évfolyam, 39. szám)
1917-09-23 / 39. szám
-26. oldal SZÍNHÁZI ÉLET A jttlomihiamlo RiEbd/uy- aiRMA] : Mßourtijvy/n ityiaSstJL/ z idegen nyugodtan, de valami rejtett, forró ragyogással be*szélt a nőkről. Langer egyre izgatottabban hallgatta. Felér* tek a Halászbástyára. Ott meg* álltak a fehér kőpárkányon, lenézett a városra, amely lenn. Az idegen apró fé* nyes pontokkal kirakva feküdt a bámulatos vizén tul. És az idegen szeme nagyra nyilott, melle kifeszült. — Nekem való hely! — mondta élén*ken és valami elragadtatott nyugalomban egyenesedett ki. — Látja, — mondta Langer, — és megragadta pók*ujjaival az idegen kezét, — látja, ott lenn, egy város a háborúban . . . nehéz etetni . . . nehéz ruházni . . . a nagy vizek, amik szabadon hömpölyög* tek, most szük medrekbe vannak szoritva ... és a gátakon meg lehet állani és vezetni a dolgokat . . . csodálatos al*kalmak ... a viz csupa pénzt vet ki partra. . . csak söpörni kell . . . és mint a den az enyém ... a szép vendéglők . . . a mulatságok ... és nézze milyen rengeteg ház van . . . mennyi emelet . . . mennyi lakás . . . sok ablak ... az ablakok mögött nők alszanak . . . mennyi, mennyi, mennyi nő . . . alszanak és nem tudják, hogy én itt állok ... itt állok és fenyegetem őket! Fenyegetem! Langer felemelt ököllel fenyegetett az alvó város felé. De a lázas elragadtatás önfeledt pózából félrefordította a fejét. Az idegen ragyogó, szomjas, tágra nyílt szemmel bámulta őt. Mégis valahogy oly hidegen. — Mit néz? — mondta ijedten és megrendülve Langer. — Nagyszerű ember, — felelte csendesen az idegen,— látom az életét, a szivét, a sorsát, a végét, gyönyörű. Langer nem merte megkérdezni, mit lát az idegen. Magába roskadt és mélyen lélegzett. Megindultak le a lépcsőn. És egész úton nem beszéltek semmit. VII. A tükrös fal mentén hosszú asztal állott, amely a teremnek ezt az egész részét lefoglalta. Megismerhette a járatlan is ezt az asztalt, a pincérek különös szolgálati készséggel forgolódtak itt, a lapok kivé*teles halmazban voltak iderakva, a ká*véház személyzete tulajdonostól kezdve a kasszahölgyig minduntalan ide pillan* tott, nincs*e valami tapintatosan és szol* gálatkészen tennivaló. Két óra volt, mikor a szélfogóban Tar*ján előre tessékelte az idegent, utána maga is belépett. Az idegen majd pillantással megmérte, megállapította egy és megjegyezte az egész kávéházat, különösen annak utcai balsarkát. És szemügyre vette azokat is, akik az asztalnál ültek. A márvány mentén sorakozó arcokból ugyanaz a kifejezés nézett rá: összehu* zott szemöldök, vizsga és a következő pillanatban szarkasztikus mosolyra tekintet, vékonyra szorított száj és kész az orrlyukaknak ama kitágulása, amely a vizsgálóbíró figyelmét jelképezi. — Itt hozom ezt a különös urat, — mondotta a riporter, — de nem tudom bemutatni. Öreg dolog, ő azt mondja, hogy Shakespeare Vilmos. Az idegen sorban kezet fogott az urak* kal. Egyelőre nem sokan voltak ott. Az asztalfőn, szemben a körúttal, egy gon*dosan borotvált ur ült, kis fekete ba* jusszal, aki a bemutatkozásnál csak en* nyit mondott: Miklós. — ön az? — viszonozta mosolyogva az idegen, — mindent tudok, eléggé tisz* tában vagyok a pesti sajtó külső dolgai* val. — Akkor nem tud semmit, — mondta egy igen szigorú kis ember, — jobb volna a belső dolgokkal tisztában lenni. Különben Kemény Simon vagyok. Az idegen ránézett a bemutatkozóra kézszorítás közben. Egy olyan szem vil*logott rá, amelyben a bátorságot az elszántságtól semmi sem választotta el. ewmw