Szózat, 1922. október (4. évfolyam, 225-250. szám)

1922-10-01 / 225. szám

1922 OKTÓBER 1 VASAKNAK Szózat M kormányzó Rákóczi és Kossuth, fő iárén „Apos bitléi nézek a magyar* jövőbe“ — M formányző Zemplén vármegye első vitézi beiktatásán — A Szózat kiküldött tudósítójától — Sátoraljaújhely, szeptember 30. Gyönyörű ünnepre virradt Sátoraljaújhely. A legfölbb hadurat, minden magyarok szeretett államfőjét fogadta. A főméltósága első magyarországi sziellaeurjában a városba érkezett, hogy személyesen iktassa be megható, lélekemelő és felejthetetlen ünnepély keretében fitéz Ilomoky József csendőrtiszthelyettest vitézi telkébe. Itt a trianoni vérlázitó béke által kipécézett ideiglenes magyar határ, melynek hegyei fölött Rákóczi fejedelem szelleme lebeg, zugó hatalmas tölgyerdei és Kossuth Lajos lelke viharzik végig, ahol a magyar múlt tsík fájdalma zokog és serkent uj életre, egy ragyogó, színes, verőfényes napon valóban egy etikett édes családként ünnepelt Sátoraljaújhelyen az államfő, a fölavatott vitéz és a nagyközönség. A kormányzó látogatásának lélekbe markoló, magyar szíveket egybeforrasztó emléke bizton megmarad a város történetében, mint annak egyik legszebb fejezete. Már a kora reggeli órákban a katonabanda harsogása verte fel az ébredő város csendjét. A Sátorhegy oldala zeneiülve verte vissza a tüzes hangokat, a konyvapatak túlsó felén meglapuló és állandó rettegésben élő cseh rablók ijedve riadhattak hajnali álmukból, veszélyt szimatolva. A fellegek közül kibúvó őszi napsugár rátűzött a lobogó kliszbe öltözött utcákra, amelyeken ünneplőbe öltözött öregek és gyermekek siettek kezükben frissen szedett virággal, hogy virágesővel üdvözöljék Magyarország kormányzóját. A pályaudvaron, amelyet elborított a szőnyegek és zászlók sokasága, egymásután tűntek fel a megye társadalmának vezetői, hogy az államfő ünnepélyes fogadtatásán részt vegyenek. Ott láttuk Turánszky főispánt, Orbán polgármestert. Bessenyei Zénó és báró Maillot Nándor nemzetgyűlési képviselőket, báró Matyót Frigyest, a vitézi telek adományozóját, Payer Ferencpüspöki helynököt, Enged András református és Demján evangélikus lelkészt, Lehoczky kúriai bírót, Hollós miniszteri tanácsost, Hummel ezredest, vármegyei katonai parancsnokot, Aranyos őrnagyot, Zemplén vármegye székkapitányát és másokat. Délelőtt féltíz órakor fölharsant a Himnusz, a katonák feszes vigyázz állásba álltak, beérkezett a kormányzó különvonata. Az államfő ellépett a díszszázad előtt és fogadta a katonai parancsnokság és a megyei vezetőség jelentkezését. Majd Berneth István alispán Cseméltaviga elé lépett hódolatteljesen köszöntve őt a városba való belépése alkalmával, mint legfőbb hadurat, a nemzet szeretett és engedelmességgel követett államfőjét. A lelkes éljenzés csillapultával a kormányzó megköszönte az üdvözlést és kijelentette, hogy örömmel jött Zemplén vármegye székhelyére, mely az elmúlt ezer évben nagyon sokszor nézett szembe a néppusztulással, azonban az elpusztíthatatlan, ősi magyar erő mindig újjáélesztette. a vitézi beiktatás a megjelentmegyei előkelőségek bemutatkozása után az államfő kíséretével a város sporttelepére hajtatott, ahol megszemlélte a kivonult helyőrséget. Innen a drapériákkal és fenyőgallyakkal feldíszített vármegyeházára ment, amelynek udvarán zajlott le a vitézi beiktatás. A magas vendég számára felállított díszes emelvény előtt, mint a legszebb rózsakoszorú, tizenöt magyarruhás leány kara pompázott. Az udvart szorongásig megtöltötte a közönség, mely lelkes éljenzéssel fogadta a kísérete élén belépő kormányzót, miközben a zenekar a Himnuszt intonálta. Amikor a kormányzó ur a helyét elfoglalta, a polgármester a város nevében hódolatteljesen üdvözölte. A kormányzó ur az üdvözlésre a következőkép válaszolt: — Meleg, őszinte szavaikból örömmel látom, hogy a híres Zemplén vármegyében él még a nagy Rákóczi erős nemzeti szelleme. A világháború, a forradalmak viharai pusztították végig az országot és a béke nekünk nem hozott enyhülést. Ám tornyosultak már sötétebb felhők is a magyar égen, tomboltak már erősebb viharok is az ország fölött, de győzött mindenkor a magyar akarat, mert az a nemzedék, melynek a pusztulás jutott osztályrészül, nem csüggedt és nem tört meg, hanem új erővel kezdte meg, ha kellett, elölről a munkát a jobb jövőért. Az építés munkájában különösen fontos szerep jut Önöknek, mert ez a város a magyarságnak egyik végvára most, ápolják tehát továbbra is a múlt dicső emlékét, őrizzék meg a nemzet jövőjébe vetett, erős hitüket, a jelent pedig szenteljék egybeforrva a munkának. — Ha megfogadják szavaimat, a magyarságnak megvihatatlan vára lesz ez a város. A díszközgyűlés szónoka üdvözölte ezután a beiktatandó vitézt, dr. Szirmay királyi biztos pedig a város lakosságának jóindulatáról biztosította és a város nevében szerencsét kívánt, amire vitéz Homoki József csendőrtiszthelyettes rövid pár szóval megköszönte az üdvözlést. Többek között a következőket mondotta: — Erős esküvel esküszöm, hogy e szent földért élek és halok. A kormányzó úr őfőméltósága a díszes emelvény előtt föladott tizenöt magyarruhás leány közül a vitézi telket szimbolizáló maroknyi földdel előlépő Kérészy Márta ur leánynak megengedte, hogy a földet a felavatandó vitéznek átadja, mire Kérészy Márta pár megható szóval, maga is meghatva a jelenet erejétől, átadta a földet. A föld átadása után a honvédzenekar a Szózatot játszotta, majd vitéz Nagy Pál gyalogsági tábornok a fölavatott Vitéz elé tárta azokat a kötelességeket, amelyekkel minden vitéz tartozik a hazának. Ezután Angyalovics Ágost görögkatolikus főesperes megáldotta a vitéz családját és a földet. A megható, lélekemelő ünnepség a Himnusz eljátszásával ért véget. Kikötöttségek a kormányzónál Az ünnepély befejezésével a kormányzó úr a vármegyeház dísztermében fogadta a város és a Kismegye hódoló küldöttségeit, többek között az öszszes keresztény egyházak, az izraelita hitközség, valamint a város hivatalainak és jótékony egyesületeinek hódoló jelentkezését. A katolikus egyház nevében Payer Ferenc püspöki helynek szólt legelsőnek, szárnyaló szavakkal méltatva ennek a napnak jelentőségét, többek között a következőket mondotta: — Fémidóságod parancsait olybá vesszük, mintha az Isten parancsolta volna azokat nekünk, mert hiszen minden hatalom az Istentől jön. Vihartól meg concolt országunk hajtóhídján ott látjuk Főméltóságodat, amint mondja, hogy minden magyar teljesítse kötelességét. Ha minden magyar megteszi kötelességét, akkor Főméltóságod be fogja vezetni a hajót a jobb jövő révébe. Enged András református lelkész a többi között a következőket mondotta: — Főméltóságod volt az, aki munkába állította a nemzet egészséges életösztöneit, mintegy parancsolólag kijelölte azt az utat, amelyen haladva ismét elérhetjük a nagy, régi, diadalmas Magyarországot. A helybeli és megyei küldöttségeknek szónoka Turánszky főispán volt. A hódoló küldöttségek fogadása után a kormányzó úr őfőméltósága a tiszti kaszinóba hajtatott, ahol a helybeli tisztikar díszebédet adott tiszteletére, majd három óra után a város lakosságának éljenzése közben a pályaudvarra hajtatott, ahonnan Budapestre utazott. Délután négy órakor a sátoraljaújhelyi színházban előadás volt, amelyen különböző irredenta darabokat és irredenta dalokat adtak elő igen szép sikerrel. Csűrös Zoltán: Paradoxonok Irta: Quintus. A Lipótváros kedvenc paripája. A zsűrokon meg az újságokban valóságos versenyfutásokat rendeznek vele. Olyik odavaló nyugatos írónak a versenyistállójában csupa ily paradoxon-paripák állanak. Hogy azonban maga a szó mit jelent, senki sem tudja igazán. Maguk a hellének sem tudták pontosan. A pará hangsúllyal és tárgyesettel (paradoxoson) kapcsolva szabályelleneset, tanításelleneset, időtlent, természetellenest, rendhagyót, az ismereteket meghaladót, furcsát, hihetetlent, kivált pedig váratlant jelent. Ha a sok értelemből átlagot húz az ember, akkor azt jelenti, hogy valami furcsa, váratlan, feje tetejére állított igazság. Most pedig mink szegény magyarok mind a fejünk tetejére vagyunk állítva. Csupa paradoxonok között, paradoxonokkal, paradoxonok szerint és paradoxonokért élünk. Az ember élete magais csupa paradoxon, vagyis nevetséges. De a legnagyobb pardoxon a pénzünk mégis, íme belőle három kávéskanállal. Légy takarékos ! Kincsevics Márton derék baranyai bortermelő a borát maga szokta volt kezelni. Amikor már pompás ,,tükre“ volt, — tudniillik a bornak — lepalackolta és remekül fölvignettázta. Már volt is neki százezer palack bora a pincében, de meghalt. Tudniillik nem a bor halt meg, hanem a gazdája. Mégpedig 1914-ben, amikor minden palack bor, — mivel mesébe illő bor volt — megért két koronát. A vastag, zöld palackjával együtt. Hagyott pedig maga után Kincsevics két fiút. András volt az idősebb, a jobb gazda és takarékosabb legény. Pista a fiatalabb, léhább, pazarlóbb, tehát kedvesebb is. Mielőtt háborúba mentek, a derekabbik András eladta az örökségben ráesett 50.000 palack bort a 2 koronáért : 100.000 korona. A pénzt pedig gondosan betette a takarékba, hogy ott gyarapodva várja meg, amig hazaérkezik. Rendben van. A Pista gyerek is gondolt egyet Hátha tűleharapok a háborúban, itt maradjon az örökség? Nem. Összehívta a pajtásokat és hetekig tartott a dinom-dánom. A bort mind megitták és az üres üvegeket behajigálták a pincegádorba. Aki eltörik, eltörik, kell a kutyának az üres üveg!! Elmentek a háborúba. Orosz fogságba estek és csak nemrég érkeztek haza mind a ketten őszbe csavarodó hajjal, de nagyon megokosodva. Az igazi észbekapás azonban csak itthon várta őket. A derék András kapott volna a takarékból 8 esztendő múltán azt gondolom 125.000 koronát, de annak is mindenféle adó meg illeték Volt a díja. A vörösek is vittek el belőle. A fehér pénz is. A lebélyegzés is. Szóval 95.000 koronája maradt neki. A tékozló, szélfejű Pista ellenben fölhordta az 50 ezer lehajigált, piszkos borosüveget a pincegádorból és eladta darabját 12 koronán. Ha nem volna pazarló keze, 20 koronát is kaphatott volna most érte. De mindegy, így is kapott érte 600.000 koronát. Pedig akkor még jól is mulattak belőle. Ember, légy tehát takarékos! Légy pontos ! Egy szegedi magyar pasas 1914 elején Svájcban járt a fiáért. Mint az magyarokon a külföldön gyakran megesik, a tiszta Zürichben egy utcasarkon való megállás következtében (pedig már sötétedett) a rendőr bekísérte. Az őrszobában szuszogtak vele egy kicsit. Megunta, kivett a zsebéből egy 50 frankos bankjegyet: — Elég lesz? — Aberja! A főnök úr majd kirója a bírságot. A maradékért tessék majd visszajönni holnap. Itt a nyugta. A magyar persze másnapra már elfelejtette a nyousárult 50 frankot. Hiszen egy frank csak 95 fillér volt a mi pénzünkben! Hazahozta a fiát. A fia, szegény, el is esett a háborúban. Nemrég gondolt az öreg egyet és a másik fiát is kivitte Zürichbe technikusnak, de véletlenül rábukkant a sok lim-lom levél közt a régi zürichi nyugtára és azt is kivitte. A svájci rendőrség pedig pontos rendőrség. Az öreg kérésére megtalálták a régi ügyet. Azt mondták, hogy az ilyenért 20 frank bírság jár, de mivel a magyarok csak a felét fizetik, viszszaadták neki a megmaradt 40 frankot. Még mentegetőztek is, hogy kamatot nem adhatnak érte, mivel a szegedi úr nem kérte, hogy a maradékot a bankban helyezzék el. Hazatérve pedig eladta a 350 koronás árfolyamon a 40 svájci frankot 14.000 magyar k.o- 3 r—T MM-Tn—-i—“-1—" ........-‘v-rm»—— Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában Hiszek egy Isteni önök igazságban Hiszek Magyarorszog feltámadásában Antén