Szocialista Művészetért, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1965-04-01 / 4. szám
Jó néhányszor elhangzik naponta ez a megszokott szöveg a többnyire csak a hangjáról ismert bemondó tolmácsolásában, és hangzik a soronkövetkező, ritkábban rendkívüli műsorszám közlése. Ma már hazánkban átlag minden negyedik emberre jut egy rádiókészülék, tehát az egészen fiatalokat leszámítva és egy-egy készülékre három hallgatót figyelembe véve, bátran mondhatjuk, hogy mindenki rádióhallgató az országban. A leghallgatottabb műsorszám a hírek. Mint a magyar rádió hírszolgálatának egyik legrégibb munkatársa több évtized óta résztveszek a hazai és nemzetközi események tolmácsolásában, magyarázásában. Sok munka, kemény helytállás, fáradtság, gond és nem kevés öröm is járt ezzel a tevékenységgel. Húsz évvel ezelőtt, 1945 áprilisában még javában folyt a rádiós székházban a romtakarítás, a nyilas és náci fasiszták által lerombolt műszaki berendezések helyreállítása, de már jelentkezett a közeli lehetősége annak, hogy megszólalhat a rádió hangja. Erre 1945. május elsején került sor. Már napokkal előtte izgatott készülődés folyt mindenütt a székházban, a műszakiaknál éppúgy, mint a műsorosztályoknál és a hírszerkesztőségben. Gyűjtöttük a hazai és nemzetközi eseményekről szóló híreket, készült a szolgálati beosztás. Én magam az első nap nem kerültem volna sorra, de egyik kollégám hirtelen megbetegedése, folytán nekem jutott az az élmény, hogy a szabad Magyar Rádió első műsorszámát, a déli 12 órai induláskor elhangzott híreket szerkesszem. A véletlen majdnem elütött ettől. .. Amikor ugyanis kora délelőtt a Sándor utcai székházba igyekeztem a Rákóczi úton és a Múzeum körúton végeláthatatlan tömött sorokban vonultak az első szabad május elsejét ünneplő, vidám dolgozók. Félórába telt, míg az Astoria előtt egy rést találva, átjuthattam a felvonulók sorain. Még jól emlékszem az első híradás anyagára, többnyire az európai fasiszta hadak közeli végső bukásának harctéri jelentéseiről, valamint az itthon újból megindult és egyre gyorsabban lüktető élettel kapcsolatos közleményekről szólt. Nagyon gyenge volt akkor még a „mi rádiónk” hangja. A szabadsághegyi adóról fél kilowattos energiával sugárzott műsor hatóköre igen szűk volt. Műszaki munkatársaink által a főváros hét különböző helyén, tereken és főútvonalakon felállított hangszórók adták tudtul azoknak, akiknek még nem volt rádiókészülékük, hogy az éter hullámain is hallható már az ország hangja. Hiányos volt még akkor a rádió technikai és műszaki felkészültsége, csak évek múlva jutott megfelelő — a rádiózásban manapság már nélkülözhetetlen — magnetofonhoz, és kevés volt a stúdió is. Bár a fejlődés az évek folyamán egyre gyorsult, még az ötvenes évek elején is nagy hiányát éreztük megfelelő felvevő helyiségeknek. De van egy másik emlékem is. Egy magnetofonszalag, amely másik szép rádiós élményemről tanúskodik. Ezen a szalagon őrzöm a moszkvai rádió első közleményét Gagarinnak a világűrben való repüléséről. Az állandó rádiós hírszolgálati munka közben igen sok nagyjelentőségű eseményről értesültem „elsőnek”, és továbbítottam azokat a rádió mikrofonján keresztül az országnak. Ilyen „szenzációt” kifogni azonban mégis szerencse a szerkesztő számára. Érthető, hogy nagy volt az izgalmam, amikor 1961. április 12-én reggel, egy perccel nyolc óra előtt cseng a szerkesztőségi telefon és rádiófigyelőnk jelezte, hogy a moszkvai rádió rövidesen fontos hírt továbbít. És máris hallható volt a telefonkészülék mellett álló rádió hangja: — Jurij Gagorin, az emberiség történetében az első ember, a világűrben repül. Egyszeriben eltűnt agyamról az egész éjszakai szolgálat után érzett álmosság. Első gondolatom a mikrofon, a hír minél gyorsabb továbbítása volt. Minthogy az első űrrepülésről szóló pontos szöveg azonnal nem állt rendelkezésemre, előbb egy rövid figyelmeztetőt kellett a bemondóhoz juttatni, hogy a világűrrepülés tényét az ország tudomására hozza. És amikor néhány perc múlva a magyarra fordított hivatalos szöveget a soros bemondó — Csók Pál — az izgalomtól remegő hangon olvasni kezdte, akkor éreztem a „szenzáció” igazi súlyát. Ismerőseim, akikkel néha munkámról beszélgetünk, kérdezgetni szokták: „Ugye, jó érzés „elsőnek” értesülni nagy eseményekről, és állandóan ilyen munkával foglalkozni.” Nos, valóban az, de nemcsak ilyen értelemben. Bármily fárasztó is az állandó figyelem, naponta kötetnyi híranyag, cikk és tájékoztatás elolvasása, mégis nem válik unalmassá, nehézzé, megszokottá. Különösen a mai világban nem, amikor az emberi haladás olyan gyors ütemet vett, hogy az újságíró, a történelem krónikása alig győzi követni. Érthető, hogy a rádióhallgatók milliói azt a műsorszámot, a híreket figyelik legnagyobb számban. És a mai kor embere meg lehet elégedve az események gyors tolmácsolásával. A múlt század derekán „forradalmi” változásnak tekintették, hogy Reuter, a mai angol hírügynökség megalapítója galambpostával minden egyéb akkori hírszolgálatot lefőzöt, és a futárszolgálatot messze megelőzve meglepő eredményeket ért el. Egyik legnagyobb bravúrja az volt, hogy előbb tudta meg az angol—búr háború idején az angol csapatok győzelmét, mint maga a Dél- Afrikában tartózkodó főparancsnok. XXIII. János pápa halálát két perccel annak beállta után már a világ minden részén tudták a hírszolgálati szervek. A rádió hírszolgálat ma már oly gyors, hogy szinte együtthalad az eseményekkel. Pusztai Lajos Így kezdődött ... A felrobbantott adótorony 1945-ben Szocialista MŰVÉSZETÉRT. A társadalombiztosítátt megteremtéséért minden kapitalista országban, így a felszabadulás előtt hazánkban is nag£ harcot vívtak a dolgozók. E harc eredményeként — a tőkés rendszer korlátai között — jött létre a társadalombiztosítás. A társadalombiztosítást végző szervek létrehozása után előtérbe lépett a már kivívott jogok bővítése, a társadalombiztosítási ellátás javítása. Hazánkban a felszabadulás előtt a társadalombiztosítás csak a dolgozók szűkebb rétegére, 1938-ban a lakosság 31%-ára terjedt ki. 30 biztosító intézet működött, a szolgáltatások sem voltak egységesek. Különböző volt az egészségügyi ellátás színvonala, mértéke és a készpénzszolgáltatás is. Ez időben a társadalombiztosítás terhének jelentős részét a dolgozók viselték. A befizetendő járulék 50%-át a munkáltatók a bérből levonták. Nyugdíjat csak az állami alkalmazottak és néhány vállalati vagy egyesületi nyugdíjpénztár tagjai kaptak. Ez a biztosítottak körülbelül 10—12%-át tette ki. Az OTI keretébe tartozó biztosítottak részére 1029-ben — a mezőgazdasági dolgozók kivételével — öregségi járadékot vezettek be. A járadékra jogosító életkor férfiaknál, nőknél egyaránt 60 év volt. A járadék összege pedig havi 8—10 pengő volt. Ez időben a művészeti dolgozókat — az állami alkalmazásban levők kivételével — majdnem fel- A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁS ÉS ÜDÜLTETÉS KÉT ÉVTIZEDE fes mértékben kirekesztették társadalombiztosításból. Nem volt társadalombiztosítási ellátása sem a képzőművészeknek, sem a színészek jelentős részének, de az artisták és zenészek is csak szórványosan voltak bejelentve. Ez azt jelentette, hogy betegség, szülés, haláleset, kórházi ápolás esetén minden költséget teljes egészében viselniük kellett. Viszonylag kedvező volt a moziüzemi dolgozók helyzete, mert kevés kivételtől eltekintve, társadalombiztosítási szolgáltatásban részesültek. A zenészeknél még az is nehezítette a helyzetet, hogy a zenekarvezetőket munkáltatóknak tekinteték, és így ők ki voltak rekesztve a biztosításból. Ezen túlmenően azonban — bár ez kötelességük lett volna — a zenekar tagjait is sok esetben elmulasztották bejelenteni. Az akkori mulasztás most okoz sok nehézséget, mert számos idős zenésznél éppen emiatt nincs lehetőség nyugdíj megállapítására. A színészeknél — nyugdíj vonatkozásában — kedvező volt a helyzet, mert több nyugdíjintézet (például az Országos Színészegyesület Nyugdíjintézete, az Állami Színházak Nyugdíjintézete stb.) is működött. Ezek azonban egészségügyi ellátást és egyéb készpénzszolgáltatást nem nyújtottak tagjaik részére. Idézünk az Orszgos Színészegyesület Nyugdíjintézete 1922-ben kelt alapszabályából. ..9. $. Az intézet minden rendes tagjának nyugdíjhoz való igényjoga érvényesíthetővé válik, ha egymás után következő 30 éven át tagja volt az intézetnek, és az alapszabály értelmében kirótt díjat a felvételtől a jogosultság beálltáig pontosan befizette.*’ A havonként fizetendő járulék összege a havi fizetés 160,%-a volt, ezen kívül azonban a vendégfellépés után is járulékot kellett fizetni. Ezen túlmenően minden színész, aki nyugdíjintézeti tagsággal rendelkezett, köteles volt egy évben egyszer az intézet javára rendezett előadáson díjazás nélkül fellépni. A felszabadulás után a helyzet jelentősen megváltozott. A két legnagyobb társadalombiztosítási szerv, a MABI és az OTI egyesült, és vezetését a szakszervezetek küldöttei vették át. 1950-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete alapján, a SZOT irányítása mellett, létrejött a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ. (Folytatjuk) ORCIFALVI VILMOS IN MEMÓRIÁM !LADÁNYI fekkye színművész, Kossuth-díjas kiváló művész, a Magyar Nemzeti Színház tagja 55 éves korában, március 10-én súlyos betegségben elhunyt. Ladányi Ferenc a néphez hű, a szocializmus győzelméért küzdő pártos művész kiváló tulajdonságait egyesítette magában. A szocialista színház megvalósításáért dolgozott mint színész és mint színházi vezető is. Áldozatos munkája volt a művész szakszervezeti mozgalomnak is. Ladányi Ferencet a Nemzeti Színház és a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége saját halottjaként március 16-án búcsúztatta a Farkasréti temetőben hatalmas részvét nyilvánítás közepette. SÓLYOM IDA színművész, a Déryné Színház tagja, március 6-án, 44 éves korában, hosszas betegség után elhunyt. Emléküket kegyelettel megőrizzük! A Magyar Televízió sokszázezres és egyre gyarapodó közönségének már megvannak a maguk kedvencei, a riporterek, bemondók, kommentátorok, szerkesztők között. A nézőközönség már megjegyzi egy-egy jól sikerült tv-játék rendezőjének, operatőrének nevét. Az emberek már vitatkoznak a tv műsorairól, gyorsan és érzékenyen reagálnak az azokban felvetett problémák sokaságára. A képernyő varázsa, amely 101® esztendővel ezelőtt a Magyar Televízió születésekor még tabul ejtett valamennyiünket, már kezd átalakulni bennünk hozzáértéssé, már egyre többet tudunk a televíziós munka műhelytitkairól is. Nagyon keveset tudunk viszont arról, hogy e fiatal művészeti intézményünkben, annak bonyolult szerteágazó, ám a művészi produktumban mégis harmonikus egységet alkotó munkájában milyen szerepet játszik, milyen helyet foglal el a szakszervezet. Pedig a szakszervezeti munka a televízióban szinte egyidős a tv születésével, a bizalmiak 8—10 esztendővel ezelőtt is beszedünk a tagdíjakat, szétosztották az üdülési beutalókat, elhelyezték az intézmény dolgozóinak gyermekeit a bölcsödébe, vagy az óvodába, segélyt adtak az arra rászorulóknak . . . vajon csak ennyi lett volna a mozgalmi munka a tv apparátusában? Bizony ennyi. A televízió szakszervezeti bizottsága hosszú ideig nem találta meg helyét az apparátus életében, bár tisztességgel ellátta a hagyományos szakszervezeti teendőket. Volt olyan periódus, amikor a szakszervezeti bizottság tagjai is úgy vélték: lehetetlen összefogni egy olyan kollektívát, ahol kinek-kinek a munkaideje nemcsak kötetlen, de még a munka kezdése is a legkülönbözőbb időpontokhoz és feltételekhez kötött, például szabad stúdióhoz, vágószobához stb. A szakszervezeti bizottságnak munkáját azonban az utóbbi években már az útkeresés jellemezte. Olyan módszerek kialakítására törekedtek, amelyek rangosabb, tartalmasabb, a politikai és művészeti munkát hatékonyabban segítő szerephez juttatják a szakszervezetet. Ennek az útkeresésnek, s a valóban rangosabb szakszervezeti munkának jelentős állomásához érkezett el a tv szakszervezeti bizottsága a most lezajlott választásokon. Csoda történt talán? Nem. Csupán az, hogy kitűnően készítették elő a választásokat, nem kis fáradsággal, s nem kevés leleménnyel, bár minden tv-s dolgozót bevontak a választások, előkészítésébe és lebonyolításába. Ahogy mondani szokták , »megtört a jég**. S ennek egyetlen magyarázata van: a választási munka tengelyébe a szakmai, művészeti munka legaktuálisabb, legégetőbb problémáit állították. A bizalrmértekezleteken, a csoportos megbeszéléseken s a taggyűlésen nemcsak arról volt szó, hogy ki legyen az új bizalmi vagy vb-titkár, hanem megvitatták a televízió szakmai és művészeti munkájának legégetőbb kérdéseit is. Éppen, a választások előkészítése során talált rá a szakszervezet a leginkább járható útra, amikor azt tapasztalta, hogy a különböző szakmai területeken megtartott munkaértekezleteken parázs viták kerekedtek, megannyi hasznos, a politikai, művészeti s a műszaki munkát segítő javaslat hangzott el. A választásokat megelőző munkamegbeszéléseken olyan emberek, is elmondották véleményüket a szakszervezet s az intézmény vezetőinek munkájáról, akik ilyen kérdésekben korábban alig, vagy egyáltalán nem hallatták hangjukat. A vitát hevítette, az emberek aktivitását csak fokozta, hogy éppen a választások idején vetette fel a szakszervezet — s igen helyesen — az úgynevezett .,kényes kérdéseket’* —, a takarékosabb gazdálkodás feladatait, a prémiumok, illetve a jutalmak rendszerének visszásságait. Persze a kérdések felvetése még nem jelent megoldást. Még nem mondhatjuk el, hogy nincs már pazarlás a televíziónál, s hogy a jutalmazásokat illetően is minden rendben van. Sok tennivaló akad még e területen, ám annyi bizonyos, hogy a szakszervezetnek sikerült az emberek figyelmét ezekre a nagyon fontos problémákra irányítani. S a régi helyzettel szemben ma már nemcsak a szakmai vezetőség, nemcsak az stb, hanem egyre több tv-s dolgozó keresi a megoldás útjait, módjait. A Magyar Televízióban néhány héttel ezelőtt 116 aktivistát választottak újjá, hat osztálybizottságot szerveztek, s természetesen újjáválasztották az szb tisztségviselőit is. A tv szakszervezeti életében új, friss vérkeringés indult el. S most hogyan tovább? A televízió szakszervezeti bizottságának vezetői határozott választ adnak erre a kérdésre: továbbra is megtartják az alkotó, eleven, együttműködő kapcsolatot az emberekkel, s ha lehet, ai eddigieknél is jobban támaszkodnak véleményükre. Rendszeresítik a munkaértekezleteket, a televízió valamennyi szakmai területén, mert ez a módszer bizonyult a leghatékonyabb eszköznek az egyes ember s az egész intézmény munkájának segítésére, a tv-műsor színvonalának emelésére. PÉTER ILONA