Szocialista Művészetért, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1965-04-01 / 4. szám

Jó néhányszor elhangzik na­ponta ez a megszokott szöveg a többnyire csak a hangjáról ismert bemondó tolmácsolá­sában, és hangzik a soron­­következő, ritkábban rendkí­vüli műsorszám közlése. Ma már hazánkban átlag minden negyedik emberre jut egy rádiókészülék, tehát az egé­szen fiatalokat leszámítva és egy-egy készülékre három hallgatót figyelembe véve, bátran mondhatjuk, hogy mindenki rádióhallgató az or­szágban. A leghallgatottabb műsor­szám a hírek. Mint a magyar rádió­ hírszolgálatának egyik legrégibb munkatársa több évtized óta résztveszek a ha­zai és nemzetközi események tolmácsolásában, magyarázá­sában. Sok munka, kemény helytállás, fáradtság, gond és nem kevés öröm is járt ezzel a tevékenységgel. Húsz évvel ezelőtt, 1945 áprilisában még javában folyt a rádiós székházban a rom­takarítás, a nyilas és náci fasiszták által lerombolt mű­szaki berendezések helyreál­lítása, de már jelentkezett a közeli lehetősége annak, hogy megszólalhat a rádió hangja. Erre 1945. május elsején ke­rült sor. Már napokkal előtte izga­tott készülődés folyt minde­nütt a székházban, a műsza­kiaknál éppúgy, mint a mű­sorosztályoknál és a hírszer­kesztőségben. Gyűjtöttük a hazai és nemzetközi esemé­nyekről szóló híreket, készült a szolgálati beosztás. Én ma­gam az első nap nem kerül­tem volna sorra, de egyik kol­légám hirtelen megbetegedése, folytán nekem jutott az az él­mény, hogy a szabad Magyar Rádió első műsorszá­­mát, a déli 12 órai indulás­kor elhangzott híreket szer­kesszem. A­ véletlen majdnem elütött ettől. .. Amikor ugyanis kora délelőtt a Sán­dor utcai székházba igyekez­tem a Rákóczi úton és a Mú­zeum körúton végeláthatatlan tömött sorokban vonultak az első szabad május elsejét ün­neplő, vidám dolgozók. Fél­órába telt, míg az Astoria előtt egy rést találva, átjut­hattam a felvonulók sorain. Még jól emlékszem az első híradás anyagára, többnyire az európai fasiszta hadak kö­zeli végső bukásának harctéri jelentéseiről, valamint az itt­hon újból megindult és egyre gyorsabban lüktető élettel kapcsolatos közleményekről szólt. Nagyon gyenge volt akkor még a „mi rádiónk” hangja. A szabadsághegyi adóról fél kilowattos energiával sugár­zott műsor hatóköre igen szűk volt. Műszaki munkatár­saink által a főváros hét kü­lönböző helyén, tereken és fő­útvonalakon felállított hang­szórók adták tudtul azoknak, akiknek még nem volt rádió­­készülékük, hogy az éter hul­lámain is hallható már az or­szág hangja. Hiányos volt még akkor a rádió technikai és műszaki felkészültsége, csak évek múlva jutott megfelelő — a rádiózásban manapság már nélkülözhetetlen — mag­netofonhoz, és kevés volt a stúdió is. Bár a fejlődés az évek folyamán egyre gyorsult, még az ötvenes évek elején is nagy hiányát éreztük meg­felelő felvevő helyiségeknek. De van egy másik emlékem is. Egy magnetofonszalag, amely másik szép rádiós él­ményemről tanúskodik. Ezen a szalagon őrzöm a moszkvai rádió első közleményét Ga­­garinnak a világűrben való repüléséről. Az állandó rádiós hírszolgálati munka közben igen sok nagyjelentőségű ese­ményről értesültem „elsőnek”, és továbbítottam azokat a rádió mikrofonján keresztül az országnak. Ilyen „szen­zációt” kifogni azonban még­is szerencse a szerkesztő szá­mára. Érthető, hogy nagy volt az izgalmam, amikor 1961. április 12-én reggel, egy perc­cel nyolc óra előtt cseng a szerkesztőségi telefon és rá­diófigyelőnk jelezte, hogy a moszkvai rádió rövidesen fon­tos hírt továbbít. És máris hallható volt a telefonkészü­lék mellett álló rádió hangja: — J­uri­j G­a­g­o­r­in, az emberiség történeté­ben az első ember, a világűrben repül. Egy­szeriben eltűnt agyamról az egész éjszakai szolgálat után érzett álmosság. Első gondo­latom a mikrofon, a hír mi­nél gyorsabb továbbítása volt. Minthogy az első űrrepülésről szóló pontos szöveg azonnal nem állt rendelkezésemre, előbb egy rövid figyelmezte­tőt kellett a bemondóhoz jut­tatni, hogy a világűrrepülés tényét az ország tudomására hozza. És amikor néhány perc múlva a magyarra fordított hivatalos szöveget a soros bemondó — Csók Pál — az izgalomtól remegő hangon ol­vasni kezdte, akkor éreztem a „szenzáció” igazi súlyát. Ismerőseim, akikkel néha munkámról beszélgetünk, kér­dezgetni szokták: „Ugye, jó érzés „elsőnek” értesülni nagy eseményekről, és állandóan ilyen munkával foglalkozni.” Nos, valóban az, de nemcsak ilyen értelemben. Bármily fá­rasztó is az állandó figyelem, naponta kötetnyi híranyag, cikk és tájékoztatás elolva­sása, mégis nem válik unal­massá, nehézzé, megszokottá. Különösen a mai világban nem, amikor az emberi hala­dás olyan gyors ütemet vett, hogy az újságíró, a történe­lem krónikása alig győzi kö­vetni. Érthető, hogy a rádió­­hallgatók milliói azt a műsor­számot, a híreket figyelik leg­nagyobb számban. És a mai kor embere meg lehet elé­gedve az események gyors tolmácsolásával. A múlt szá­zad derekán „forradalmi” vál­tozásnak tekintették, hogy Reuter, a mai angol hírügy­nökség megalapítója galamb­postával minden egyéb akkori hírszolgálatot lefőzöt, és a futárszolgálatot messze meg­előzve meglepő eredményeket ért el. Egyik legnagyobb bra­vúrja­ az volt, hogy előbb tudta meg az angol—búr há­ború idején az angol csapatok győzelmét, mint maga a Dél- Afrikában tartózkodó fő­pa­rancsnok. XXIII. János pápa halálát két perccel annak be­állta után már a világ min­den részén tudták a hírszol­gálati szervek. A rádió hír­­szolgálat ma már oly gyors, hogy szinte együtthalad az eseményekkel. Pusztai Lajos Így kezdődött ... A felrobbantott adótorony 1945-ben S­zocialista MŰVÉSZETÉRT. A társadalom­biztosítátt megte­­­­remtéséért minden kapita­lista országban, így a felszabadu­lás előtt hazánkban is nag£ har­cot vívtak a dolgozók. E harc eredményeként — a tőkés rend­szer korlátai között — jött létre a társadalombiztosítás. A társa­dalombiztosítást végző szervek létrehozása után előtérbe lépett a már kivívott jogok bővítése, a társadalombiztosítási ellátás javí­tása. Hazánkban a felszabadulás előtt a társadalombiztosítás csak a dol­gozók szűkebb rétegére, 1938-ban a lakosság 31%-ára terjedt ki. 30 biztosító intézet működött, a szol­gáltatások sem voltak egységesek. Különböző volt az egészségügyi ellátás színvonala, mértéke és a készpénzszolgáltatás is. Ez időben a társadalombiztosítás terhének jelentős részét a dolgozók viselték. A befizetendő járulék 50%-át a munkáltatók a bérből levonták. Nyugdíjat csak az állami alkal­mazottak és néhány vállalati vagy egyesületi nyugdíjpénztár tagjai kaptak. Ez a biztosítottak körül­belül 10—12%-át tette ki. Az OTI keretébe tartozó biztosítottak ré­szére 1029-ben — a mezőgazdasági dolgozók kivételével — öregségi járadékot vezettek be. A jára­dékra jogosító életkor férfiaknál, nőknél egyaránt 60 év volt. A já­radék összege pedig havi 8—10 pengő volt. Ez időben a művészeti dolgozó­kat — az állami a­lka­lmazásban levők kivételével — majdnem fel- A TÁRSADALOM­BIZTOSÍTÁS ÉS ÜDÜLTETÉS KÉT ÉVTIZEDE fes mértékben kirekesztették társadalombiztosításból. Nem volt társadalombiztosítási ellátása sem a képzőművészeknek, sem a színé­szek jelentős részének, de az artis­ták és zenészek is csak szórványo­san voltak bejelentve. Ez azt je­lentette, hogy betegség, szülés, haláleset, kórházi ápolás esetén minden költséget teljes egészében viselniük kellett. Viszonylag ked­vező volt a moziüzemi dolgozók helyzete, mert kevés kivételtől eltekintve, társadalombiztosítási szolgáltatásban részesültek. A zenészeknél még az is nehe­zítette a helyzetet, hogy a zenekarvezetőket munkáltatóknak tekintet­ék, és így ők ki voltak rekeszt­ve a biztosításból. Ezen túlmenően azonban — bár ez köte­lességük lett volna — a zenekar tagjait is sok esetben elmulasztot­ták bejelenteni. Az akkori mulasz­tás most okoz sok nehézséget, mert számos idős zenésznél éppen emiatt nincs lehetőség nyugdíj megállapítására. A színészeknél — nyugdíj vo­natkozásában — kedvező volt a helyzet, mert több nyugdíjintézet (például az Országos Színészegye­sület Nyugdíjintézete, az Állami Színházak Nyugdíjintézete stb.) is működött. Ezek azonban egészség­ügyi ellátást és egyéb készpénz­szolgáltatást nem nyújtottak tag­jaik részére. Idézünk az Orszgos Színész­­egyesület Nyugdíjintézete 1922-ben kelt alapszabályából. ..9. $. Az in­tézet minden rendes tagjának nyugdíjhoz való igényjoga érvé­ny­esíthetővé válik, ha egymás után következő 30 éven át tagja volt az intézetnek, és az alap­szabály értelmében kirótt díjat a felvételtől a jogosultság beálltáig pontosan befizette.*’ A havonként fizetendő járulék összege a havi fizetés 160­,%-a volt, ezen kívül azonban a vendég­­fellépés után is járulékot kellett fizetni. Ezen túlmenően minden színész, aki nyugdíjintézeti tag­sággal rendelkezett, köteles volt egy évben egyszer az intézet ja­vára rendezett előadáson díjazás nélkül fellépni. A felszabadulás után a helyzet jelentő­sen megváltozott. A két legnagyobb társadalombiztosítási szerv, a MABI és az OTI egye­sült, és vezetését a szakszerveze­tek küldöttei vették át. 1950-ben az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete alapján, a SZOT irányí­tása mellett, létrejött a Szakszer­vezeti Társadalombiztosítási Köz­pont. (Folytatjuk) ORCIFALVI VILMOS IN MEMÓRIÁM !LADÁNYI fekkye színművész, Kossuth-díjas kiváló művész, a Ma­gyar Nemzeti Színház tagja 55 éves korában, már­cius 10-én súlyos betegségben elhunyt. Ladányi Ferenc a néphez hű, a szocializmus győzelméért küzdő pártos művész kiváló tulajdonságait egyesí­tette magában. A szocialista színház m­egvalósítá­­sáért dolgozott mint színész és mint színházi vezető is. Áldozatos munkája volt a művész szak­szervezeti mozgalomnak is. Ladányi Ferencet a Nemzeti Szín­ház és a Művészeti­ Szakszervezetek Szövetsége sa­ját halottjaként március 16-án búcsúztatta a Farkas­réti temetőben hatalmas rész­vét nyilvánít­ás közepette.­ ­ SÓLYOM IDA színművész, a Déryné Színház tagja, március 6-án, 44 éves korában, hosszas betegség után elhunyt. Emléküket kegyelettel megőrizzük! A Magyar Televízió sokszázezres é­s egyre gyarapodó közönségének már megvannak a maguk kedvencei, a riporterek, bemondók, kommen­tátorok, szerkesztők között. A nézőközönség már megjegyzi egy-egy jól sikerült tv-játék rendezőjének, operatőrének nevét. Az emberek már vitatkoznak a tv műsorairól, gyorsan és érzékenyen reagálnak az azok­ban felvetett problémák sokaságára. A képernyő varázsa, amely 101® esztendővel ezelőtt a Magyar Televízió születésekor még tabul ejtett valamennyiünket, már kezd átalakulni bennünk hozzáértéssé, már egyre többet tudunk a televíziós munka műhelytitkairól is. Nagyon keveset tudunk viszont arról, hogy e fiatal művészeti intézményünkben, annak bonyolult szerteágazó, ám a művészi produktumban mégis harmo­nikus egységet alkotó munkájában milyen szerepet játszik, milyen he­lyet foglal el a szakszervezet. Pedig a szakszervezeti munka a televízióban szinte egyidős a tv születésével, a bizalmiak 8—10 eszten­dővel ezelőtt is beszedünk a tagdíjakat, szétosztották az üdülési beutaló­kat, elhelyezték az intézmény dolgozóinak gyermekeit a bölcsödébe, vagy az óvodába, segélyt adtak az arra rászorulóknak . . . vajon csak ennyi lett volna a mozgalmi munka a tv apparátusában? Bizony ennyi. A televízió szakszervezeti bizottsága hosszú ideig nem találta meg helyét az apparátus életében, bár tisztességgel ellátta a hagyomá­nyos szakszervezeti teendőket. Volt olyan periódus, amikor a szakszer­vezeti bizottság tagjai is úgy vélték: lehetetlen összefogni egy olyan kollektívát, ahol kinek-kinek a munkaideje nemcsak kötetlen, de még a munka kezdése is a legkülönbözőbb időpontokhoz és feltételekhez kötött, például szabad stúdióhoz, vágószobához stb. A szakszervezeti bizottságnak munkáját azonban az utóbbi években már az útkere­sés jellemezte. Olyan módszerek kialakítására törekedtek, amelyek rangosabb, tartalmasabb, a politikai és művészeti munkát hatékonyabban segítő szerephez juttatják a szakszervezetet. Ennek az­ útkeresésnek, s a valóban rangosabb szakszervezeti munkának jelentős állomásához ér­kezett el a tv szakszervezeti bizottsága a most lezajlott választásokon. Csoda történt talán? Nem. Csupán az, hogy kitűnően készítet­ték elő a választásokat, nem kis fáradsággal, s nem kevés lele­ménnyel, bár minden tv-s dolgozót bevontak a választások, előkészítésébe és lebonyolításába. Ahogy mondani szokták , »megtört a jég**. S ennek egyetlen magyarázata van: a választási munka tengelyébe a szak­mai, művészeti munka legaktuálisabb, legégetőbb problémáit állították. A bizalrmértekezleteken, a csoportos megbeszéléseken s a tag­gyűlésen nemcsak arról volt szó, hogy ki legyen az új bizalmi vagy vb-titkár, hanem megvitatták a televízió szakmai és művészeti munká­jának legégetőbb kérdéseit is. Éppen, a választások előkészítése során talált rá a szakszervezet a leginkább járható útra, amikor azt tapasz­talta, hogy a különböző szakmai területeken megtartott munkaérte­kezleteken parázs viták kerekedtek, megannyi hasznos, a poli­tikai, művészeti s a műszaki munkát segítő javaslat hangzott el. A választásokat megelőző munkamegbeszéléseken olyan emberek, is el­mondották véleményüket a szakszervezet s az intézmény vezetőinek munkájáról, akik ilyen kérdésekben korábban alig, vagy egyáltalán nem hallatták hangjukat. A vitát hevítette, az emberek aktivitását csak fokozta, hogy éppen a választások idején vetette fel a szakszervezet —­ s igen helyesen — az úgynevezett .,kényes kérdéseket’* —, a takarékosabb gazdálkodás feladatait, a prémiumok, illetve a jutalmak rendszerének visszásságait. Persze a kérdések felvetése még nem jelent megoldást. Még nem mondhatjuk el, hogy nincs már pazarlás a televíziónál, s hogy a jutalmazásokat ille­­tően is minden rendben van. Sok tennivaló akad még e területen, ám annyi bizonyos, hogy a szakszervezetnek sikerült az emberek figyelmét ezekre a nagyon fontos problémákra irányítani. S a régi helyzettel szemben ma már nemcsak a szakmai vezetőség, nemcsak az stb, hanem egyre több tv-s dolgozó keresi a megoldás útjait, módjait. A Magyar Televízióban néhány héttel ezelőtt 116 aktivistát választottak újjá, hat osztálybizottságot szerveztek, s természetesen újjáválasztották az szb tisztségviselőit is. A tv szakszervezeti életében új, friss vérkeringés indult el. S most hogyan tovább? A televízió szak­­szervezeti bizottságának vezetői határozott választ adnak erre a kér­désre: továbbra is megtartják az alkotó, eleven, együttműködő kapcso­latot az emberekkel, s ha lehet, a­i eddigieknél is jobban támaszkodnak véleményükre. Rendszeresítik a munkaértekezleteket, a televízió vala­mennyi szakmai területén, mert ez a módszer bizonyult a leghatéko­nyabb eszköznek az egyes ember s az egész intézmény munkájának segítésére, a tv-műsor színvonalának emelésére. PÉTER ILONA

Next