Színházi Élet, 1934. április 8–14. (24. évfolyam, 16. szám)
1934-04-08 / 16. szám
tem állók helyeselték. A kalauz pedig gúnyosan vigyorgott s miután újabb sértéseket vágtak a fejéhez, könnyedén leszólt: — Menjenek a sóhivatalba! Ekkor jutott eszembe, hogy tényleg, egyszer elmegyek a sóhivatalba, megnézem, létezik-e egyáltalán ez az intézmény. Mindenekelőtt odahaza elővettem a telefonkönyvet s az S-betűnél a 249. oldalon ráakadtam a következő sorokra: Sóhivatal m. kir. Nyugati pályaudvar, VI., Siegel-telep. Vettem egy taxit, fényképészt is vittem magammal, gondoltam, lefotografálom a hivatalt, melyet oly sokszor emlegetnek. Szombat déli negyed két óra volt, ekkor érkeztem a Nyugati pályaudvar 3. számú kapujához, a Ferdinánd-híd alá. A kapun ott díszlett a tábla: M. KIR. SÓHIVATAL A portás megszólított: — Kit tetszik keresni? — A sóhivatalt keresem. — Tessék végigmenni a folyosón, talán ott lesznek az urak, bár ma szombat van s ilyenkor csak 1 óráig tart a hivatalos óra a sóhivatalban. Ahogy be akarok lépni az ajtón, éppen jön ki egy barátságos arcú bácsi, nagyon kedvesen megszólít: — A sóhivatalt tetszik keresni? — Igen, azt keresem. — Ez lenne a sóhivatal, szombat van, már zártunk, de ha fontos a dolog, visszamehetünk. Zavaromban bemutatkozom, morgok egy nevet, ő is megmondja az övét. Sótárnok. Szerettem volna egyenesen, bátran megkérdezni, mi is a sóhivatal, mi a hivatása, mi a célja, de nem volt erőm, csak néztem a kedves sótárnokot, aki nem értette zavaromat. — Parancsol talán sót? — Nem, köszönöm, sóval egyelőre el vagyok látva. — feleltem. — Hát akkor mivel szolgálhatok? Nem tudtam, mit feleljek, végre is nem mondhattam meg, hogy a kalauz küldött a sóhivatalba. Za ... parancsol talán sót? (Foto Schiffer)