Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Bokros László: Kisfiú .Népautók a múltban jelenben A nagy autóversenyeken káprázatos sebességgel száguldanak a gépcsodák, ám ez legfeljebb a sportágért rajongókat hozza lázba. A gépjármű birtoklására vágyó embereket sokkal jobban érdeklik azok a „hétköznapi” konstrukciók, amelyek számukra is elérhetők, és egykor tulajdonosaik lesznek. Az egyszerű szerkezetű, megbízható üzemű, olcsón gyártható és szerény anyagi lehetőségek mellett is üzemben tartható gépkocsikat nevezte el a köznyelv „népautóknak”. Nos, tartsunk egy kis szemlét ezen a „fronton ”, a múló évtizedek távlatában és napjaink gépkocsitípusai között. A tömegek autó iránti igényére számítva alkotta meg az amerikai Henry Ford híres T-modelljét. E típusból 1908 és 1928 között még mai szemmel is elképesztő mennyiség, mintegy 15 millió (!) gépkocsi került le a futószalagokról. A T-modellt tehát joggal nevezhetjük az első „népautónak.” Miközben a Ford-autók milliói benépesítették az országutakat, az európai konstruktőrök sem tétlenkedtek. Ha nem is tudtak akkor még hasonló sorozatnagyságot felmutatni egyegy típusból, kétségtelenül eredményes munkát végeztek a „tömegek autójának” kifejlesztésében. Csehszlovákiában 1923-ban kezdték el gyártani a kéthengeres Tatra 4/12-es típusú kis gépkocsikat, melyek a végletekig leegyszerűsített szerkezetükkel, mégis páratlanul jó menettulajdonságaikkal és csekély üzemköltségükkel méltán vívták ki az autós világ csodálatát. A későbbi Tatra 57-es sorozat hűen követte a korábbi típus szerkezeti elveit, elpusztíthatatlan, rendkívül megbízható autónak bizonyult (még ma is gyakran találkozunk az utakon a jól ismert 57/B típussal). A német Porsche professzor által elgondolt népautó terve 1932-ben látott napvilágot. A Volkswagen sorozatgyártásának megindításáig eltelt ugyan még néhány esztendő, de aztán megkezdte hódító útját a korábban „bádogzacskónak” csúfolt kiskocsi. A típus világsikere nem szorul bizonyításra, hiszen az évtizedek során legyártott darabszám csaknem eléri a T-modell mennyiségét. Ma is népszerűségnek örvend a jól ismert Volkswagen, melynek alapkonstrukciója 35 év alatt alig változott. A németek — a Volkswagen mellett — egy másik típust is kialakítottak, a kétütemű, kéthengeres, mellső kerékhajtású DKV- modellt. A maga idejében Anglia népautója a nálunk kevésbé ismert típus, az Austin Seven volt. Az olaszok közel 1000 köbcentiméteres hengerűrtartalmú Barillája már hozzánk is eljutott, és azt követően a Fiat gyár Topolino autója — a „lekicsinyített nagykocsi” — is. Mindhárom típus igénytelen, ám mégis megbízható „népautónak” bizonyult. » 1967. június 25. Paiicz József: Cyrcm© Hol tanultunk meg földet művelni A honfoglaló magyarok fejlettebb mezőgazdasági eszközökkel rendelkeztek mint a Kárpát-medence népei Egy 1872-ben készült felmérés szerint a Duna melletti területeken és az Alföldön a viseke már mindenütt felváltotta a faekét. Ugyanebben az időben az ország peremrészein még a fából készült ekéket használják, — sőt, 1920-ban is találtak Somogyban és Zalában faekés földművelőket. A hazánkban összegyűjtött régészeti, történeti és néprajzi leleteket az ország 140 múzeumában őrzik. A budapesti Mezőgazdasági Múzeumban most szervezik azt a munkaeszköz archívumot, amely áttekintést ad a helyi múzeumok kincseiről. Új feltevések Dr. Balassa Iván, a Mezőgazdasági Múzeum osztályvezetője az archívum anyagára támaszkodva akadémiai disszertációt készített a hazai mezőgazdasági eszközök fejlődésének történetéről, amely érdekes adatokat és tényeket tartalmaz a Magyarországon használt földművelési eszközökről. Az első ekeva&leletek, melyeket a Kárpát-medencében találtak, a keltáktól származnak, s az időszámítás előtti harmadik-második századból valók, míg a következő évszázadokból alig maradt fenn valami, mivel a népvándorlás hullámai mindent elsöpörtek. A honfoglaló magyarok az újabb kutatások szerint már fejlett mezőgazdasági ismereteket hoztak magukkal. A földművelést még a Volga kanyarban, a bolgár—török birodalom lakóitól sajátították el. Ennek bizonyítéka például az is, hogy maga az eke bolgár—török szóként került nyelvünkbe. Az eke alkatrészeinek elnevezésére is többnyire szláv eredetű szavakat használunk, amelyeket a vándorló magyar törzsek jórészt Kijev táján tanultak meg, így szláv eredetű szó a gerendely, sőt az annyira magyaros hangzásúnak vélt ösztöke is. Az újabb kutatások során az a vélemény alakult ki, hogy a honfoglaló magyarok az eddigi elképzelésekkel szemben fejlettebb mezőgazdasági eszközökkel rendelkeztek, mint azok a népek, amelyeket bejövetelükkor a Kárpát-medencében találtak. Fiatal eszköz a kasza A méhészet is hagyományosan magyar mezőgazdasági ágazat, mivel a méz és a méh szavaink finnugor eredetűek, tehát a magyarok már a honfoglalás előtt is foglalkoztak méhészettel. Az ásó legrégibb példányai még fából készültek. Az időszámítás utáni ötödik századból fennmaradt leletek azonban már tanúsítják, hogy a faásó vasból készült szegéllyel, úgynevezett papuccsal vették körül. Az ilyen fajta ásók még a XIX. században is tömegesen előfordultak. A kasza a viszonylag fiatal mezőgazdasági eszközök sorába tartozik. Először a kelták és rómaiak használták, de csak füvet vágtak vele: a gabonát még sokáig sarlóval aratják; így van ez Magyarországon a középkorban is. Gabonavágásra csak a XVII. századtól alkalmazzák, méghozzá kétféle formában. A hegyvidékeken rövidebb, az Alföldön hosszabb vágóéllel készítik. A kaszának azonban még ekkor is voltak ellenzői, akik arra hivatkoztak, hogy nagyobb a szemveszteség, mint a sarlóval történő aratáskor. Az évszázadok során a faeke is korszerűsödött, de a döntő fordulat csak a XIX. században következett be. Az első vasekéket még külföldről hozták, de 1842-ben Pesten már működött Vidacs István műhelye, amely csakhamar az első jelentős hazai vasekegyártó manufaktúrává fejlődött. Üzenet a jövő századnak Századunkkal látszólag befejeződik a történeti kutatás területe, dr. Balassa Iván azonban elmondta, hogy az archívum anyagában napjaink eszközei is helyet kapnak. Dokumentálják például a ma legkorszerűbb kombájnokat, melyeknek évtizedekkel korábban ugyancsak voltak ellenzői. A későbbi századok kutatói már pontos és szakszerű leírások alapján folytathatják a mezőgazdaság történelmi útjának megrajzolását. B. B. I. TALÁLKOZÁS Pályaudvar — forgatag. Érkeznek, útrakelnek emberek. Érintik, keresztezik, kísérik egymás mozgásvonalát. Százak és ezrek, tömegek... Itt mégis egymaga van mindenki. Itt mindig — időtől függetlenül — kezdődik és végződik valami. Ki gondol a tolongásban arra, hogy sorsok áramlanak körülötte? Adódik azért, hogy elejtett mondatok, kifejező arcok, belénk ütköző tekintetek révén idegen életekkel kötünk percnyi ismeretséget Aztán: volt — nincs. Mintha sose találkoztunk volna Szemüveges, ötvenes emberke válik ki mozgásával a nyüzsgésből, amelynek mégis van valami „karaktere”. Áramlásban van mindenki, ő nem áramlik. Olcsó drótkeretes szemüvege mögül olyan közvetlenséggel mosolyog, mintha az egész peron őt várta volna. Sietése különös, sebességének vektora oldalba metszi az általános tömegirányt. Ezért egy-egy icipicit minden harmadik-negyedik emberhez odasúrlódik. — Ilyenkor még ismerősebben ragyog a népekre. Bocsánatkérés hallgat a pillanatnyi megtorpanásában, — amelytől bő nadrágszára is új fekvésbe csattan. Úgy lohol az első padhoz, mint aki megtalálta, de éppen elvesztés előtt kapna az után, akit keresett. — Szakikám, ne haragudjon rám, de egy kicsit be vagyok rúgva — stoppol le egy agronómus-féle utas előtt. Az vidáman vigyorog, mutatja szép fehér fogsorát — Dehogy haragszom... Egészségére! — De aranyos uram — ■ bámul el hirtelen a kisöreg, és táskás, tört fényű szemén félelem ütközik ki. — öt napja iszom egyfolytában... Tudja, milyen betegség ez nálam? — Ahhoz képest legény a talpán, szakikám! — erősíti kézmozdulattal is a mezőgazdász. A jövevény halkabbra fogja a szót, oda is hajol. — Ez az átok rajtam, nagy jó uram!... Pincér a mesterségem... Mesterségem? — Mérgesen szétüti kigombolt zakója szárnyait. — csak volt... Luxushotelek... exkluzív bárok... — Négy nyelven beszélek... De már nyolc éve... — Nyolc?... Tíz! Kérem, tíz éve kirúgtak. Az ital miatt... Pedig kitüntetéseim vannak. De ha iszom, képtelen vagyok megállni. Régóta segédmunkás vagyok, elvtársam... Nézze, én nem kertelek... Franci, a főúr most deszkákat cipel a hóna alatt. Képzeljen el engem, tökmagot, a ládagyár színjeiben... Áll, senki nem mondaná, hogy ittas. Csak ha kitárulkozó pillantását, megereszkedett, fonnyadtas arcát figyeli valaki, — veszi észre a kibillenést. Belesimít őszes, hosszú hajzatába, amit hirtelen megemelt a szél, mint madárfészket egy faágon. — De most megcsillant előttem a remény... Találkoztam egy régi kollégával. Azt mondja: „Te Franci, kiváló pincéreket keresnek felvételre, Budára, extra helyre. Havi négyezer is leesik. Olyanok megfordulnak ott, mint a perzsa sah. Te kiszolgáltad a walesi herceget is. Próbáld meg...” Megpróbáltam... Csúnyán megbuktam, uram... Felolvasták a jellemzést, amit az üzem adott rólam: ügyes, gyors munkás, csak iszik — ez volt benne... Reszkettem, uram, mindent elejtettem! Tragikusan józan, összefogott lesz az öreg pincér ábrázata. Szinte borzalom csap ki a szeméből, ahogy két markával a drabális partnerbe kapaszkodik. Ujjai belefehérednek, úgy szorítanak. — Most hallgasson meg, drága uram! Mit mondott nekem az egyik bizottsági tag... Négyszemközt... Mikor már mindennek vége volt... Azt mondta: „Jobb ez így apám...” A nagyállomás lármáját süket csend szippantja fel. Az öregecske ember összeroppan. Egész vén lesz, — roskadt vállú... Remeg a hangja, s alig hallani. — A fiam volt, akit húsz éve az anyjával együtt elhagytam... Most 32 éves ...Én ötvenöt... Ö megismert... Tóth István Mivel fogunk táplálkozni 2000-ben ? Mi mindennel nem táplálkoznak világszerte az emberek! Koreában és Dél- Kínában megeszik a kutyahúst. Floridában csemegének számít a csörgőkígyó konzerv. A japánok megsütik a méheket. Thaiföldön a curryt speciális ízesítő anyaggal, darált vöröshangyákkal tálalják. Ám 2000-ben, amikor az embereknek már igen nagy erőfeszítéseket kell majd tenniük, hogy elhárítsák a lakosság szaporodása miatt fenyegető éhínséget, a vendéglőkben olyan fogásokat lehet majd rendelni, amelyek a mai emberek számára még egészen fantasztikusaknak tűnhetnek: tengeri algából készült fejfújtat, olaj pástétomot, szintetikus vajat. A XX. század végére a Föld mintegy hatmilliárdnyi lakosának táplálásához évente mintegy 66 tonna élelmezési fehérjét kell előállítani, vagyis háromszor annyit, mint ma. Ugyanilyen mértékben kell növelni a szénhidrátok és a zsírok előállítását is. Évente 1,7 milliárd tonna nyersolajat termelnek ki a föld mélyéből. Alphred Champagne-nak, a francia olajkutatási társulat tudományos vezetőjének szavai szerint ennek a mennyiségnek csupán 2,5 százalékát kellene felhasználni 22 millió tonna fehérje előállításához, — ez a mennyiség az egész világon termelt állati fehérje évi mennyiségével egyenlő és 2000-ben a világ fehérjeszükségletének egyharmadát fedezhetné. A halfehérje-koncentrátumot, vagy hallisztet nagyon jól fel lehetne használni a fehérjehiány pótlására a fejletlen országokban. A halliszt fehérjetartalmát tekintve nem marad el a hús mögött, és az olyan elterjedt és hagyományos táplálékok fehérjével való dúsítására is felhasználható, mint pl. levesek, a kenyér, stb. A hamburgi mezőgazdasági főiskolán óriás pontyok tenyésztésével kísérleteznek, amelyeket hallisztből, őrölt habból és vitaminokból álló keverékkel etetnek. A pontyokat zsúfolt medencékben tartják, de úgy látszik, ez cseppet sem árt nekik: 3 év alatt elérik a 14 font súlyt is, pedig a ponty átlagos súlya természetes víztárolóban nem haladja meg a 3 fontot. Egykor majd az emberek nagy algagazdaságokból nyerhetik a szükséges fehérjét, s ezek a gazdaságok talán átlátszó anyaggal borított, hatalmas tartályok lesznek.