Színházi Élet, 1925. szeptember 6–12. (15. évfolyam, 36. szám)

1925-09-06 / 36. szám

66 SZÍNHÁZI ÉLET őt az udvarból. Rohant fel a lépcsőkön. Inge alól kivette a király levelét és lóbálta. Aztán odabújt az elébe siető zászlótartó karjai közé. Elég soká maradtak így. De Jeanne-nak eszébe jutott a király, kibontakozott hát Robert öleléséből és meg­kérte őt, vigye a levelet azonnal a hercegnek. A zászlótartó sápadtan, mint egy kisértet, belépett a terembe és a levelet felmu­tatva kiáltott: — Nagyságos uram, itt a bizonyíték! A herceg tőrrel a kezében, sötét szemmel épp a király ajtaját vizsgálta. A hangja megfordult, a tőrt a felin­dulás miatt kiejtette kezéből, úgyhogy az állva maradt a tölgyfa padlóban. Comynes halkan megszó­lalt: — A király megmenekült! Azután kivette a levelet Róbert kezéből és átadta a hercegnek. Ez feltörte a pe­csétet, a pergamentet szépen kiterítette és elolvasta. Söté­ten és némán. Aztán gon­dolkodott. Egy kis idő multán meg­parancsolta Comynes-nak, hozzon írószerszámot és hi­vassa össze az udvar összes méltóságait. Azzal belépett a királyhoz, kor Ez az ablak előtt ült. Mi­be léptek hozzá, meg sem rezzent. Nyugodtan várt. A herceg megkérdezte őt, hajlandó-e megtartani a bé­keszerződést, amelyre meg­esküdött. A király: — Igen. Aztán elhallgatott és me­gint csak várt. — Nekem a Somme-menti városok kellenek, — folytatta a herceg. — A Champagne-t Berri részére akarom. A király mindenre igennel felelt, hiszen máskép nem is felelhetett volna. — Jöjjön velem együtt a liégei lázadók megbünteté­sére. Lajos habozott egy pilla­natig, aztán: — Megmondtam nekik, ne lázadjanak fel. Ez az egész? A herceg csak a fejével intett, hogy igen. Akkor mindent írásba foglaltak, a király pedig aláírta. Aztán felállt nagy fensőséggel. Mi­kor Jeanne rálőt, letérdelt meglátta a ki-és megcsó­kolta a­ kezét. Lajos fel­emelte és arcon csókolta őt. Jeanne zokogva elmondta, mi történt Hesselin-nel. A király rátámaszkodott kereszteánya karjára, alig viszonozta unokaöccse üd­vözlését és lefelé indult katonák kettős sorfala közt, a Jeanne megfordult és Ró­bertre nézett. Ez előre lé­pett, de a herceg megfogta őt. A zászlótartó lehajtott fejjel ottmaradt mozdulat­lanul. A Jeanne Fouquet-nak nem­sokára meghalt az apja is, majd a nagynénje, Hesse­linné. Egyedül maradt a vi­lágon. Ekkor elhatározta, hogy hazamegy Beauvais-be. És hiába kérlelte a király, hogy maradjon, úgy is tett. Nagyon ügyesen folytatta tovább az apja üzletét. A régi cégért levette és helyette újat tétetett fel, amely a folyóparti jelenetet ábrá­zolta, alatta szép nagy be­tűkkel. A farkasok csodája Ezzel az átkereszteléssel Jeanne mindenekelőtt a Szűz Anyát akarta megtisztelni, aki megsegítette őt. De azon­felül meg akarta mutatni azt is, hogy az ő beauvaisi posz­tóból készült ruháinak nem ártott a víz, míg az angol posztóba öltözött burgundiak ruhái ronggyá szakadtak az átkelésnél. A csoda híre be is járta már egész Franciaországot, mert a vándordalosok szíve­sen énekelnek róla a tere­ken és az őrtüzeknél. Nem csoda, ha Jeanne Fouquetnak­ a városban nagy a becsülete. De gyakran megesik, hogy leltárkészítés vagy a súlyos szövetek számolása vagy egyéb munkák közben eszébe jut a száraz zászlótartó. A szeme marad. Három éve nem látta Róbertet. Ma ta­lán még jobban szereti, mint valaha. X. Azután már gyorsan pe­regtek az események. A péronnei béke, ame­lyet Burgundi Károly úgy zsarolt ki a királytól, nem tarthatott soká. S kitört megint a háború. Amerre a vad burgundi sereg rohant, félrevert harangok kongtak és felgyújtott falvak lángja lobogott az éjszakában. Károly Párizs ifelé tar­tott. De útközben meg kel­lett állnia Beauvais városa előtt.­­Ez a makacs király­párti város nem volt haj­landó megnyitni előtte ka­puit. S mikor a férfiak már ingadoztak, Jeanne Fouquet új lelket öntött beléjük. „A farkasok csodájá­hoz" tulajdonosnőjével élü­kön, a beauvaisi asszonyok is részt vettek a város vé­delmében. Pedig pokoli na­pok voltak. A burgundi her­ceg nem kímélte az embe­reit, új meg új csapatokat kergetett a rohamra. De a polgárok sem voltak restek: sziklákat gurítottak, égő szurkot öntöttek és nyíllal lövöldöztek az ostromlókra. Robert Cottereau, a támadó csapatok egyik vezére keserű dühvel nézett a várfalakra. A burgundiak lassan mégis tért nyertek. A külsőváros­ból már sikerült kiszoríta­niuk a védőket. Jeanne Fou­quet a h­ajtó füst és a gyilkos lángok elől a bástyára me­nekült. Onnan nézett le a síkságra, összeszorított fog­gal. Este volt. Egy kis cso­portot nézett odalenn, amely­nek a tagjai láthatólag ve­zetőemberek lehettek. Nem ismerte f­el, hogy Robert Cottereau, Lau gróf és a lo­vászaik voltak. Jeanne elő­vette az íjat és célba vette a fehér tollsisakos lovast. Tisz­tán látta, hogy a nyíl a lo­vas szemébe fúródott. Ro­bert a zajra megfordult és látta, hogy lovásza elterült a földön. (Káromkodás ki Robert ajkán, mert tört na­gyon szerette a lovászát. Felnézett a bástyára s észre­vette, hogy valaki, íjjal ke­zében, előrehajol. Futott a bástya felé. Az a

Next