Szocialista Művészetért, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
szembesítés az evig-ben — Bacsó Péter szocialista brigádokkal vitatta meg szocialista brigádról szóló új filmjét, a Jelenidőt — Január közepén mutatták be Bacsó Péter új filmjét, a Jelenidőt. A hivatalos bemutató előtt számtalan gyárban tartottak „házivetítést” és ankétot. Még az elmúlt évben történt, hogy a film rendezője ellátogatott az Egyesült Villamossági Gépgyár (EVIG) művelődési házába, ahol találkozott a gyár szocialista brigádjainak egy csoportjával. Az ankét előtt érdeklődtem Bacsó Pétertől, hogyan jutott el a szocialista brigád témához. — Politikus alkat vagyok — kezdte. — Ez úgy gondolom, eddigi munkáimból is kitűnik. A film születése — majdnem sablonos. A Népszabadság levelezési rovatában akadtam rá egy különös sorsú munkásember panaszaira. Felkerestem, elbeszélgettünk. Róla mintáztam a film főhősét: Mózes Imre lakatost. Kapcsolatunk azóta is tart. Kapom tőle a rövidebb-hosszabb leveleket. Ugyanis az ilyen igazságkereső emberekkel mindig történik valami... A filmbéli történet majdnem így megesett a valóságban is. Természetesen tapasztalataim alapján megfelelően általánosítottam. Ezek az elővetítések kísérletfélék. A sok kommersz, szórakoztató film között az ilyen hangvételű, különösen munkáskörnyezete miatt ritka. A forgalmazás szakembereivel együtt keressük a film és a közönség egymásratalálásának útjait. Az a helyzet, hogy a közönségben élnek rossz reflexek ... A rövid nyilatkozat után végighallgattam az ankétot. Régen volt részem ilyen őszinte fogalmazásokban. Az egyik néző ezt mondta: „Rólunk van szó”... A vitázók nem képzett filmnézők. Érthető, hogy elsőként a hasonlítgatásból fakadó hitelességek kérdései mozgolódtak az emberekben. Van-e ilyen gyár még? Előfordulnak-e ilyen vezetők? Dolgoznak-e ilyen gépekkel? S egyáltalán jelenidő-e a jelenidő? Bacsó Péter válaszaival igyekezett ez információn túl eligazítást is adni. Az ismeretlen arcok szerepeltetésével az volt a célja hogy a szerep és valóság egységét semmiféle berögzöttség ne zavarja. Külön fejezetet érdemelnek azok a kérdések és válaszok, amelyek a filmnyelv alkalmazása és értése között meglevő szakadékok fölé kívántak hidat verni. Ilyen volt például az időábrázolás módszere. A filmbeli brigád fejlődése hosszú ideig tart. A sűrített cselekményesség érdekében a rendező a döntő pillanatokra építkezett. Igen ám, de a közben eltelt idő, amit a brigádnapló lapozása jelez, úgy tűnt, zavaró s helyenként pontatlan is. Bacsó Péter hagyta burjánzani a vitát, vélem, igen kiváncsi volt maga is a hozzászólásokra, és nem erőszakolta a film megvédését, módszerének csalhatatlanságát. Néha, néha aztán egy-egy válságos pillanatban segített, „helyre tette” a vitázók kétségeit. — Nem pozitív és nem negatív jelenségeket ábrázoltam, hanem a magyar valóság egy darabját. Az ábrázolás mérlegelésénél nem a jó és rossz aránya dönti el az értéket, hanem az a két brigádvezető a „Jelenidő" című filmben, Rajhona Adám és Simon Ágoston élettel, a valósággal való egybevetés igazsága — magyarázta. A módszer hasznosnak bizonyult. Mentes maradt mindenféle oktató hangtól, s mégis gazdagította a beszélgetők ismeretét, látókörét. A következő „menetben” az alkotói szándék iránti érdeklődés bukott ki az emberek száján: — mit is akart elmondani ezzel a film készítője? Ebben a hozzászólások majdnem egyetértettek. Többségükben az emberi élet boldogságkeresésére szavaztak. Különösen az idősebbek élményvilágára célzott Bacsó Péter, amikor bevallotta: a film nem lehet és nem szabad, hogy recept legyen. Valamikor minden kérdést „megválaszoltak”. A jelenidő éppen jelenidejűsége miatt nem adhat olyan kérdésekre megnyugtató választ, amelyek a valóságban még megoldatlanok. A késő esti órákig tartó beszélgetés haszna, gondolom, személyenként változó. Néhány szocialista brigádtagot megkérdeztem. Így summázták véleményüket. — A film témája ül, morális kérdései megpiszkálják majd a közvéleményt. A résztvevők érzékeny reagálása azt mutatja, hogy Bacsó témaválasztása és a megoldás eleven, húsbavágó képsorai kellő visszhangra találtak a munkásnézőkben. Számtalan lezáratlan kérdés pedig további gondolatsorokat indított útjára a vitázókban. Bacsó Péter, aki otthon érzi magát a munkáskörnyezetben, filmjével és a véleménykimondásra ingerlő ankétvezetéssel otthonra talált az ÉVIG művelődési házban. S ez az est egy volt csupán a sok közül. Elmondta Bacsó Péter, hogy több hétig minden estéje foglalt. Jegyzetfüzetében gyűlnek a sorok. S ha átfedések születnek is, itt a közös gondolatokat jelzik. Amikor a rendező megköszönte a hallgatók figyelmét, azzal zárta le a beszélgetést, hogy bátorítást kapott: szükségesek, kellenek az ilyen filmek. Csatlakozom hozzá, szerény toldással: kellenek az ilyen filmankétok is, hiszen ezek a művészeti nevelés korszerű és hatékony műhelyei. Sármándi Pál — BUDAPESTEN a két lapzárta közti időszakban a következő kiállításokat rendezték: Cságoly Erzsébet festő a Fényes Adolf Teremben — Brit művészek grafikái 1948 66. a KKI kiállító termében — 14 grafikus a KKI kiállító termében — Szász Károly István lengyel útiképei a Lengyel Kultúrában — Egry József festő emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában — Gádor Emil festő a Csepeli Galériában — Reklámgrafika 1972. a Fészek művészklubban — Kányák Zsófia üvegtervező a Fészek művészklubban. — Piroszmanisvili, Niko (Szovjetunió) naiv festő a Szépművészeti Múzeumban — Képzőművészek Hajdú-Biharban 71 a TIT természettudományi stúdiójában — Állami képzőművészeti vásárlások 1969/70. a Műcsarnokban — Vucsetics J. V. (Szovjetunió) szobrász a Magyar Néphadsereg Központi Tisztiházában — Reményi József szobrász a Magyar Nemzeti Galériában — Égerházi Imre festő (Debrecen) a MOM műv. házában. — VIDÉKEN a következő kiállításokat rendezték: Új magyar akvarellek Hajdúszoboszló városi műv. házában — Újhelyi Gábor és Fülöp Lajos festők Veszprémben az Eötvös Károly megyei könyvtárban — Kohán György festő emlékkiállítása Gyulán a Dürer teremben és Békéscsabán a Munkácsy Múzeumban — Makoldi Sándor festő Debrecenben a TIT Csokonai klubjában — Borsody Ágnes és Papp János keramikusok Kazincbarcikán az Egressy Béni műv. központban — Szitás Erzsébet festő Békéscsabán a megyei műv. központban — Fodor József festő Szegeden a sajtóház művészklubjában — Dudás Máté festő Győrött a Műcsarnokban — M. G. Ruzickiej, A. Jakubowicz és N. Krynicki festők (Lengyelország) Nyíregyházán a műv. központ ifj. klubjában — Vucsetics, J. V. szobrász (Szovjetunió) Székesfehérvár az I. István kir. múzeumban — Lenkey Zoltán grafikus Sátoraljaújhelyen a városi műv.házban — Bárczi Pál grafikus Tokajban a pártházban — Mizser Pál festő a Miskolci Galériában — Hódmezővásárhelyi képzőművészek Miskolc Képtárában — Farkas Béla festő (Kaposvár) Sopronban a Festőteremben. IN MEMÓRIÁM Szakszervezeti tagjaink sorából a két lapzárta közti időszakban elhunyt: ORCIFALVI VILMOS, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének munkatársa, életének 52. évében, 1949 óta dolgozott függetlenített munkatársként a szakszervezeti mozgalomban, több éven át volt a szakszervezeti központ alapszervezetének szb-titkára. Január 21-én a Rákoskeresztúri temetőben Danisó István és Szita Flórián búcsúztatta a munkatársak, a pártszervezet, az szb és a szakszervezeti tagság nevében. TasnáDi ILONA színművész, a Nemzeti Színház örökös tagja 77 éves korában — GÖTZ JÁNOS Derkovits ösztöndíjas szobrászművész 30 éves korában, — HORVÁTH FERENC, a Szegedi Nemzeti Színház szabótárvezetője 65 éves korában — TÓTH GÁBOR tanár-pszichológus, a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatának tanára — MAZSA ERZSÉBET ny. mozipénztáros (Debrecen) — HORVÁTH GYULA zenész 11 éves korában (Kaposvár) — SARDI KÁROLY, a kaposvári Csiky Gergely Színház zenésze 47 éves korában — KOMLÓS SÁNDOR, a Vörös Csillag filmszínház ny. üzemvezetője 82 éves korában. Emléküket kegyelettel megőrizzük! Ószocialista a MŰVÉSZETÉRT MOLDOVA GYÖRGY: Tisztelet Komlónak! (Szépirodalmi) — Komló falu nevét 1312-ben említi először egy oklevél: „Hites emberünket, Tamást, Komló falut egyházunk papjától küldtük ki az alábbi vizsgálat lefolytatásához tanúként. . .” Hetedfélszáz évvel az egykori vizsgálat után újból „hites ember" járt Komlón. A tanúskodó ezúttal író volt, s a „vizsgálat lefolyásáról” a Magyarország felfedezése című nagysikerű könyvsorozat legújabb kötetében számolt be. Komló évszázadokig az ismeretlen magyar falvak egyhangú életét élte. Története tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a falu határában megindult a feketeszén intenzív, nagyipari jellegű feltárása. A település még újabb és még látványosabb története pedig 1945-tel vette kezdetét. A háború előtt mintegy háromezer lelket számláló falu lakossága megtízszereződött. Negyedszázad alatt Komló volt „gyarmati település”, volt a győztes széncsaták színhelye, volt elsőszámú szocialista városunk, itt dédelgették a Nagy Komló álmát, s ma egy változó ipari struktúrában, az egyéb energiahordozók előtérbe kerülése idején keresi új helyét és szerepét Története nem az újkori magyar városfejlődés jellegzete története; „természetrajzában" mégis az elmúlt időszak magyar valóságának számos jelensége jól diagnosztálható. Moldova György a település múltjának vázlatos áttekintése után erre a jelenre és ezekre a problémákra veti a hangsúlyt. A riport és az irodalmi szociográfia eszközeivel dolgozik. Embereket vallat meg, és emberi életeket-sorsokat állít az olvasó elé. Bemutatja az aknák életét, fölvonultatja a komlói öregeket, beszél a szénre épült város várható jövőjéről, szeme van a sport, a hitélet, a kultúra jelenségeire. Legfőbb ábrázolási eszköze a monológ és a beszélgetés. Ezekbe ágyazza az adatokat, a kéziratos visszaemlékezéseket, a dokumentum értékű közléseket (pl. Vas Zoltán emlékezését). Moldova kitűnően tud kérdezni, remekül tudja hőseit beszéltetni. Maga nem igen foglal állást, nem elemez és nem von le következtetéseket. Vallomásokat, legendákat, kuriózumokat helyez egymás mellé, véleményeket ütköztet össze, s a tárgyilagosság, a látszólagos szenvtelenség leleplező erejét hagyja érvényesülni. ..Riportalanyaimnak mindig a sorsa érdekelt, a személyesen átélt történelem, a „mélyebb összefüggéseket" bizony sokszor elhanyagoltam” — írja magáról. Ebből a módszerből következik, hogy a szövegben kisebb pontatlanságok, vitatható és további töprengésre késztető, szubjektív megállapítások maradtak; ugyanakkor ennek az eljárásnak köszönhető a könyv lendületes, olvasmányos jellege, személyes varázsa, az olvasót állásfoglalásra késztető ereje. (Tüskés Tibor) H. KNIETZSCH: Filmgeschichte in Bildern (Henschelverlag) — Ez az izmos, finom papírra nyomott, szép kiállítású kötet tulajdonképpen képes idegenvezető a filmországban. Több mint négyszáz oldalának szerzője, hatszáz képének összeállítója Horst Knietzsch, az egyik legnevesebb német filmtörténész. Biztos ízléssel vezet a filmtörténet nagy hegyvonulatain, a nagy filmgyártó nemzetek fénykorán. Knietzsch páratlanul érdekes képeket gyűjtött össze a századforduló vásári mozisairól, az első bohózatokból és rémfilmekből, Chaplinről, a némafilmekből. Külön fejezet tárgyalja a hangosfilm megjelenését. Bő képanyagot választott a szovjet, az amerikai, az angol és francia filmek java alkotásaiból. Informál az olasz neorealizmus mesterműveiről, a szocialista országok játékfilmjeiről, a fiatal országok első kísérleteiről. A kötet célja: sok ábrázolással és kevés szöveggel emlékeztessen a filmművészet megtett útjára. A könyv szerzője ezt annális inkább megteheti, mert nemrég fogyott el százezer (!) példányban Wilkening—Baumer—Lipper „Kleine Enzyklopädie Film” című kötete, amely a film történetére, technikájára, statisztikájára, mesterfogásaira kilencszáz oldalt szánt. Természetes, hogy Knietzsch koncepciójában a német filmgyártás áll, de örömmel fedeztük fel a szövegmagyarázatokban, képekben, sok magyar anyanyelvű színész nevét (Apáti Imrétől és Balázs Bélától kezdve Törőcsik Mariig és Veiczi Jánosig, az „Alter der Träumereien”től (Álmodozások kora) a „Zwanzig Stunde”-ig, vagyis a Húsz óráig. A Henschelverlag új képeskönyve jó híreket visz rólunk szét a németül olvasó nagyvilágnak. (Szüts István) KÉT DEBRECENI ANTOLÓGIA — A vidéki könyvkiadás csipkerózsika álmát alussza, a fél évtizeddel előbbi állapotnál is — amikor még cikkeztek róla a magyar sajtóban — esendőbbnek tűnik helyzete. És most Debrecen egyszerre két formás antológiával lepi meg a magyar könyvbarátokat! Már a nekivágás is tiszteletet érdemel, különben a két gyűjtemény — országos figyelmet. Együtt címmel a debreceni és Hajdú-Bihar megyei fiatal alkotók gyűjteményét jelentette meg a megyei tanács és a KISZ-bizottság. Hat költő és hat tanulmányíró mutatkozott be, 13 fiatal képzőművész hozzájuk csatlakozásával. A költők közül ismert a kötettel rendelkező Várkonyi Anikó és Gábor Zoltán, de a tehetség érce megérezhető Aczél Géza, Gulyás Imre, Oszabó István és az alig húszéves Bálint Lea költeményeiből. Sok a kurta, szójelzéseket felvillantó kisvers, még több az alaktalan, lapos szavakat görgető prózavers. Az olvasó hizisten szívesen olvasna már manapság egy-egy rímes, sőt — időmértékes, klasszikus formájú verset is. A tanulmányok közül legrangosabb Takács Péter Pilinszky-portréja. Eredeti gondolatokkal válik ki Ablonczy László dolgozata a magyar dráma új vonulatáról, Márkus Béla kutatás-összegezése Sarkadi felszabadulás előtti újságírói koráról megérezteti, miért nem maradt Sarkadi a „forradalmas" 1945—19-es Debrecenben s jött Pestre nem csak érvényesülési okokból . . .Meghökkentő viszont, hogy a Hajdúságban nem akadt fiatal prózaíró. Lehet elmélkedni okairól . . . A Debrecenről szóló versek tengeréből Bényei József válogatott össze egy negyedfélszáz oldalas gyűjteményt Egyet lép az ősi város címmel. Örömmel olvastam Barta János professzor lényeglátó és sok kérdőjellel dolgozó tanulmányát, mellyel a „debreceniség” különböző mítoszait oszlatgatja sikeresen. Az antológia általában nagy gonddal készült, versanyaga — főként a nem-élő költők vonatkozásában — árnyaltan válogatott, ha nem is mindenben szerencsésen. Vannak sikeres fejezetek, aminő a kollégiumi diákköltészetet bemutató „Karakán ideák”, meg a civilnyugalmú Debrecent felmutató „A maradandóság városában" ciklus. Éppen e mellé kívánkozik a kötet végére tett „Lángoló századok” című történeti áttekintést nyújtó fejezet. De ez erőtlennek, hézagosnak tetszik. Nem méltó párja a „maradandóság fejezetének! Különösen hiányoznak a harmincas-negyvenes évek forradalmi indulatból fakadó versei e ciklusból. E hiány okozza végső soron az antológia szelíd-illedelmes költői városképét. Hiányoznak azok a versek, melyek a felszabadulás előtti évtized váradalmait fejezik ki, másrészt a 45—49-es társadalmi mozgást tükrözik. E „plebejus!” hangot meg lehetett volna szólaltatni több Gulyás Pál (!) verssel, továbbá Mata János, Gellért Sándor, Asztalos Sándor néhány nagyon is ide kívánkozó „rusztikus” versével. Az sem egészen ildomos, hogy az egyik mai debreceni középkorú költő csaknem annyi verssel „fusson” a válogatásban, mint a legsajátosabban s legrangosabban „debreceni” Gulyás Pál. Nem értem azt sem, miért haragusznak Debrecenben Méliusz Juhász Péterre? A kötet rangos kiállítása, az Alföldi Nyomda pompás kiadványa. Érdeklődéssel várjuk eztán a megyét bemutató hasonló antológiát. (Varga Imre) Télapó az operaházi gyermekek közt (Vandálek felv.)