Színházi Élet, 1921. december 25–31. (10. évfolyam, 52. szám)
1921-12-25 / 52. szám
húzza a száját, ő így szól :Ez a legvidámabb esete? Ennyi kulminációt tudott egész életének humora produkálni? Nem túl sok olyan valakitől, aki vígjátékokat ír." Ebbe nem megyek bele. Ellenben a felelősséget áthaiítom a fiamra, akinek életéből elmondok egy vidám esetet. Az ő eddigi élete elég rövid és humor dolgában nem provokálhat tudott igényeket. Egyszóval : gyermekem egy szép napon, mikor magyarázatot tarottam neki arról, hogy a betegségeket bcilusok okozták, amket csak nagy tóüvegen lehet láni, kijelentette, hogy sürgősen óhajt egy nagyítóüveget. Történetesen aznap maglátorta'tam kit nő ba'átonat. Szomory Erik és miközben „Ki-lány" cimü operettjének vereiről tanácskoztamI vele, az Íróasztalán megpillantotem egy gyönyörű nagyitóüveget. Rendsiviii ügyességgel eloptam a nagyitót és nagylelkűen a fiamnak ajárdékoztató. Harsányi András ettől fogva mindent megnézett nagyítóval. A', ebadnél sem lehetett vele bírni, a levestésztát is nagyítóval tanulmányozta. Egyszer meghívták gyerekzsúrra. Magam is elnézem az illető csaldb Z megnézni az ilyenkor szokásos pofzkodá okat. A háziéskal beszélgettem és egyszer csak konstatálom hogy az én fiam meg a bírálj i, Czárán István, a Paulay Bözse fia, nincsenek si hol. Eltüntek. Roszt sejtve elindultam keresni őket. A harmadik szobában a sirolban guggoltak és a nargióval nézték a falat. — Mit csinálok itt? — B cillust keresünk. — Ni és találtatok ? — Ojjé. Kettőt már meg is öltünk. Körülbelül 25 év óta felelek társaságokban arra az olóan állanvisszatérő kérdésre : „Melyik volt életének legvi.J O' rridámabb epizódja ! Természetesen minden egyes alkalommal más-más epizódot minősítek a legvidámabbnak, mert hiszen senkinek sem telne öröme abban, ha mindig ugyanazt az epizódot mondanám el. Természetes az is, hogy valóban a legvidámabbat kezdtem — huszonöt év előtt és azóta évről-évre csökkent az epizódok vidámsági foka. Ma már azoknál tartok, amelyeket nem érdemes elmesélni. Ezzel a bevezetéssel mondom el a következőt : Egy ismeretlen fiatal ember elhozta nekem a drámáját és megkért arra, hogy olvassam el. Elolvastam és használhatatlannak ítéltem. De nem akartam a fiatal embert megszomorítani és valami tapintatos formáját kerestem a halálos ítéletnek. — Mennyi ideig dolgozott ezen a darabon ? — kérdeztem — Másfél évig. Borzasztó tőle, lassan irtam.. — És mi az ön rendes foglalkozása ? — Gyorsíró vagyok. — Akkor adok egy jó tanácsot: maradjon azt visszaadtam gyorsírásnál, neki a lassan irt darabot. Életem lesz vidámabb esete egy álom volt. Azt álmodtam, hogy a egyik Nemzeti öltözőjében ütök és eszeveszett sietséggel iok. Írásközben tambusokat skandálok, mert egy történelmi szomorújáték második felvonásán dolgozom. Az ügyelő a batim mögött toporzékol és amint egy-egy papírlapot teli» írtam, rögtön elkapja előlem és vágtat vele a sínpadra, hogy a sülyesztőn keresztül odaadja a súgónak. Mert az, amit én írok, a színpadon rögtön eljátszok a premierközönségnek.