Szocialista Művészetért, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
XXIII. évfolyam, 7. szám 1980. július MŰVÉSZETÉRT A MŰVÉSZETI SZAKSZERVEZETEK LAPJA HÁZTÁJI TŰNŐDÉSEK Túl az első szakaszon Az idei tavasz nem volt valami poétikus, inkább változékony, meleg és hűvös, esős és száraz szakaszok váltogatták egymást, nem sok alkalmat adtak a liritálásra. Kicsit hasonlatos társadalmunknak ezen a tavaszon tapasztalható figyelő, magát valami többre elszánó komolyságához. Mindamellett a tavasz eljött, zöldbe borult minden, s akik a határt járták, egyre bizakodóbban tértek vissza a beton rengetegbe. Engedtessék meg még egy poétás kép: a művész szakszervezeti mozgalom is felfrissítette magát, új tisztségviselő sereget választott, készül a terméshozásra. A bizalmiak és bizalmi helyettesek, a főbizalmiak megválasztása, megifjítása, az előbbi gyakorlatnál sokkalta mérlegelőbb kiválogatása azt jelzi, hogy nehezebb időszakra készül fel az alapszervezetekbe tömörült művészek és művészeti dolgozók serege. Aztán a bizalmi testületek és a vezetőségválasztó taggyűlések megválasztották a szakszervezeti bizottságokat, a szakmai értekezletek és a IX. kongresszus küldötteit is. A mozgalom most valahogy figyelő, magát valami többre elszánó komolysággal várja a művészeti szakszervezetek IX. kongresszusát. A számvetést, a kérdésekre adandó válaszokat, a továbbmutató határozatokat. E sorok nem jelentést fednek, e sorokat egy régi mozgalmi „szemmeltartó” írja. A szakszervezeti bizottságok választásából lehet ezt a figyelő, magát valami többre elszánó komoly várakozást kiolvasni. Többek között abból, hogy olyik esetben a titkárok egyötödét, másik szakmában egyharmadában nem választották újjá. Akadt olyan vezetőségválasztás is, ahol kibukott a jelölő bizottság ajánlotta titkár. Az üléseken részt vevő instruktoraink újságolták nap mint nap, mennyire megnőtt az érzékenység a demokratizmus megtartása iránt. Hangot adtak bizony annak a nézetnek is, hogy akadnak antidemokratikus vonásai szakszervezeti választási mechanizmusunknak. Ezt nyíltan elmondták a Rádióban, a Televízióban, az operaházi taggyűlésen. Eiben nem támadnak megkomolyodott gondolatok, hallván azt az egyik színházunkban felcsattant megállapítást: a színházban egyedüli demokratikus fórum már csak a szakszervezeti taggyűlés . .. Ha ez állításban csak ama bizonyos öt százaléknyi igazság rejtezik, nem kellene-e ...?! Elengedhető-e fülünk mellett az a kérdés, miszerint a tagok szeretnék tudni: a szolidaritási forintokból kiket, mennyivel támogatunk? Ezt nemcsak a pesti szórakoztatózenészek kérdezték meg főbizalmijuktól — mint egyik mostani riportunkban olvasható —, hanem a televíziósok is. A forintot tiszta szívből adják, mondották, csak „ne a nevemben, tudtom nélkül”, hanem inkább velem együtt... És talán nem kell az embernek római jósnak lennie, hogy megérezze: ahol az állami vezetők mind ott voltak a taggyűlésen, ott főként a partnerek beszéltek egymásnak, másik szakmánál viszont a felelős vezetők hiányoztak, ott meg termelési tanácskozás lett a taggyűlésből. (Ne mondjam azt, hogy az efféle fórumtól e helyeken már elszoktak!) És a tagság sok mindenről szólt. Szemtől szembe mondtak el az általuk választott szakszervezeti tisztségviselőknek és a mellettük ülő állami vezetőknek olyan dolgokat, melyek viszont láthatók lesznek majd a IX. kongresszus valamelyik dokumentumában. A természeti képpel azt akartam az elején jelezni, mennyire változékony, sokszínű, azért mégis kedvező az időjárás felénk. A mozgalomban is ilyen. Soha ennyire nem volt aktív a tagság, enynyire nem volt érzékeny és ennyire nem bizakodott abban, hogy küldöttei révén részese lesz önsorsa irányításának. A művészeti műhelyekben, iskolákban és üzemekben egyaránt. Képviselőink köszöntése Negyedfélszáz képviselőjét küldte az ország felnőtt lakossága az országgyűlésbe a június 8-i választás során. A Hazafias Népfront jelöltjeire adta szavazatát elenyésző kisebbség kivételével a magyar nép. A jelölő gyűléseken százezrek tettek javaslatot a jelöltekre, vitatták meg alkalmasságukat, mondták el véleményüket, adták oda útravaló tanácsaikat. És június 8-án szavazatukkal erősítették meg mindezt. Tucatnál több író, újságíró, művész került be a nép parlamentjébe. Az ismert szerkesztők mellett olyan közkedvelt, tisztelt, nagy olvasótáborral bíró írók, mint Galgóczi Erzsébet, Gyurkó László, Király István irodalomtörténész, Rajfai Sarolta. Megtisztelően magas szavazatszámokat kaptak a művész képviselők: Avar István színművész, Petrovics Emil zeneszerző, Udvardi Erzsébet festőművész, Varga Imre szobrászművész. Legyen szabad azt mondanunk: ők nem csupán választókerületük honpolgárait képviselik mostani mandátumukkal öt esztendeig, őket a szervezeti művészek, egyenként és összességükben is, saját képviselőiknek tekintik. S bíznak benne, hogy a megbízatás idején igazságosan, hűségesen és elkötelezetten képviselik majd az egész ország javát építő szolgálatuk során az esetleg szavazataikat rá nem személy szerint reájuk adott, de szívükkel mégis rájuk is voksoló művészek, a művészetek ügyét is. Egy félreérthető mondatra Gách Marianne mindig figyelemmel kísért interjúsorozatában a május 31-i Film Színház Muzsikában Vámos Lászlót, a Népszínház főrendezőjét kérdezgette meg terveiről, véleményéről. Vámos László gondolatgazdag fejtegetéseiben fellelhető egy, indulattal teli és első olvasásra is meghökkentő megjegyzés: „Színházi világunkban valamiféle fura ernyedtség, dekadencia tapasztalható minden vonatkozásban. A nyegleség divattá vált. Az, aki két óra előtt öt perccel már az óráját nézi, talán jó szakszervezeti tag, de ezzel az attitűddel igazi művész sosem válik belőle.” Teljesen egyetértek vele, hogy aki stopperrel méri például a próbaidőt, abból ihletett művész, emelkedett alakítást nyújtó színész nemigen lesz. Más dolog, ha egy automata gépsoron a 3125. vagy a 3152. alkatrész elkészítésénél hagyom abba a gép kezelését, mert azzal a géppel más csinálja tovább, és megint más, amikor egy jelenet próbáját akarjuk befejezni, „késszé csinálni”, s az nem következik be pontban kettőre, csak két óra tizenötre. Aki ezt nem látja be, s az óráját nézi, az biztosan nincs ott lélekben a próbán, szerintem kár is ott, lennie, az nem jó szakszervezeti tagnak sem. Nem hiszem, hogy lenne olyan művész szakszervezeti aktivista, aki ezt ne így látná. Akkor miért kell egy lélektelenül jelen levő, de nem alkotó módon ott levő művészt valósággal,kinevezni’’ jó szakszervezeti tagnak? Erős a meggyőződés e sorok írójában: ez az oldalsuhintás nem amolyan pars pro toto (rész az egész helyett, avagy a kicsi elfedi az egészet) akció akar lenni. Egyáltalán nem arra a határozott szakszervezeti tisztségviselőre utal, aki a tízórás, félnapos, egész napos, másfél napos színházi „durchmarsokat”, bentléteket, kéznél léteket vétózta meg valahol, valamikor. Ugyanis mi az ilyen (reméljük történelmi) eseteket is színháztörténeti jelenségként emlékezetben tartjuk. Azért is furcsálja a glosszátor e mondat indulatát, mivel teljes mértékben támogatja Vámos László koncepcióját. ..Mindenekelőtt meg kell szüntetnünk a nagyképűséget, a kóklerkedést, a tetszetős, hamis felszínességet, hogy szívós műhelymunkával a művek igazi lényegéig ássunk.” Szerény véleményem szerint minden jó szakszervezeti tag ugyanezt vallja. Varga Imre Itt a nyár! Megkezdődött a szabadságolás... (MTI) Varga Imre szobrászművész Bartók Béla és Kodály Zoltán páros szobrát állítottákel Dunaújvárosban a Bartók Béla művelődési központ mellett (MTI) Szvjatoszlav Richter nagysikerű koncertet adott a Zeneakadémián (MTI) ÁRA 1,50 FORINT