Színházi Élet, 1925. október 4–10. (15. évfolyam, 40. szám)
1925-10-04 / 40. szám
23 színházi élet emlékeim között. Győri Józsi pedig vigasztalásul koncessziót kapott egész Bosznia-Hercegovina területére, mint magyar színigazgató. Ettől fogva, csak fejben járt a somogyi parasztok és tolnai svábok között. Az egész boszniai okkupációt ez a fej jelképezte. Mert a Máv. nem volt hajlandó per zsupp elküldeni bennünket az ígéret földjére. Összeütközésem a halállal. Ripacs koromban egyszer már majdnem révbe jutottam. Pozsonyba kerültem, ahol már nagy színpad volt, minden modern technikai újitással. Még sülyesztő is volt. És ez volt a baj. A Hamletet játszottuk ugyanis s én voltam az egyik sirásó. A kellékes egy gyönyörűen preparált hófehér koponyát hozott a gimnáziumból, ez le volt téve a félig leeresztett sülyesztőbe. Nekem kellett volna kiemelnem onnét, de egy kicsit mókázhattam, mert a koponya leesett a mélységbe és darabokra tört. Le akarták vonni a fizetésemből s ezt én nem birtam ki. Nyolc forintot nem engedek levonni. Inkább megszöktem az előkelő társulattól és elszegődtem Budakeszire Fekete Bélához. A budakeszi Napoleon, Budakeszin a Szókimondó asszonyságot játszottuk s amint az már általában szokás volt, a direktor magának tartotta meg a legjobb szerepet. Szóval Fekete Béla volt a Napoleon. Én már előre kíváncsi voltam, hogyan oldja meg direktorom ezt a szerepet, mert gyönyörű szép, nagy fekete bajuszt hordott, amire szörnyen büszke volt. Egyszer csak látom ám, hogy megjelenik a színen a hagyományos háromszögletű kalap, alatta Fekete Béla gyönyörű, fekete bajuszával. — Ejnye, de takaros menyecske! — mondta Napoleon bajuszát pödörgetve, amikor a Szókimondó asszonyságot megpillantotta. Azt hiszem, a világtörténelemben ez volt az egyetlen eset, amikor Napoleont pörge bajusszal ábrázolták. * Ez is megoldás. Ez már Budapesten történt a Vígszínházban egy főpróbán. A soron következő magyar újdonság szerzője kétségbeesve járt föl és alá az első felvonás után, mert előrelátható nagy siker ígérkezett. Az én szerepem csak a második felvonásban kezdődött. Odalopództam hát a kétségbeesett szerzőhöz és a fülébe súgtam: — Mit fizet, ha megbuktatom a darabot? * Az önző komikus. A somogymegyei Tabon még nem lehetett sok humorom. Ezt onnét tudom, hogy Nebánts-virágban Loriot őrmestert játszottam és többek közt ezt kellett mondanom : — Pikkoló pikkolórium, adj nekem egy pikkolót. Nekem ez annyira tetszett, hogy állandóan elröhögtem magamat és a közönség egy szót sem értett sem ebből, sem a darabban előforduló más vicceimből. Mert én még arra a gondolatra is, hogy mindjárt jön egy vicc, már röhögni kezdtem. A honoráriumot megkaptam érte. Az előadás közönsége színház után megvárt és alaposan elpáholt. Azóta rájöttem, hogy az em ber ne legyen önző és hagyjon másokat is nevetni.