Tér és forma, 1933 (6. évfolyam)
VI. évfolyam, 7–8. szám - Démán Pál: Hozzászólás S. T.: „Uniformizált-e korunk építészete” című cikkéhez
a fejlődés egy későbbi pontján. Ezért lehetetlen feladat, amelyre a cikkíró vállalkozott. Megértjük, hogy egy kétkedő meggyőzésére tényeket akart konstruálni, mégis — legalább ma még — túlzást s önmagunk áltatását kell látnunk abban, hogy: „bátran és tévedést kizáróan megkülönböztethetünk ma német, francia, angol, olasz, csehszlovák, északi, amerikai, holland, orosz, japán, sőt magyar építészeti irányokat. Sőt talán egy stílus sem fejlődött főleg nálunk, Magyarországon annyira nemzetivé, mint a modern." Ez utóbbi igazságtalanság múltunk: a románátmeneti kor, az empire alkotásaival szemben. De amennyire meddő, emelkedett célkitűzései ellenére épp annyira káros is lehet az ilyenfajta morfologizálás, azáltal, hogy a (akár helyesen, akár helytelenül) felismert nemzeti jegyeket tudatossá teszi. A tudatosság itt csak árthat, mert a felismert sajátságok tudatos alkalmazása szándékoltságra, formalizmusra vezet, ami sem igaz, sem nemzeti nem lehet. Ezt mutatja a múlt nemzeti stílusteremtésre irányuló túlságosan tudatos mozgalmainak (szükségszerű) balsikere is. Ami magukat a cikkben nemzetenként felsorolt „nemzeti sajátságokat" illeti, kizártnak tartom, hogy a nagykultúrájú építész-cikkíró ne érezné azoknak erőltetett, közhelyszerű, kevéssé jellemző voltát. Részletesebben csak a modern magyar építészet sajátos jegyeinek felsorolására szeretnék kitérni. A Marcibányi téri bérvilla részletei Fotó: Bánó