Szovjet Irodalom, 1978. október-december (4. évfolyam, 10-12. szám)

1978 / 11. szám

rengeteg történelmi, természettudományos, filozófiai művet olvas, szenvedélyes szeretettel for­dítja kedvelt költőit. Selmec városába német vándorszínész-társulat érkezik. Petőfiben feltámad régi vágya, ott­hagyja a gimnáziumot, eladja ruháit, rongyos gúnyába bújik és a társulathoz szegődik. Színész akar lenni, hogy akkori bálványának, Schillernek a drámáiban játszhasson. Eljut Pestre a színé­szekkel,10­­­12 s itt apja kitagadja. A német társulatnál Petőfi persze nem boldogul, hamarosan a vá­rosi színházhoz kerül, de bizony csak néma statisztaként. Fő feladata, hogy előadás után lám­pással hazakísérje az akkor még sötét pesti utcákon a színház befolyásosabb látogatóit. Közben a szó szoros értelmében éhezik. Kétségbeesett helyzetéből más kiutat nem talál: beáll katonának. Sopronban szolgál a gyalogosoknál. A nagy költőnek ismét „méltó” foglalkozás jut: ő söpri a kaszárnyaudvart. S tekintettel a magyar haza szűkös anyagi eszközeire, közös priccsen alszik egy fiatal cigánnyal, aki — hozzá hasonlóan — eladta magát katonának. Közben Heinét meg Lenaut olvassa, s maga is próbálkozik írással — az ő szellemükben. Nap­lót vezet (amelyet remekül felhasznált Fischer, egy részletes — kétkötetes — Petőfi-életrajz szer­zője). „Most érzem, mi mélyen süllyedtem, — írja a fiatal Petőfi Sándor naplójában —, leszállva a tudományok pályájáról, neveletlen, érzéketlen emberek körébe, s egy durva zsarnok körmei közé. Csak néha emel ki e pokolból a költészet, a mennyei, a malasztás. Óh, ha ezt keblemben nem hordanám, a kétségbeesés ölne meg.”11 Szökésre gondol, de egy súlyos betegség, a kimerültség következménye, leveszi lábáról. Most már katonának is alkalmatlan, testi gyöngesége miatt kimustrálják. Ismét jelentéktelen szerepe­ket játszik valami vándortársulatnál, ismét kétségbeejtően nyomorog, ismét egyre-másra terem­nek a dalok szívében; hol ez, hol az az alkalmi ismerős jegyzi fel őket, s véletlen hallgatói lelke­sedve és gyönyörködve hallgatják. 1843 — 1844 telét Petőfi hihetetlen nyomorban vészeli át. Egy öregasszony látja el könyörület­­ből. Beteg, s ráadásul ablaka gyönyörű magyar látványra nyílik — tudniillik éppen arra a mező­re, ahol a lótolvajokat akasztják. Mihelyt kissé erőre kap, s lábra tud állni, Petőfi elindul Pestre. Naplójába bejegyzi. . .ko­pott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden remé­nyem ; gondolom, ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó... mert vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem a Hegyalján, egy lélekkel, egy élőlénnyel sem találkoztam. Minden ember fedelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt rám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zi­vatar hidege és a nyomorúság fakasztott. Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál."­ Ez a nagy ember — Vörösmarty volt. Ő adatta ki 1844-ben Petőfi verseit. De nincs csodálkozni való azon, hogy Vörösmarty kiadatta ezeket a költeményeket. Petőfi egy csapásra vált nagy költővé — akár a mesében. A Pest felé gyalogló poétát az éhség és a fáradtság levette a lábáról, s egy kis kolostorban éjjeli szállást kért. A szerzetesportás elhelyezte valami kamrában, szalmára fektette, de amint az tisztességes, vendégszerető kolostorban szokás, meg­kérdezte tőle, kicsoda. Petőfi megmondta, hogy ő Petrovics, illetve Petőfi Sándor. A szerzetes meglepetve nézett az éhes csavargóra és kiment, majd mire Petőfi elszunnyadt, visszatért a perjel­lel. A perjel megkérdezte: „Te vagy az a Petőfi, aki ezeket a verseket írta?” — és megmutatta ne­ki dalainak egy kézzel másolt példányát. Mikor megtudta, hogy ő az, nagy örömmel magával 10 Petőfi nem a színészekkel jutott el Pestre, csak Pesten csatlakozott hozzájuk. 11 Petőfi nem vezetett naplót; katonaéveiről egyetlen egykorú adat maradt: Nagy Imréhez intézett. 1840. április 10-én kelt levele. A Lunacsarszkij által idézett szöveg ebből a levélből való. 12 Lásd Petőfi Sándor Összes Művei. Útilevelek XI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1956.

Next