Színházi Élet, 1918. március 3–10. (7. évfolyam, 10. szám)

1918-03-03 / 10. szám

39. oldal SZÍNHÁZI ÉLET AZ ASSZONY : Ebéd után. A FÉRJ : Ebéd után ? AZ ASSZONY: Igen. Két óra után négy perccel, ha az időpontra is kíváncsi vagy. A FÉRJ : Lehet. Elfelejtettem. Lehet. AZ ASSZONY: Ha én mondom, akkor nem „lehet", hanem akkor ugy van. A FÉRJ : Én nem mondom, hogy nincs ugy. Csak elfelejtettem. AZ ASSZONY : De mért jöttél haza ? A FÉRJ : Mert hazajöttem. Megint rosszul éreztem magam. Gondoltam jobb itthon. AZ ASSZONY : Pedig nem jobb itthon. A FÉRJ (rábámul): Nem jobb? AZ ASSZONY : Nem, nem. Vagy neurasz­­téniás vagy, vagy nem vagy neuraszténiás. A FÉRJ : Sajnos, az vagyok. (Nagyot sem hajt). Mióta a professzor a szemembe mondta, nem tudok magamhoz térni. AZ ASSZONY : Mert nem fogadod meg a tanácsát, ő a lelkemre kötötte, hogy sokat szórakozzál... A FÉRJ (maga elé bámul): Igen... Igen... AZ ASSZONY : És hogy mentül többet sétálj ... A FÉRJ : Hát sétálok. A kaszinóból haza« sétál 13. m AZ ASSZONY: Ezt nevezed te sétának? És szórakozásnak azt, hogy mindössze negyed­ óra hosszat ülsz a kaszinóban ? Ettől akarsz meggyógyulni ? Vagy neuraszténiás vagy, vagy nem vagy neuraszténiás. Ha neuraszténiás vagy, akkor szórakozz és sétálj. Ha pedig nem vagy az, akkor ne szórakozz és ne sé­­tálj, hanem hagyj engem békén. Nagyszerű. A FÉRJ (tétovázva): Hát menjek újra el? AZ ASSZONY : Én nem mondom, hogy menj el. Te magad jöttél egy perc előtt azzal az ideával, hogy újra el akarsz menni... A FÉRJ : Én mondtam ? AZ ASSZONY : Persze. Még hozzá is tet­­ted : jobb kint a friss levegőn ... A FÉRJ : Az bizonyos, hogy jobb.­.. Jobb hát ! Nem tudom, ha falak közt vagyok, rög­­tön fáj a fejem ... AZ ASSZONY : Hát ne légy falak közt. Ki parancsolja, hogy falak közt légy ? ... A FÉRJ : Persze. Butaság. Ez neuraszténia ! Biztos... (Járkál). AZ ASSZONY: Jaj, csak ne figyelnéd mindig magadat. (Csöngetés). A FÉRJ: Ki az? AZ ASSZONY (az órára pillant). Meg­­nézem. (El az ajtón). 3. A férj (Egyedül). A FÉRJ (az ajkát harapdálja. A tükörhöz megy. Nézi magát, aztán kiölti a nyelvét és nézi a tükörben). A. Az asszony és a férj. (Az asszony jön). A FÉRJ (már a lépések zajára elugrik a tü­körtől) . Ki volt az? AZ ASSZONY: Senki. Valaki eltévesen tette az ajtószámot. A FÉRJ : Hát menjek, vagy maradjak, vagy mit csináljak ? AZ ASSZONY : Én nem mondom, hog­y menj, drági­ám. De te magad erősködöl, hogy nem akarsz maradni, mert jobb kinn a friss levegőn. A FÉRJ (járkál) : Jobbnak jobb, az biztos. Csak azt nem értem, miért küldesz olyan nagyon ? AZ ASSZONY: Én küldlek, apuskám ? Hát nem éppen előbb kértelek, hogy ülj le már, ülj szép csöndesen, ne szaladgálj folyton. A FÉRJ : Azt hiszed, én tudok egy helyben ülni ? Szép csendesen ülni ? Könnyű mondani. Mindig neuraszténiás voltam, de mióta a pro­­fesszor rám ijesztett azzal, hogy egészen biz­­tos a neuraszténiám, azóta tízszeresen érzem ezt a nyavalyát. Neked könnyű mondani, hogy üljek csendesen. Nem tudok ... Nem tudok, no ... Azóta én mindig mennék... Csak mennék... AZ ASSZONY : Hát menj, apukám ! Pá .: Majd kikísérlek ... A FÉRJ : És gondolod, hogy a séta jót tesz ?.. AZ ASSZONY : De mennyire ... A FÉRJ : Hát akkor pá, anyukám, pá . . . (El az ajtón, az asszony utána). (A szín egy pillanatig üres, ajtócsapódás hal­­latszik. Az asszony jön, nyomában Béla: Béla körülbelül 35 éves elegáns ember). 5. Az asszony és Béla. BÉLA : És gondolja, hogy nem vett észre ? AZ ASSZONY: Ugyan. Olyan sötét az­ előszobánk, mint egy pince. BÉLA : És mi lett volna, ha megpillantott volna ? AZ ASSZONY : Semmi. Azt mondtam vol­­na, hogy téved. BÉLA : És elhitte volna ? AZ ASSZONY : Nekem mindent elhisz. BÉLA : Mit mondott neki, ki csöngetett ? AZ ASSZONY : Senki. Tévedés. Ha nem, hallja, barátom. (Szemrehányólag) : Tudja, hogy öt percet késett. BÉLA : Csakugyan. Pont annyit. Tudni» illik a kapu előtt megálltam. Haboztam, gon­dolkoztam, fejöjjek-e ? AZ ASSZONY : És nagy kegyesen úgy döntött, hogy igen. (Csípősen) : Szép magától. BÉLA : No azért nem kell még felhúzni a kis orrát, őszintén szólva, attól féltem, hogy ugratás az egész, hogy ... hogy én becsönge»­tek és az ura nyitja majd ki előttem az ajtót, házikabátban, magácska meg kacagva nézi, amikor én röstelkedve valami kifogást morz­solok a szokatlan időben történt látogatásért. dal AZ ASSZONY : Ne féljen. Egészen egye» vagyunk. A cselédeket elküldtem. Az uram, meg, amint látta, sétálni ment. So­­kat kell sétálnia, mert erősen neuraszténiás, szegény.

Next