Szolnok Megyei Néplap, 1967. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

1987. június 25. A nemzeti dráma {z!%£— , |__ , . M NAPOK a színhaz lelke FÜREDEN A Veszprém megyei tanács áldozatkészsége, szi­ves vendéglátása az idén is lehetővé tette, hogy az évad magyar daráméit be­mutató színházak — több­ségükben a vidék színházai — országos nyilvánosság előtt is bemutatkozhassa­nak a veszprémi Petőfi Színházban. Június 8—25 között vonultak fel az együttesek és a szezon ma­gyar újdonságai a színházi napok keretében. A ren­dezvények sorában kiemel­kedő helyet foglal el az a vita, amely részben a be­mutatásra kerül­t és kerülő darabokról, részben az új magyar drámák általános problémáiról zajlott Bala­­tonfüreden. Az eszmecsere mottója egy Vörösmarty­­idézet volt: „Az eredeti dráma a nemzeti színház lelke. A nemzeti színház értéke együtt jár az erede­ti dráma értékével; ennek emelkedése és virágzása, emelkedése és virágzása a nemzeti színháznak is,' egyik a másikat feltételezi’'. De hogyan áll vajon ma a nemzeti dráma ügye? Nem érezzük ünneprontásnak, amit ezzel kapcsolatban — jórészt a jogos bírálat szán­dékával — a Balatonfüred­­re meghívott szakemberek elmondtak. Évekkel ezelőtt úgy látszott, hogy a ma­gyar dráma új korszakába lépett. Néhány jelentős da­rab tíz- és százezrek témája volt. Az 1956. utáni eszten­dőkben társadalmi fórum­má nőtt a színpad. Olyan gondolatokat, történelmi összefüggéseket és igazsá­gokat tudott visszhangzóvá tenni, amelyek vonzóvá, iz­galmassá, tehát népszerű­vé tették az új magyar drá­mát. Jelzésképpen talán elég, ha Mesterházi, Dar­vas, Németh, Dobozy sike­rére utalunk. A fejlődésnek ez a szép íve mostanában megtört. A megtorpanásnak feltehetően több oka is van, s közt­ek nem kis szerepet játszik a színházvezetők nem kielégítő aktivitása. Természetesen akadnak példák az állítás cáfolására. Elismeréssel üdvözölhetők a kivételek, mégis: színhá­zaink nem tudták az írók alkotókedvét és tehetségét eléggé a közös ügy szol­gálatába állítani. Sem az előleggel nyomatékosított szerződések száma, sem pedig az előzetes tájéko­zódó beszélgetések rendsze­resítése nem nyugtathat meg senkit. Ezek ugyanis önmagukban alig javítják az atmoszférát, amely je­lenleg inkább távol tartja, mint közelíti az írók több­ségét. A gátló tényezők el­hárításában, a vélt és való­di akadályok lebontásában tehetnének többet a dra­maturgiák, a rendezők, és az igazgatók. Arra gondolhatunk, amit Major Tamás fogalmazott meg egyik régebbi cikké­ben: „Nem kutattuk eléggé az új, fiatal tehetségeket, és beérkezett darabjaikat inkább megbíráltuk, mint közös munkával javítottuk”. Pedig nem kisebb színház­vezető tette ezt meg, mint Hevesi Sándor. Aki olvas­ta a leveleket, amelyeket a drámaíróként annyi kudar­cot megélt Móricz írt He­vesinek, szinte egyetlen dramaturg-patrónusának, szomorúan kérdezheti­: miért nem lehet a mostani, kedvező feltételek között író és rendező ilyen mun­kakapcsolatát általános gya­korlattá tenni? Akad ellen­vetés. Könnyű volt a mun­ka Móricz Zsigmonddal. Bizonyára nem volt kön­­­nyű, ám szép, és eredmé­nyes. Tehetséges fiatal írók eszmékben gazdag színházat ígérnek. Szabó György, Abody Béla, Ga­lambos Lajos, Salamon Pál, H. Barta Lajos, Ka­­mondi László, Görgey Gá­bor, Cserhalmi Imre és má­sok útja jelzi, hogy a le­hetőségek — ha realizálni segítjük — ma jóval kedve­zőbbek, mint a két háború között. Társadalmunk konf­liktusainak ábrázolása a fejlődés logikáját és haté­konyságát fejezi ki, s erő­síti. De nemcsak a nyers­anyag, a valóság játszik a ke­zünkre. A magyar színházi élet sok mulasztást pótolt az elmúlt tíz évben. Van még tájékozódásunkban le­maradás? Inkább a gya­korlatban. A könyvekből és előadásokból megismert irányzatok, tartalmi és for­mai újdonságok példáját a magyar valóság ábrázolá­sában, idő és hely követel­ményeihez igazodó, egyé­ni szintézisben hasznosító művek jelentkezését vár­juk. Ebben sem kicsi a színház felelőssége. Mi tör­ténne például, ha egy fia­tal magyar szerző Peter Weiss Marat-jához hasonló drámát írna? Lenne bemu­tató? S vajon a dokument­­drám­ák sikersorozatán fel­buzdulva nem lehetne-e a magyar történelem hasonló témáinak szerzőt és szín­padot biztosítani? A kez­­­deményezés elől, persze, ki lehet térni, de kockázatok vállalása nélkül a művé­szet nem fejlődik. Színpadi irodalmunk nem gazdag, de nem is olyan szegény, mint egye­sek vélik. A Mózes veszp­rémi sikere figyelmeztet, s persze kérdez is: melyik fővárosi színház tűzi mű­sorára ezt a nagyszerű er­kölcsi-gondolati drámát? Vagy: a huszadik századi magyar dráma nem kínál lappangó értékeket? Miért nem újítják fel, illetve mutatják be Bródy Sán­dor, Thury Zoltán, Szomo­­ry Dezső, Barta Lajos, Gá­bor Andor, Balázs Béla, Németh László, Illyés Gyu­la, Darvas József, Kodolá­­nyi János, Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Illés Endre, Gergely Sándor, Hu­­bay Miklós és mások je­lentős darabjait? Hogyan tudhatná meg a legszéle­sebb közönség, hogy van magyar drámairodalom, ha nem kap módot az ismer­kedésre? Ötven-hatvan év­vel ezelőtt, szokás volt a színházakban magyar drá­maciklust rendezni. Ma ez nem is egyetlen színház, nem is egyetlen évad dol­ga lenne. Szervezetten, va­lamennyi magyar színház bevonásával, folyamatosan érdemes gondoskodni arról, hogy a nemzeti dráma gaz­dag válogatása színpadhoz jusson. A műlt értékeinek számontartása és bemutatá­sa önmagában természete­sen még nem biztosíthatja színpadi irodalmunk, és a tőle elválaszthatatlan nem­zeti színjátszás egészséges, szerves fejlődését Ehhez mindenekelőtt az szüksé­ges, hogy írók és színházak együtt — és egymást segít­ve — működjenek. Utal­tunk már a kedvező lehe­tőségekre. Ezek nemcsak abból adódnak, hogy ma méginkább igényli a köz­vélemény a lényegbevágó konfliktusok színpadi áb­rázolását. Puszta óhajból nem születhet nagy drámai korszak. Mi is most azért bízhatunk elsősorban je­lentős művek és iskolák ki­alakulásában, mert a való­ság ihleti, sőt követeli eze­ket. A drámai témák so­kasága és belső gazdagsága igazolja várakozásunkat. De, hogy a lehetőség való­ra is váljék, szükség van az írók nagyobb vállalko­zókedvére, valóságigényére, arra, hogy a helyesen értel­mezett közéletiség vállalása legyen az új magyar drá­ma legjellemzőbb vonása és társadalmi visszhangjá­nak biztosítéka. D. T. yV/WWWWWWWWWWWWWSA/WWWWW Hajnal Gábor: Traai da Lak í. Ibolyákkal teli rét gyenge ágú sárga fűzfa jöhet ujjongva eléd szíved táncra nem tanítsz. Villoghat feléd a te fáradtnak aludni jó bevánszorgok hát szob­ámba minden tagom álmom vágyja. Sötét kontúrú erdős hegy alatt mezítlen törzsű fenyő áll sötéten zöld csúcsa meg se mozdul a homályban. Az ibolyáról csak tudom hogy ül a fűben rámnéz figyel de én nem látom őt. A csend mely észrevétlen dől szívembe a parkon átsuhan s hogy érthetőbb legyen kutyák ugatnak egykedvűen az estbe. 3. A víz hátán ideges remegések futkároznak fakó súlyos a tó a lélek boltozódik rá a tájra hegyen és vízen egyként ott vacog. A szomorúfűz leszegi fejét zilált fürtjei már a vízbe lógnak emlékek borzongatják testemet míg sűrűsödik körülöttem az este. 4. Toporgok nem találom a helyem nem vagy velem Édes, szerelmes verset írni hozzád mondják fonák huszonkét év után de hiányzol veszettül tétován indul mégis a versem , s nem illik bár: Szerelmem jó volna megölelni téged — mondom az éjnek. 5. Ez a hebehurgya változékony szeles reggeli ragyogás felhőket hurcol és az égbolt minden órában más ez a hebehurgya indulattal teli gyönyörű ragyogás játékos tünékeny szavakkal — az újra kísértő ifjúság. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Mészáros Lajos: Akt tanulmány jt szőlőkben húzódó ta­” ligaútról a lombok közül kikandikáló sárgaba­rack térített le. Valami ka­­maszkori csintalanság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos-hamvasan kel­lette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyál­­csordító mohósággal két szép szemet már be is fal­tam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot. „Na zsivány — gondol­tam ijedten — most lépre szaladtál”. — Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát és barát­ságosan mosolygott. — Falatozzék csak nyu­godtan— Inkább elszalad­ni szerettem volna, nem a pár fillérnyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s ko­paszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kí­sértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — pró­báltam tréfával elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bó­logatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett baj­lódni. Néhány szem barackot levettem még a fáról, az­tán odakuporodtam az öreg­ember mellé. Cigarettával akartam en­gesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — ma­gyarázta —, hogy megsért­sem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a menny­országba jutok, s ott is sza­gos szivarra, mert gondo­lom, hogy az isten angya­lai nemigen tűrik a pipa­füstöt. Szegény jó Térkőm se bírta, pedig ő aztán messze állt az angyalok­tól... — Házsártos asszony volt? — Nem a, csak a pipa­füstöt nem szívlelte. A tü­dővész vitte el... Részvéttel hallgattam. — Rövidke csend után meg­jegyezte’ — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? Lemondóan intett. Mere­ven bámulva a völgyre, s távolabb a hamvason kék­lő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó bog­lyákat számolta volna. Szerettem volna vala­hogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hir­telen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, el­válik. Dehát mit tegyen a fa? Újra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem vetik... Hát ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lép­kedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa bor­ral is megbirkózna... — ...szén már megkínál­tam volna az urat — ér­tette célzásnak a bor emlí­tését. — Tavaly nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csiger, hát azt ad­tam oda a gyerekeknek, ami a harmadévb­ől ma­radt. — Odaadta? — Mit csináljak? — né­zett rám egy kicsit szemre­hányón — üres kézzel nem engedhetem vissza őket — Aztán magának hoz­nak-e valamit? — Bőven — integet a ke­zével — meg küldenek is. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebb fiam Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Kanadába. — Miért nem megy? Úgy nézett rám, mintha a barackfáját szőlőstől, pin­céétől együtt hónom alá kaptam volna és szalad­nék. Sokáig nem is szólt. Ki­verte a hamut a pipájából, s mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelőd­ni, újra rátömött. Figyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbar­na bőr gyúródott. Szögletes állán egyhetes deres sza­káll. A nyakán is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszán­tását az idő. Szerettem volna sok min­dent tudni, s mintha csak megérezte volna, így szólt: — Mert úgy van az em­ber néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világ­tól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes szép új házakban — mutatott le e völgyben húzódó falura — a most induló fiatal életeket, hát azt mondom jól van. Már ennek így is kell lennie. A mi időnk lejárt. Szerelj le vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal, — mert a férfiember, ha le­het a saját temetésén se bőgje el magát. Ezen már csakugyan ne­vetnem kellett. Aztán sze­­delőzködtem, mert közben eljárt az idő. A nap már a csipkereki erdőkön is túllépett. — Ha nem sérteném meg, hazavárnák. — Akit hazavárnak, nem szabad tartóztatni — fel­­tápászkodott az öreg. — Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. — Tán még gyerekei is vannak? Mondom, hogy négy is, s mind szép. Mélyen ülő kék szeme elhományosodott. Felágas­kodott ő is az alacsonyabb­ra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyerekeim­nek. Búcsúzkodásnál mint­ha támaszkodni való bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha nem sérteném meg, mégegyszer tudakol­nám a nevét. Megmondtam. Sután, esetlenül kapott­­nap szítt a kalapja után. Szi­kár alakja mintha jobban meggörnyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. — Olyan ez a hely, mint ma­guknak városon a strand, a színház, vagy a kávézó — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez nekünk, véneknek. Elhallgatott. Nyújtotta a kezét Dávid Sása» Öregember a hegyen

Next