Színházi Élet, 1928. január 22–28. (18. évfolyam, 4. szám)

1928-01-22 / 4. szám

SZÍNHÁZI ÉLET 11 hisznek nekem, illetve nem éreztetik ve­lem azt, hogy férjhez mentem. Nagyon szeretem az uramat. Azt hiszem, hogy ő is szeret, ámbár engem mindig azok sze­rettek leginkább, akikhez rossz voltam és gonosz, őhozzá pedig jó vagyok. De azért biztosan szeret, — az Istenért, meg ne­k­d, hogy nem szeret, mert megőrü­lök és azonkívül nem is igaz. Szeretné, ha gyerekem lenne. — Amióta Antinak az az afférja volt azzal a képviselővel miattam, azóta sok­kal kevesebbet kell harcolnia értem. Mond kérlek, mi az a mentelmi jog? Azért neki szabad volt engem bántani? Nekem nincs mentelmi jogom, engemet azért ne védjen senki. Nahát­ Utána rögtön bementem a parlamentbe, akkor voltam életemben először és meg akar­tam nézni azt a helyet, ahol rólam be­széltek. Nagy dolog. Egyébként pedig­ megesett már mással is, hogy egy nő, aki addig kifelé élt, egyszerre tisztessé­ges lett, lemondott a marhaságokról Erre azt szokták mondani, hogy meg­őrült, vagy azt, hogy öregszik. De hát ha ilyen lettem volna elejétől fogva, mint amilyen most vagyok, ha soha fel nem tűntem volna sem a színpadon, sem az életben, akkor most az nem tűnne fel senkinek, hogy most nem olyan va­gyok, mint amilyen azelőtt voltam. De hát hol lehet ezt irányítani, vagy in­tézni, ezt nem lehet csinálni, ez vagy benne van valakiben, vagy nincs. S hogy most eltrafáltam az életet, ez egy privát szerencse, öreg pedig nem vagyok. 31 éves vagyok, h­ol csak meg nyu­godtan és 46 kiló, pedig minden nap gyors tésztát eszem­. — Nyolc órakor ébredek mindennap, reggeli az ágyban. Rögtön utána takarí­tani kezdek. Minden nő ilyen lesz a vé­gén, egy nő erre születik, ez egészen bi­zonyos, de hát ez nem való újságba, ez biztosan unalmas nekik. Sajnos, festetlenül nem tudok taka­rítani, először mindig kifestem ma­gam, erről nem tehetek. Hozzátartozik a lényemhez. — Hogy takarítasz? Bekötöd a feje­det? — Ugyan, azt a pár szál kis hajamat, dehogy is. —­ És pongyolában takarítasz? —• Ah dehogy, hosszú az ujja és zse­niroz. Kis háziruhában. — Háztartás? — Az ebédet hozatjuk a Sch­ücktől. (Nem mondom meg, hogy a Magyar Házból, azért mert ott csak egyhatvan a menü, a Schücknél pedig kettő.) Ebéd után egy óra három,* olvasok, min­denfélét össze - vissza, varrok, alaki­tok, sajnos, most nincs itt a gépem, Sze­pezden van. Egyetlen szórakozásom mozi, továbbá Budára járok régi házakat a nézni. Ami a házaséletemet illeti, az a furcsa, hogy Anti mindig örül nekem, ha hazajön és ezen én mindig meg vagyok lepve. De én is örülök neki, tehát akkor biztosan rendben van a dolog. Mit szólsz hozzá, mindig a nagy és szőke tetszett ne­kem és most egy ilyen kicsi feketébe let­tem pista.** És most mondja a legszebbet: — Hát mit tudja az ember, amikor megszületik, hogy kinek születik. Honnét tudtam volna én, hogy Hein­rich Antalné leszek. Ha ezt tudtam volna, talán máskép éltem volna ... Talán És most sokáig beszélgetünk minden­ről össze-vissza, vidáman, a szó ugy por­zik a szájáról, mint a vízesés milliárd vízcsöppjei. A régi argot nem felejtette még el, a Nyáryval való házasságáról például azt mondja: ,.Mikor az a g'schichtni volt a Nyáryval..." Ara­nyos, mulatságos, vidám és még mindig a régi kisleány, akit ölbe lehet kapni, akit szeretni kell. Egy kis madár, aki dermedten ugrándozott a téli országúton, aztán jött valaki, aki a tenyerébe vette s a lehelletével felmelengette. Most ma­gához tért és nem fázik többé. Ennyi az egész. . . Szerelmes. Alvás. Becker Baby

Next