Tér és forma, 1928 (1. évfolyam)

I. évfolyam, 6. szám - dr. Bierbauer Virgil: Az újjáépítendő Nemzeti Színház. Tőry és Pogány tervei

nyeit. Hisz ez azt jelentette volna, hogy nem vagyunk az udvar tagjai! A társaság a páho­lyok háromnegyed körén úgy ült, mintha csak egy óriási nagy asztal körül foglalt volna he­lyet, mindenki mindenkit láthatott, s ugyanak­kor a páholy félhomályos mélyébe is vonul­hatott, a páholy az egyes kisebb társaságot kitünően elszigetelte s igy abban megfigyelet­lenül lehetett társalgást folytatni. A páholy tu­lajdonképen kis szalon volt, ahol az illatozó, ékszerektől fénylő hölgyek lovagjaik hódolatát fogadhatták, szerelmi cselszövéseiket bogoz­hatták, ahol diplomaták észrevétlenül tárgyal­hattak, ahol intrikusok hálóikat szőhették, in­formációkat szerezhettek s átadhattak, stb. A színpadra alig figyelt valaki, legfeljebb bizonyos intimebb vonatkozásokban, különben az úgy­szólván mellékes volt. A színpadi cselekmény halk zsongása pedig áldásosan elfátyolozta a társadalmi történéseket. Talán csak néha-néha történt meg az, hogy egy álmodozó költői lélek követte a színpadi szó, dal és zene lelkesült szárnyalását. Ilyen volt a pesti Nemzeti színház is — pol­gári szinten és éppen polgári mivoltánál fogva a nemzet nagy pillanataiban a nemzeti lélek templomává alakult. Báthory István a Nemzeti Színház történetének szentelt és a Mérnök- és Építészegylet által koszorúzott tanulmányá­ban írja : „Belül a színház eleinte nagyon tarka­barka lehetett, minden bérlő úgy bútorozta be páholyát, ahogy éppen legkényelmesebbnek ta­lálta. Volt ott karosszék, kényelmes nagyapa­szunditó, háromlábú hekkerli, bőrkanapé. A páholyok belsejét is olyan kárpittal vonták be, amilyen a bérlőnek tetszett, vagy amilyen ép­pen a láda fiókjában volt. Minden páholyajtón kis csengetyű volt, s ahányszor a páholyba lé­pett valaki, szólt a kis csengő, magát a legha­tásosabb szavalattól, a legandalitóbb pianótól sem zavartatva." (V. ö. Magyar Mérnök- és Építészegylet közlönye XLVIII. köt. 23. szám.) Látnivaló a színháznak társasági jelentősége és értelme, mely a nemzeti jelentőséget szinte el­nyomta. De éppen a nemzeti szellem kialakulásával, az irodalmi és művészi kultúra megerősödésé­vel és térhódításával egyetemben igényesebbek lettünk, s a színház súlypontja áttolódott. A hallgatóság 100 év alatt mindinkább visszajutott oda, ahol a görög színház látogatóit véljük látni : az elmerült hallgatáshoz. A modern em­ber színházlátogatását éppen az jellemzi, hogy a köznapi életből ki kíván kapcsolódni, egy eszményi világba akar emelkedni. Ma termé­szetes követelmény az, hogy játék közben a nézőtér bejáróit lezárják — mert csendet kö­vetelünk — száz év előtt ez elképzelhetetlen sérelem lett volna. S érdekes, hogy a modern ember nagy előfutárja , Napóleon, ha szeretett Talmáját hallgatta, elhagyta a díszpáholyt és a zenekari zsöllyébe ült. S Wagner Richárd, — a színházi elmélyedés apostola — a maga szín­házát amfiteátrálisan építette fel, s harminc év múlva az új müncheni udvari színházat, a Wagner-kultusznak szentelt Prinzregenten-Thea­tert ugyanilyen formájúra építik. Max Reinhardt csodaszép kamaraszínházát ugyancsak páho­lyok nélkül rendezteti be. A XX. század ele­jén már világszerte épülnek a tisztára amfiteat­rális színházak,­­ illetve néhány év múlva az amfiteatrális rendszert a széles, a nézőtér ten­gelyére merőleges erkélyekkel egyesítő színhá­zak, melyekben a páholyok csak alacsony oldal­falakat kapnak, s elvesztik szobácska jellegüket. Ez az új, de tulajdonképen kétezerötszáz éves alaprajzi forma, a természetes színházforma, lényegesen különbözik az udvari színháztól. Míg abban csak a szemlélők egy része néz egyenesen a színpadra, addig ebben az összes nézők pillantásai a színpad gyypontján talál­koznak. Míg ott a társaságbeli esemény a fon­tos, addig itt újra a színpad a sokaság, a nem­zeti együttlét középpontja. A forma a Nemzeti Színháznak par excellence megfelelő, egy Nem­zeti Színház igazgatójának más nézőtér nem is lehet az ideálja , már csak azért is, mert az ilyen színházban a napszámos, aki heti kere­setének jelentős részét áldozta, hogy az utolsó helyek egyikén ülhessen, a diákgyerek, aki zsebpénzén vette meg jegyét, hogy fiatalos idealizmusával lelkesedjen, épp olyan jól látja a színpad eseményeit, mint azok, akik zene­kari ülésre kerültek. * Ez volt a fejlődéstörténeti helyzet, mikor sok megfontolás, latolgatás és az ezek mögött rejtőző hivatali huza­vona, felelősség-harizgatás után 1912 ben kiírták a pályázatot az új buda­pesti Nemzeti Színházra. Az óriási munkára 33 építész áldozta idejét, lelkesedését, hogy az or­szág első színháza minél tökéletesebb legyen . 33 építész adta munkájának legjavát erre a nagy nemzeti célra. A jury — melyben két nagynevű német színházépítő is részt vett, 1913. január 17-én hozta meg döntését, mely szerint a négy első díj a következőket illeti : 1. Medgyaszay István, 2. Bálint és Jámbor, 3. Tőry és Pogány, 4. Lajta Béla. A bírálati jegyzőkönyv áttanulmányozása azt tanúsítja, hogy a hazai és külföldi bírálók kö­zött általában összhang uralkodott , de a kül­földiek a helyes megoldás kiindulópontját ke­resve az átlós megoldást helytelenítették és az erre alapított terv ellen határozottan állást fog­laltak, sőt az első díjak közül egyet sem kí­vántak ilyen megoldásnak juttatni. Épp ezért hangsúlyozza a szakvélemény: „Hibás a sa­rokra helyezett kocsifelhajtó." Ugyanígy rosz­szalják a Rákóczi-útra helyezett kocsifelhajtót, hibáztatják azon megoldást, melynél a kocsin távozó közönség a gyalogszerrel távozóval el­keveredik, mert az utóbbi „csak életveszede­lemmel távozhat". Viszont azon megoldásoknál, melyeknél a kocsival érkezők a színház olda­lán léphetnek a színházba s hagyhatják el azt, olvassuk a jegyzőkönyvben: „Nagyon jók a kocsifelhajtók". Maga az egykori szakkrónikás, Magyar Vilmos is így ítél: „Aki megfigyelte a Múzeum körút és Rákóczi-út keresztezésének ezt a részét, aligha fog ezzel — az átlós — megoldással egyetérteni. .., mert a kocsin és gyalog érkezőket egyaránt az amúgy is hatal­mas forgalom örvényébe viszi. Ez hátrányára

Next