Szocialista Művészetért, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

szembesítés az evig-ben — Bacsó Péter szocialista brigádokkal vitatta meg szocialista brigádról szóló új filmjét, a Jelenidőt — Január közepén mutatták be Bacsó Péter új filmjét, a Jelenidőt. A hivatalos bemutató előtt számtalan gyárban tartottak „házivetí­tést” és ankétot. Még az elmúlt évben történt, hogy a film rendezője ellátogatott az Egyesült Villamossági Gépgyár (EVIG) művelődési házába, ahol találkozott a gyár szocialista bri­gádjainak egy csoportjával. Az ankét előtt érdeklődtem Bacsó Pétertől, hogyan jutott el a szocialista brigád témához. — Politikus alkat vagyok — kezdte. — Ez úgy gondolom, eddigi munkáimból is kitűnik. A film születése — majdnem sablonos. A Népszabadság levelezési rovatában akadtam rá egy különös sorsú munkásember pana­szaira. Felkerestem, elbeszélgettünk. Róla mintáztam a film főhősét: Mózes Imre laka­tost. Kapcsolatunk azóta is tart. Kapom tőle a rövidebb-hosszabb leveleket. Ugyanis az ilyen igazságkereső emberekkel mindig törté­nik valami... A filmbéli történet majdnem így megesett a valóságban is. Természetesen tapasztalataim alapján megfelelően általáno­sítottam. Ezek az elővetítések kísérletfélék. A sok kommersz, szórakoztató film között az ilyen hangvételű, különösen munkáskörnye­zete miatt ritka. A forgalmazás szakemberei­vel együtt keressük a film és a közönség egy­­másratalálásának útjait. Az a helyzet, hogy a közönségben élnek rossz reflexek ... A rövid nyilatkozat után végighallgattam az ankétot. Régen volt részem ilyen őszinte fogalmazásokban. Az egyik néző ezt mondta: „Rólunk van szó”... A vitázók nem képzett filmnézők. Érthető, hogy elsőként a hasonlít­­gatásból fakadó hitelességek kérdései mozgo­lódtak az emberekben. Van-e ilyen gyár még? Előfordulnak-e ilyen vezetők? Dolgoz­nak-e ilyen gépekkel? S egyáltalán jelenidő-e a jelenidő? Bacsó Péter válaszaival igyekezett ez infor­máción túl eligazítást is adni. Az ismeretlen arcok szerepeltetésével az volt a célja hogy a szerep és valóság egységét semmiféle be­­rögzöttség ne zavarja. Külön fejezetet érdemelnek azok a kérdések és válaszok, amelyek a filmnyelv alkalmazása és értése között meglevő szakadékok fölé kíván­tak hidat verni. Ilyen volt például az időábrá­zolás módszere. A filmbeli brigád fejlődése hosszú ideig tart. A sűrített cselekményesség érdekében a rendező a döntő pillanatokra építkezett. Igen ám, de a közben eltelt idő, amit a brigádnapló lapozása jelez, úgy tűnt, zavaró s helyenként pontatlan is. Bacsó Pé­ter hagyta burjánzani a vitát, vélem, igen ki­váncsi volt maga is a hozzászólásokra, és nem erőszakolta a film megvédését, módsze­rének csalhatatlanságát. Néha, néha aztán egy-egy válságos pillanatban segített, „helyre tette” a vitázók kétségeit. — Nem pozitív és nem negatív jelenségeket ábrázoltam, hanem a magyar valós­ág egy da­rabját. Az ábrázolás mérlegelésénél nem a jó és rossz aránya dönti el az értéket, hanem az a két brigádvezető a „Jelenidő" című filmben, Rajhona Adám és Simon Ágoston élettel, a valósággal való egybevetés igazsága — magyarázta. A módszer hasznosnak bizonyult. Mentes maradt mindenféle oktató hangtól, s mégis gazdagította a beszélgetők ismeretét, látókö­rét. A következő „menetben” az alkotói szán­dék iránti érdeklődés bukott ki az emberek száján: — mit is akart elmondani ezzel a film készítője? Ebben a hozzászólások majdnem egyetértettek. Többségükben az emberi élet boldogságkeresésére szavaztak. Különösen az idősebbek élményvilágára célzott Bacsó Péter, amikor bevallotta: a film nem lehet és nem szabad, hogy recept legyen. Valamikor minden kérdést „megválaszoltak”. A jelenidő éppen jelenidejűsége miatt nem adhat olyan kérdé­sekre megnyugtató választ, amelyek a való­ságban még megoldatlanok. A késő esti órákig tartó beszélgetés haszna, gondolom, személyenként változó. Néhány szocialista brigádtagot megkérdeztem. Így summázták véleményüket. — A film témája ül, morális kérdései meg­piszkálják majd a közvéleményt. A résztvevők érzékeny reagálása azt mu­tatja, hogy Bacsó témaválasztása és a meg­oldás eleven, húsbavágó képsorai kellő vissz­hangra találtak a munkásnézőkben. Számta­lan lezáratlan kérdés pedig további gondo­latsorokat indított útjára a vitázókban. Bacsó Péter, aki otthon érzi magát a munkáskör­nyezetben, filmjével és a véleménykimon­dásra ingerlő ankétvezetéssel otthonra talált az ÉVIG művelődési házban. S ez az est egy volt csupán a sok közül. El­mondta Bacsó Péter, hogy több hétig minden estéje foglalt. Jegyzetfüzetében gyűlnek a so­rok. S ha átfedések születnek is, itt a közös gondolatokat jelzik. Amikor a rendező meg­köszönte a hallgatók figyelmét, azzal zárta le a beszélgetést, hogy bátorítást kapott: szüksége­sek, kellenek az ilyen filmek. Csatlakozom hozzá, szerény toldással: kellenek az ilyen filmankétok is, hiszen ezek a művészeti neve­lés korszerű és hatékony műhelyei. Sármándi Pál — BUDAPESTEN a két lapzárta közti időszakban a következő kiállításokat ren­dezték: Cságoly Erzsébet fes­tő a Fényes Adolf Teremben — Brit művészek grafikái 1948 66. a KKI kiállító termé­ben — 14 grafikus a KKI kiállító termében — Szász Károly István lengyel útiké­pei a Lengyel Kultúrában — Egry József festő emlékkiál­lítása a Magyar Nemzeti Ga­lériában — Gádor Emil festő a Csepeli Galériában — Rek­lámgrafika 1972. a Fészek művészklubban — Kányák Zsófia üvegtervező a Fészek művészklubban. — Pirosz­manisvili, Niko (Szovjetunió) naiv festő a Szépművészeti Múzeumban — Képzőművé­­szek Hajdú-Biharban 71 a TIT természettudományi stú­diójában — Állami képzőmű­vészeti vásárlások 1969/70. a Műcsarnokban — Vucsetics J. V. (Szovjetunió) szobrász a Magyar Néphadsereg Köz­ponti Tisztiházában — Re­ményi József szobrász a Ma­gyar Nemzeti Galériában — Égerházi Imre festő (Debre­cen) a MOM műv. házában. — VIDÉKEN a következő kiállításokat rendezték: Új magyar akvarellek Hajdúszo­boszló városi mű­v. házában — Újhelyi Gábor és Fülöp Lajos festők Veszprémben az Eötvös Károly megyei könyv­tárban — Kohán György fes­tő emlékkiállítása Gyulán a Dürer teremben és Békéscsa­bán a Munkácsy Múzeumban — Makoldi Sándor festő Debrecenben a TIT Csokonai klubjában — Borsody Ágnes és Papp János keramikusok Kazincbarcikán az Egressy Béni műv. központban — Szitás Erzsébet festő Békés­csabán a megyei műv. köz­pontban — Fodor József fes­tő Szegeden a sajtóház művészklubjában — Dudás Máté festő Győrött a Műcsar­nokban — M. G. Ruzickiej, A. Jakubowicz és N. Krynic­­ki festők (Lengyelország) Nyíregyházán a műv. központ ifj. klubjában — Vucsetics, J. V. szobrász (Szovjetunió) Székesfehérvár az I. István kir. múzeumban — L­enkey Zoltán grafikus Sátoraljaúj­helyen a városi műv.­házban — Bárczi Pál grafikus Tokaj­ban a pártházban — Mizser Pál festő a Miskolci Galériá­ban — Hódmezővásárhelyi képzőművészek Miskolc Kép­tárában — Farkas Béla festő (Kaposvár) Sopronban a Fes­tőteremben. IN MEMÓRIÁM Szakszervezeti tagjaink sorából a két lapzárta közti időszak­ban elhunyt: ORCIFALVI VILMOS, a Művészeti Szak­­szervezetek Szövetségének munkatársa, életének 52. évében, 1949 óta dolgozott függetlenített munkatársként a szakszer­vezeti mozgalomban, több éven át volt a szakszervezeti központ alapszervezetének szb-titkára. Január 21-én a Rákoske­resztúri temetőben Danisó István és Szita Flórián búcsúztatta a munkatársak, a pártszervezet, az szb és a szakszerve­zeti tagság nevében. TasnáDi ILONA színművész, a Nemzeti Színház örökös tagja 77 éves korában — GÖTZ JÁNOS Derkovits ösztöndíjas szobrász­­művész 30 éves korában, — HORVÁTH FERENC, a Szegedi Nem­zeti Színház szabó­tárvezetője 65 éves korában — TÓTH GÁBOR tanár-pszichológus, a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának tanára — MAZSA ERZSÉBET ny. mozipénztáros (Debrecen) — HORVÁTH GYULA zenész 11 éves korában (Kaposvár) — SARDI KÁROLY, a kaposvári Csiky Gergely Színház zenésze 47 éves korában — KOMLÓS SÁNDOR, a Vörös Csillag filmszínház ny. üzemvezetője 82 éves korában. Emléküket kegyelettel megőrizzük! Ó­szocialista a MŰVÉSZETÉRT MOLDOVA GYÖRGY: Tisztelet Komlónak! (Szépirodalmi) — Komló falu nevét 1312-ben említi először egy oklevél: „Hites embe­rünket, Tamást, Komló falut egyházunk papjától küldtük ki az alábbi vizsgálat lefolytatásához tanúként. . .” Hetedfélszáz évvel az egykori vizsgálat után újból „hites ember" járt Komlón. A tanúskodó ezúttal író volt, s a „vizsgálat lefolyásáról” a Magyarország felfedezése című nagysikerű könyvsorozat legújabb kötetében számolt be. Komló évszá­zadokig az ismeretlen magyar falvak egyhangú életét élte. Története tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a falu határában megindult a feketeszén intenzív, nagyipari jellegű feltárása. A település még újabb és még látványosabb története pedig 1945-tel vette kezdetét. A háború előtt mintegy háromezer lelket számláló falu lakossága megtízszerező­dött. Negyedszázad alatt Komló volt „gyarmati település”, volt a győz­tes széncsaták színhelye, volt elsőszámú szocialista városunk, itt dédel­gették a Nagy Komló álmát, s ma egy változó ipari struktúrában, az egyéb energiahordozók előtérbe kerülése idején keresi új helyét és szerepét Története nem az újkori magyar városfejlődés jellegzete törté­nete; „természetrajzában" mégis az elmúlt időszak magyar valóságának számos jelensége jól diagnosztálható. Moldova György a település múlt­jának vázlatos áttekintése után erre a jelenre és ezekre a problémákra veti a hangsúlyt. A riport és az irodalmi szociográfia eszközeivel dol­gozik. Embereket vallat meg, és emberi életeket-sorsokat állít az olvasó elé. Bemutatja az aknák életét, fölvonultatja a komlói öregeket, beszél a szénre épült város várható jövőjéről, szeme van a sport, a hitélet, a kultúra jelenségeire. Legfőbb ábrázolási eszköze a monológ és a beszél­getés. Ezekbe ágyazza az adatokat, a kéziratos visszaemlékezéseket, a dokumentum értékű közléseket (pl. Vas Zoltán emlékezését). Moldova kitűnően tud kérdezni, remekül tudja hőseit beszéltetni. Maga nem igen foglal állást, nem elemez és nem von le következtetéseket. Vallo­másokat, legendákat, kuriózumokat helyez egymás mellé, véleményeket ütköztet össze, s a tárgyilagosság, a látszólagos szenvtelenség leleplező erejét hagyja érvényesülni. ..Riportalanyaimnak mindig a sorsa érde­kelt, a személyesen átélt történelem, a „mélyebb összefüggéseket" bi­zony sokszor elhanyagoltam” — írja magáról. Ebből a módszerből kö­vetkezik, hogy a szövegben kisebb pontatlanságok, vitatható és további töprengésre késztető, szubjektív megállapítások maradtak; ugyanakkor ennek az eljárásnak köszönhető a könyv lendületes, olvasmányos jel­lege, személyes varázsa, az olvasót állásfoglalásra késztető ereje. (T­ü­s­­k­é­s Tibor) H. KNIETZSCH: Filmgeschichte in Bildern (Henschel­­verlag) — Ez az izmos, finom papírra nyomott, szép kiállítású kötet tulajdonképpen képes idegenvezető a filmországban. Több mint négy­száz oldalának szerzője, hatszáz képének összeállítója Horst Kni­et­z­s­c­h, az egyik legnevesebb német filmtörténész. Biztos ízléssel ve­zet a filmtörténet nagy hegyvonulatain, a nagy filmgyártó nemzetek fénykorán. Knietzsch páratlanul érdekes képeket gyűjtött össze a szá­zadforduló vásári mozisairól, az első bohózatokból és rémfilmekből, Chaplinről, a némafilmekből. Külön fejezet tárgyalja a hangosfilm meg­jelenését. Bő képanyagot választott a szovjet, az amerikai, az angol és francia filmek java alkotásaiból. Informál az olasz neorealizmus mes­terműveiről, a szocialista országok játékfilmjeiről, a fiatal országok első kísérleteiről. A kötet célja: sok ábrázolással és kevés szöveggel emlékeztessen a filmművészet megtett útjára. A könyv szerzője ezt annál­­is inkább megteheti, mert nemrég fogyott el százezer (!) pél­dányban Wilkening—Baumer—Lipper „Kleine Enzyklopädie Film” című kötete, amely a film történetére, technikájára, statisztikájára, mester­fogásaira kilencszáz oldalt szánt. Természetes, hogy Knietzsch koncepciójában a német filmgyártás áll, de örömmel fedeztük fel a szövegmagyarázatokban, képekben, sok magyar anyanyelvű színész nevét (Apáti Imrétől és Balázs Bélától kezdve Törőcsik Mariig és Veiczi Jánosig, az „Alter der Träumereien”­­től (Álmodozások kora) a „Zwanzig Stunde”-ig, vagyis a Húsz órá­ig. A Henschelverlag új képeskönyve jó híreket visz rólunk szét a né­metül olvasó nagyvilágnak. (Szüts István) KÉT DEBRECENI ANTOLÓGIA — A vidéki könyvkiadás csipkeró­zsika álmát alussza, a fél évtizeddel előbbi állapotnál is — amikor még cikkeztek róla a magyar sajtóban — esendőbbnek tűnik helyzete. És most Debrecen egyszerre két formás antológiával lepi meg a magyar könyvbarátokat! Már a nekivágás is tiszteletet érdemel, különben a két gyűjtemény — országos figyelmet. Együtt címmel a debreceni és Hajdú-Bihar megyei fiatal alko­tók gyűjteményét jelentette meg a megyei tanács és a KISZ-bizottság. Hat költő és hat tanulmányíró mutatkozott be, 13 fiatal képzőművész hozzájuk csatlakozásával. A költők közül ismert a kötettel rendelkező Várkonyi Anikó és Gábor Zoltán, de a tehetség érce megérezhető Aczél Géza, Gulyás Imre, Oszabó István és az alig húszéves Bálint Lea költe­ményeiből. Sok a kurta, szó­jelzéseket felvillantó kisvers, még több az alaktalan, lapos szavakat görgető prózavers. Az olvasó hizisten szívesen olvasna már manapság egy-egy rímes, sőt — időmértékes, klasszikus formájú verset is. A tanulmányok közül legrangosabb Takács Péter Pi­­linszky-portréja. Eredeti gondolatokkal válik ki Ablonczy László dolgo­zata a magyar dráma új vonulatáról, Márkus Béla kutatás-összegezése Sarkadi felszabadulás­ előtti újságírói koráról megérezteti, miért nem maradt Sarkadi a „forradalmas" 1945—19-es Debrecenben s jött Pestre nem csak érvényesülési okokból . . .Meghökkentő viszont, hogy a Haj­dúságban nem akadt fiatal prózaíró. Lehet elmélkedni okairól . . . A Debrecenről szóló versek tengeréből Bényei József válogatott össze egy negyedfélszáz oldalas gyűjteményt Egyet lép az ősi város címmel. Örömmel olvastam Barta János professzor lényeglátó és sok kérdőjellel dolgozó tanulmányát, mellyel a „debreceniség” kü­lönböző mítoszait oszlatgatja sikeresen. Az antológia általában nagy gonddal készült, versanyaga — főként a nem-élő költők vonatkozá­sában — árnyaltan válogatott, ha nem is mindenben szerencsésen. Van­nak sikeres fejezetek, aminő a kollégiumi diákköltészetet bemutató „Ka­rakán ideák”, meg a civilnyugalmú Debrecent felmutató „A maradan­­dóság városában" ciklus. Éppen e mellé kívánkozik a kötet végére tett „Lángoló századok” című történeti áttekintést nyújtó fejezet. De ez erőtlennek, hézagosnak tetszik. Nem méltó párja a „maradandóság fe­jezetének! Különösen hiányoznak a harmincas-negyvenes évek forra­dalmi indulatból fakadó versei e ciklusból. E hiány okozza végső soron az antológia szelíd-illedelmes költői városképét. Hiányoznak azok a versek, melyek a felszabadulás előtti évtized váradalmait fejezik ki, másrészt a 45—49-es társadalmi mozgást tükrözik. E „plebejus!” hangot meg lehetett volna szólaltatni több Gulyás Pál (!) verssel, továbbá Mata János, Gellért Sándor, Asztalos Sándor néhány nagyon is ide kívánkozó „rusztikus” versével. Az sem egészen ildomos, hogy az egyik mai deb­receni középkorú költő csaknem annyi verssel „fusson” a válogatásban, mint a legsajátosabban s legrangosabban „debreceni” Gulyás Pál. Nem értem azt sem, miért haragusznak Debrecenben Méliusz Juhász Péterre? A kötet rangos kiállítása, az Alföldi Nyomda pompás kiadványa. Ér­deklődéssel várjuk eztán a megyét bemutató hasonló antológiát. (V­a­r­­g­a I­m­r­e) Télapó az operaházi gyermekek közt (Vandálek felv.)

Next