Színházi Élet, 1933. január 29–február 4. (23. évfolyam, 6. szám)

1933-01-29 / 6. szám

temény «Kis kadét* címmel. Ez a vers évtizedekre eldöntötte költésze­tem «irányát!» Igen népszerű lett, ma is a legismertebb versem. Néha egy kis fájdalmat okozott, sokszor vettem észre, hogy írásaimat, amit a lelkemből, a szívem vérével írtam, nem vették észre, kísért az egész életemen keresztül, mint egy stereotíp, una­lmassá váló mosoly: A kis kadét. KILENCEDIK FEJEZET. HÁROM KÖLTŐ DEBRECENBEN. — A SZEKUND­A. — AZ ELSŐ CSÓK. Igen, a debreceni nagykollégium fölött ott lebeg a szép magyar romantika. Nevek csendülnek itt, amelyek a beszélő értéket jelentik: Kossuth, Petőfi, Arany, Csokonai Vitéz Mihály. A kertet is, mely a kollégium és a Nagytemplom között terül el. Emlékkertnek nevezik, mintegy utalással arra, ami itt volt, amiket az öreg falak láttak, ami­ről az öreg diákénekek emlékeznek. Visszakerültem a debreceni kollégiumba Kulcsár professzor úr keze alá. Bizony nem voltam valami jó tanuló. Hogy is mondja Arany János: «Jobban szereti a verseket, nótákat — ilyesmit csinálni maga is próbálgat.» Én három költővel találkoztam Debrecenben. Az első ezek között Csokonai Vitéz Mihály, önök mosolyognak? És mégis így van. Mert bármily régen élt, álmodott és dalolt, mégis minduntalan találkoztam vele. Non omnis moriar! — kiált föl Horatius. Nem halok meg egé­szen. Igaz, a költők nem­ halnak meg egészen. De vannak költők, akik valahogyan nemcsak a dalaikban élnek tovább. Holtuk után is köztünk maradnak, szinte személyesen ismerjük őket. Goldoni szobra Veneziá­ban éppen olyan piszkos és vidám, mint a körülötte ténfergő alakok. Tengeri szél lebegi, galambok csapkodják körül. Heine sírjánál ma is leadják névjegyüket a sír látogatói. És Csokonai Vitéz Mihály ma is él Debrecenben. Szobra körül orgonavirágos kert. Fehér padok. Sehol annyi ölel­kező párt nem láttam, mint a debreceni Csokonai-kertben. Ez a szobor is él, akárcsak Goldoni szobra, a lant húrjaiba éppen belecsap az ujja és gőgösen néz szembe a nagykollégiummal, ahonnan a vaskalaposok kiűzték. Mikor 1899-ben a magyar újságírók megkoszorúzták a szob­rot, a szónokuk csak úgy szólott hozzá, mint egy élő emberhez, mint egy híres-neves nagy kollégához. A Lilla-dalokat most is füzetekbe írják a lányok. Sohasem megy ki a divatból a nóta: «Eszve jött a parancsolat — violaszín pecsét alatt.» A diákok Dorottyán mulatnak az iskolapad alatt. Borsos tréfákat suttognak róla. Majdnem mindegyik így kezdődik: «Mikor Csokonai legátus volt...» Liszka Sándornak, a latin tanárnak ez volt a ked­venc Petőfi-citátuma: «Csapot-papot, mindent elfelejtesz, mint Csoko­nai Vitéz Mihály». A híres «Nagykönyvtár»-ban Oláh Gábor, a jeles író, kegyelettel őrzi manuscriptumait, nagyszerű védekezését. A rossz diák így felesel : Csokonait is kicsapták... a Darabos-utcán kis diák­szállás néz két ablakszemével a girbe-görbe utcára, mintha ő még most is ott lakna. A Csokonai-kör kegyelettel ápolja a kultuszát. Ott él, nem az emléke, ő maga, az akácvirágos erdőben, a diák­legendákban, a Rákóczi-harang zúgásában, a vén kollégium emlékektől 100

Next