Színházi Élet, 1921. december 25–31. (10. évfolyam, 52. szám)

1921-12-25 / 52. szám

húzza a száját, ő így szól :­­Ez a legvidá­mabb esete? Ennyi kulminációt tudott egész életének humora produkálni? Nem túl sok olyan valakitől, aki vígjátékokat ír." Ebbe nem megyek bele. Ellenben a fele­lősséget áthaiítom a fiamra, akinek életéből elmondok egy vidám esetet. Az ő eddigi élete elég rövid és humor dolgában nem provokálhat tudott igényeket. Egyszóval : gyermekem egy szép napon, mikor magyarázatot tar­otta­m neki arról, h­ogy a betegségeket b­cilusok okozták, amket csak nagy tóüvegen lehet lá­ni, ki­jelentette, hogy sürgősen óhajt egy nagyító­üveget. Történetesen aznap maglátorta'tam kit nő ba'átonat. Szomory E­rik­ és miköz­ben „Ki-lány" cimü operettjének ver­eiről ta­nácskozta­mI vele, az Íróasztalán megpil­lanto­tem egy gyönyörű nagyitóüveget. Rend­sivii­i ügyességgel el­optam a nagyitót és nagylelkűen a fiamnak ajárdékoztató. Har­sányi András ettől fogva mindent megnézett nagyítóval. A', ebadnél sem lehetett vele bírni, a levestésztát is nagyítóval tanulmá­nyozta. Egyszer meghívták gyerekzsúrra. Magam is elnéz­em az illető csa­ldb­­ Z megnézni az ilyenkor szokásos pof­zkodá okat. A házi­és­kal beszélgettem és egyszer csak konsta­tálom hogy az én fiam meg a bírálj i, Czá­rán István, a Paulay Bözse fia, ni­nc­senek si hol. Eltüntek. Ro­sz­t sejtve elindultam keresni őket. A harmadik szobában a sirolban guggoltak és a nargi­óval nézték a falat. — Mit csinálok itt? — B cillust keresünk. — Ni és találtatok ? — Ojjé. Kettőt már meg is öltünk. Körülbelül 25 év óta felelek tár­saságok­ban arra az olóan állan­vis­­szaté­rő kérdésre : „Melyik volt életé­nek legvi­.J O' rr­i­dámabb epizódja ! Természetesen minden egyes alkalommal más-más epizódot minősítek a legvidámabbnak, mert hi­szen senkinek sem telne öröme ab­ban, ha mindig ugyanazt az epizó­dot mondanám el. Természetes az is, hogy valóban a leg­vidámabbat kezdtem — huszonöt év előtt és azóta évről-évre csökkent az epizó­dok vidámsági foka. Ma már azok­nál tartok, amelyeket nem érdemes elmesélni. Ezzel a bevezetéssel mon­dom el a következőt : Egy ismeretlen fiatal ember el­hozta nekem a drámáját és meg­kért arra, hogy olvassam el. Elol­vastam és használhatatlannak ítél­tem. De nem akartam a fiatal em­bert megszomorítani és valami ta­pintatos formáját kerestem a halálos ítéletnek. — Mennyi ideig dolgozott ezen a darabon ? — kérdeztem — Másfél évig. Borzasztó tőle, lassan irtam.. — És mi az ön rendes foglalkozása ? — Gyorsíró vagyok. — Akkor adok egy jó tanácsot: maradjon a­zt visszaadtam gyorsírásnál, neki a lassan irt darabot. Életem lesz vidámabb esete egy álom volt. Azt álmod­tam, hogy a egyik Nemzeti öltö­­zőjében ütök és eszeveszett sietséggel i­ok. Írás­közben tam­busokat skandálok, mert egy történelmi szomorújáték második felvonásán dolgozom. Az ügyelő a batim mögött toporzékol és amint egy-egy papírlapot teli» írtam, rögtön elkapja előlem és vágtat vele a s­ínpadra, hogy a sülyesztőn keresztül odaadja a súgónak. Mert a­z, amit én írok, a színpadon rögtön elját­szok a premierközönségnek.

Next