Tér és forma, 1928 (1. évfolyam)
I. évfolyam, 6. szám - dr. Bierbauer Virgil: Az újjáépítendő Nemzeti Színház. Tőry és Pogány tervei
nyeit. Hisz ez azt jelentette volna, hogy nem vagyunk az udvar tagjai! A társaság a páholyok háromnegyed körén úgy ült, mintha csak egy óriási nagy asztal körül foglalt volna helyet, mindenki mindenkit láthatott, s ugyanakkor a páholy félhomályos mélyébe is vonulhatott, a páholy az egyes kisebb társaságot kitünően elszigetelte s igy abban megfigyeletlenül lehetett társalgást folytatni. A páholy tulajdonképen kis szalon volt, ahol az illatozó, ékszerektől fénylő hölgyek lovagjaik hódolatát fogadhatták, szerelmi cselszövéseiket bogozhatták, ahol diplomaták észrevétlenül tárgyalhattak, ahol intrikusok hálóikat szőhették, információkat szerezhettek s átadhattak, stb. A színpadra alig figyelt valaki, legfeljebb bizonyos intimebb vonatkozásokban, különben az úgyszólván mellékes volt. A színpadi cselekmény halk zsongása pedig áldásosan elfátyolozta a társadalmi történéseket. Talán csak néha-néha történt meg az, hogy egy álmodozó költői lélek követte a színpadi szó, dal és zene lelkesült szárnyalását. Ilyen volt a pesti Nemzeti színház is — polgári szinten és éppen polgári mivoltánál fogva a nemzet nagy pillanataiban a nemzeti lélek templomává alakult. Báthory István a Nemzeti Színház történetének szentelt és a Mérnök- és Építészegylet által koszorúzott tanulmányában írja : „Belül a színház eleinte nagyon tarkabarka lehetett, minden bérlő úgy bútorozta be páholyát, ahogy éppen legkényelmesebbnek találta. Volt ott karosszék, kényelmes nagyapaszunditó, háromlábú hekkerli, bőrkanapé. A páholyok belsejét is olyan kárpittal vonták be, amilyen a bérlőnek tetszett, vagy amilyen éppen a láda fiókjában volt. Minden páholyajtón kis csengetyű volt, s ahányszor a páholyba lépett valaki, szólt a kis csengő, magát a leghatásosabb szavalattól, a legandalitóbb pianótól sem zavartatva." (V. ö. Magyar Mérnök- és Építészegylet közlönye XLVIII. köt. 23. szám.) Látnivaló a színháznak társasági jelentősége és értelme, mely a nemzeti jelentőséget szinte elnyomta. De éppen a nemzeti szellem kialakulásával, az irodalmi és művészi kultúra megerősödésével és térhódításával egyetemben igényesebbek lettünk, s a színház súlypontja áttolódott. A hallgatóság 100 év alatt mindinkább visszajutott oda, ahol a görög színház látogatóit véljük látni : az elmerült hallgatáshoz. A modern ember színházlátogatását éppen az jellemzi, hogy a köznapi életből ki kíván kapcsolódni, egy eszményi világba akar emelkedni. Ma természetes követelmény az, hogy játék közben a nézőtér bejáróit lezárják — mert csendet követelünk — száz év előtt ez elképzelhetetlen sérelem lett volna. S érdekes, hogy a modern ember nagy előfutárja , Napóleon, ha szeretett Talmáját hallgatta, elhagyta a díszpáholyt és a zenekari zsöllyébe ült. S Wagner Richárd, — a színházi elmélyedés apostola — a maga színházát amfiteátrálisan építette fel, s harminc év múlva az új müncheni udvari színházat, a Wagner-kultusznak szentelt Prinzregenten-Theatert ugyanilyen formájúra építik. Max Reinhardt csodaszép kamaraszínházát ugyancsak páholyok nélkül rendezteti be. A XX. század elején már világszerte épülnek a tisztára amfiteatrális színházak, illetve néhány év múlva az amfiteatrális rendszert a széles, a nézőtér tengelyére merőleges erkélyekkel egyesítő színházak, melyekben a páholyok csak alacsony oldalfalakat kapnak, s elvesztik szobácska jellegüket. Ez az új, de tulajdonképen kétezerötszáz éves alaprajzi forma, a természetes színházforma, lényegesen különbözik az udvari színháztól. Míg abban csak a szemlélők egy része néz egyenesen a színpadra, addig ebben az összes nézők pillantásai a színpad gyypontján találkoznak. Míg ott a társaságbeli esemény a fontos, addig itt újra a színpad a sokaság, a nemzeti együttlét középpontja. A forma a Nemzeti Színháznak par excellence megfelelő, egy Nemzeti Színház igazgatójának más nézőtér nem is lehet az ideálja , már csak azért is, mert az ilyen színházban a napszámos, aki heti keresetének jelentős részét áldozta, hogy az utolsó helyek egyikén ülhessen, a diákgyerek, aki zsebpénzén vette meg jegyét, hogy fiatalos idealizmusával lelkesedjen, épp olyan jól látja a színpad eseményeit, mint azok, akik zenekari ülésre kerültek. * Ez volt a fejlődéstörténeti helyzet, mikor sok megfontolás, latolgatás és az ezek mögött rejtőző hivatali huzavona, felelősség-harizgatás után 1912 ben kiírták a pályázatot az új budapesti Nemzeti Színházra. Az óriási munkára 33 építész áldozta idejét, lelkesedését, hogy az ország első színháza minél tökéletesebb legyen . 33 építész adta munkájának legjavát erre a nagy nemzeti célra. A jury — melyben két nagynevű német színházépítő is részt vett, 1913. január 17-én hozta meg döntését, mely szerint a négy első díj a következőket illeti : 1. Medgyaszay István, 2. Bálint és Jámbor, 3. Tőry és Pogány, 4. Lajta Béla. A bírálati jegyzőkönyv áttanulmányozása azt tanúsítja, hogy a hazai és külföldi bírálók között általában összhang uralkodott , de a külföldiek a helyes megoldás kiindulópontját keresve az átlós megoldást helytelenítették és az erre alapított terv ellen határozottan állást foglaltak, sőt az első díjak közül egyet sem kívántak ilyen megoldásnak juttatni. Épp ezért hangsúlyozza a szakvélemény: „Hibás a sarokra helyezett kocsifelhajtó." Ugyanígy roszszalják a Rákóczi-útra helyezett kocsifelhajtót, hibáztatják azon megoldást, melynél a kocsin távozó közönség a gyalogszerrel távozóval elkeveredik, mert az utóbbi „csak életveszedelemmel távozhat". Viszont azon megoldásoknál, melyeknél a kocsival érkezők a színház oldalán léphetnek a színházba s hagyhatják el azt, olvassuk a jegyzőkönyvben: „Nagyon jók a kocsifelhajtók". Maga az egykori szakkrónikás, Magyar Vilmos is így ítél: „Aki megfigyelte a Múzeum körút és Rákóczi-út keresztezésének ezt a részét, aligha fog ezzel — az átlós — megoldással egyetérteni. .., mert a kocsin és gyalog érkezőket egyaránt az amúgy is hatalmas forgalom örvényébe viszi. Ez hátrányára