Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)

1863-04-26 / 21. szám

Felhívás előfizetőinkhez. Figyelmeztetjük a „Színházi Látcső“ azon helybeli és vidéki pártolóit, kiknek egy havi előfizetésük e hó utosó napján lejár, — az előfizetés mielőbbi szíves megújítására. A közönség meleg részvétének a „Színházi Látcső“ mindig igyekezni fog megfelelni. Eddigi számai is tanúsítják, hogy főtörekvésünk: élénk tartalmú, helyi érdekű lapot adni az olvasóknak.Azon tisztelt írók, kik eddig is közremunkálás sokkal érdekesíték e lapot, mint Jókai Mór, Szigligeti Ede , Vas Gereben, Bartalus István, Egressy Gábor, Szokoly V., Vadnál Károly, Szigeti József, Országit Áll­ai sat., ezután is gyakran írnak a ,Sz. Látcsőben rövid, élénk tartalmú cikkeket. Mindig nagyobb összeköttetéseket szerezvén, lapunk tartalma is időről időre élénkebbé válik. A havi előfizetést — a számadások könnyebb vitele végett, — mindig a hó első napjától számítjuk. Aprilban —­ nagy héten át színházunk zárva lévén — négy-öt számmal kevesebbet adhatunk, mint a többi hóna­pokban. De ezt bőven kárpótolja az, hogy lapunk vasárnap és ünnepnapokon is megjelenik, midőn a többi lapok pihennek, így a „Színházi Látcső“ egy éven át 50 számmal ad többet, mint akármely más napilap. Egy havi előfizetési ár helyben 1 írt, vidékre 1 frt 40 kr. Teljes számú példányokkal is folyvást szolgálhatunk. A szerkesztőség, (országút, 7. szám, első emelet.) Mert szerettelek! (Egy lapocska az élet regényeiből.) Leontina, Klementina és Jeanette együtt voltak egy estélyen. Leontinát megkérte egy f­e­s­t­é­s­z , engedné meg, hogy arcképét egyik festményében min­tául használhassa. Klementina sokat táncolt egy költővel. Jeanettenek meg egy igénytelen ifjú, a tánc után szívélyesen szorította kezét, mélyen sze­mébe nézett, úgy hogy mind a ketten elpirultak. Leontinát gyakran meglátogatta a festész, Klementinánál gyakran megfordult a költő, Jeanette-et pedig csak távolról kísérte az ifjú. Néha azonban elébe került, szívélyesen üdvö­zölte , mire megint mind a ketten elpirultak. Leontina mindenkinek elmondotta, hogy őt a festész lefestette ; Klementina szék­ében mu­togatott egy verset, melyben őt a költő meg­énekelte; Jeanette hallgatott és gondolkodik. A közhelyeken kezdtek fönhangon beszélni: Leontináról, mint a festész leendő nejéről; Kle­mentináról , mint a költő eszményképéről, kit maholnap elgyűrűz; Jeanette szüleit pedig csak sajnálni tudták ismerőseik, mert együgyű lá­nyuk nyilván a nyakukon marad. Leontina mindig mosolyogva fogadta a fes­­tészt; Klementina összeszidta a költőt, ha a rendes látogatások elmaradtak. Jeanette elpi­rult, ha az ifjúval találkozott. Egyszer Leontinának azt írta a festész, hogy most hónapokig nem látogathatja meg, mert egy más stylű arcot tanulmányoz. A szegény lány kétségbeesett, s kétségbeesésében neki ment az örvénynek, melynek szélén gyémánt, fenekén sár van. Klementina pedig egy nap azt olvasá a hír­lapban , hogy kedves költője jegyet váltott egy bájos és szellemdús (más szavakkal egy jó gaz­dag) özvegygyel. Klementina elment az esküvőre, és bámul­ta , hogy mennyivel jobban illenek ama vers célzásai a menyasszonyra, mint ő rá. Egész életében mérgelődött e miatt, annyira, hogy minden fiatal ember kerülte a szeszélyeiért. Jeanette az ifjú vállára hajlott, és azt kérdte tőle édes hangon: — Miért kerültél engem? — Miért nem siet­tél körömbe ? — Hisz én mindig úgy szerette­lek téged, mint most, a mióta férjem vagy!... r És az ifjú keblére szok­ta ifjú nejét, édes hangon azt mondván neki: — Mert szerettelek! Óvár­ i «1. -------— Túlvilági képek. Hat hónapja, hogy ismét hazámban vagyok, és e rövid idő alatt is legjobb két barátom meg­halt ; anyagi jobb létem reménye pedig csak­nem végkép elenyészett. A külföldön siker és jólét, de hontalanság; a hazában honnét, de gyász és gondteher. A kedélynek ily nyomása alatt mi termé­szetesebb , mint kedves halottaimmal társa­lognom. Lisznyai Kálmán és Kövér Lajos, ti nemes jó barátim, fogadjátok végbúcsúmat! Bár nemsokára viszontláthatnálak! „Szivem Országhának még egy Isten­­hozzádot !” Így köszöntött rám szegény Kál­mán, midőn utoljára láttuk egymást. Kövér La­jos pedig „Jövőjében igy kívánt nekem sze­rencsét fényképészetemhez : „Kívánom, hogy Országh képei ne csak or­szágosok, hanem világhírűek legyenek!“ Most látjuk, mi volt szegény Kövér „j­ö­­vője.“ Most látjuk, mily bús Lisznyai szívének országa. Most látjuk, mi az országos hir! Élek ugyan még, és iparkodom, sőt remény­­em, hogy fönn is tartom jó híremet, de rokon­­szenvem ellenállhatlanul felétek vonz, életem­mel egybefolyt kedves árnyékaim! Kövér Lajos szivét egy nagy vállalati gond nyomá, s ösztönszerüleg épen engem látogatott meg egészségének végórájában. Egymást értő sziveinknek ez volt utolsó baráti csókja! Könnyű legyen bajtárs, sirodnak hantja fölötted! Szégyen beváltanom, de én igen babonás vagyok. Lisznyai Kálmán és Kövér Lajos­­ mindkettő halála előtt egy poharat látott ketté repedni, minden szembetűnő ok nélkül. Egyik legjobb barátjuk is pár hét előtt, egy 12 éves lyánka boldog jövőjéért inni akart, midőn a kehelyalakú pohár kezei közt épen nyakánál repedt ketté, s a repedésből, mint a vér, nagy bugyborékokban ömlött ki a bor.­­— Ne adja az ég, hogy e baljóslat be­teljesedjék, mert ez embert többeknek oka volna megsiratni! „Boldog az, ki ébren él, és mégis álmodik. Ez volt Sárosy Gyula jelszava, s e jelszót egé­szen szivemből irta ki. Innen hiszem megfejt­hetőnek azt, hogy rám nézve, minden elhunyt kedveltem esannyira folyton magam körül lá­tom, és ez ábrándban mindaddig élek, mig egy­szer magam is a vándorlelkek sorába lépek. 1836 már messze van tőlünk, s én akkor még csak kis fiú voltam, de most is magam előtt látom Kassát, és Kassán a régi Lőcsei-há­­zat, melynek udvarán keresztül nénémhez, Ké­­pesnéhez járni szoktam. — Ez évben vesztet­tem el gyermekkorom két védangyalát­: Nagy­atyámat és nagyanyámat. Árvaságom fájdalmá­nak nagyságát ki nem bírom mondani. Az egész élet mámorban, tűnt fel előttem. Szüleim mesz­­sze tőlem haltak el Mármarosban, s így kissé föl kellett volna tűnni előttem , honnan jött az, hogy a Lőcsei-háznak egyik földszinti szobájá­ban, az ablakkal szemközt, egy nap nagyatyám, másnap a nagyanyám arcképét látom a falon. Engem e különös, és csaknem túlvilági lát­vány legkevésbbé se lepett meg. Én az elhuny­taknak az élővel való ez érintkezését igen ter­mészetesnek hivom, és a­nélkül, hogy akát für­készném , magát az eredményt sóvárgám, sőt csaknem bizonyosként várom mindannyiszor, a­hányszor készülőben valók az udvaron átha­ladni. A kép rendesen ott volt. Egy nap nagy­atyámé, másnap nagyanyámé. Végre a talány rejtve jön. Egy szegény, de jó rokonom élt Kassán, kinek létéről semmi tudomásom se volt. Szegény jó néném, ki azt hivé felőlem, hogy én őt ismerem, de mivel gazdag úri házaknál nevelődtem, ismeretségét szegénysége miatt szégyenlem, ez ártatlan néma képjáték által akart rám piritni, erősen hívén, hogy valaha mégis a képek ott létének és különösen a vál­tozásnak anyagi okát keresendem ; de részem­ről se gőg, se más földi hiúság nem volt a já­tékban, csak egy fájdalmas odaélése lelkemnek a bé­kéje felé, mely jelenét a múltból meríti, s előre tudva, hogy jövője soha se lehet már oly boldog, mint múltja volt, nem előre hat, de vissza sóvárog. Országh Antal. -----«ÄSßSi®?:’---­ A konstantinápolyi magyarok. Dr. Oroszhegyi Józsa, ki Küsztend­­zsében a török kormány szolgálatában, mint orvos működik, közelebb a Konstantinápolyban levő magyarokról következőleg értesité a M. Sajtót.

Next