Tarsadalmi Szemle – 1955.
1. szám - Könyvismertetések - Waldapfel József: A magyar irodalom a felvilágosodás korában (Pándi Pál)
KÖNYV ISMERTETÉSSE döntő, elsődleges mozzanatok figyelembevételével történhet meg. Az az érv, hogy az 1772-es korszakhatár számos jelenséget „természetellenesen vágott ketté" — s példaként itt az iskoladráma fejlődését említik — (Irodalomtörténet, 1954. 4. sz.), nem lehet perdöntő, hiszen nincs és nem lehet az irodalom történetében olyan korszakhatár, amelynél egyrészt lezárulna a jelenségek összessége, másrészt egyszerre kezdene kibontakozni az új periódus minden jellemző vonása. Inkább vágja ketté a korszakhatár „természetellenesen" az „iskoladrámák fejlődését", mintsem hogy Bessenyeit lényegében elválassza a felvilágosodás irodalmától. Igen figyelemreméltóak Waldapfel József fejtegetései a felvilágosodott abszolutizmus és a nemzeti ellenállás viszonyáról. A jozefinizmus irodalmi térhódításának meggyőző értékelését adja Waldapfel József — bár elemzései itt a kelleténél szűkszavúbbak. A harmadik és negyedik fejezetben a magyar irodalomnak azokat a tényezőit elemzi, amelyek sajátos irodalmi formákban jelzik a kor eszmei, ízlésbeli, formai változásait. Az irodalmi élet szervezetének alakulása, a nyelvújítási harc első szakaszának jellegzetességei", a verstani reform, majd a szentimentalizmus megjelenésének értékelő ismertetése után a realizmus és népiesség jelenségeivel foglalkozik Waldapfel József. Könyve első részének utolsó fejezete az irodalomnak a reakció elleni harcát ismerteti, majd a jakobinus-mozgalom írórésztvevőiről, a Martinovics-perben elítélt Szentjóbi Szabó Lászlóról és Verseghy Ferencről ad összefoglaló értékelést. A könyv első részével kapcsolatban néhány problémát is fel kell vetnünk. Waldapfel József materialista világnézettel, dialektikus módszerrel dolgozta fel a felvilágosodás irodalmát. Monográfiája marxista mű. De szemlélete irodalomtörténeti alkalmazásának vannak bizonyos egyoldalúságai. A XVIII. századvégi irodalmi mozgalomban, írói művekben helyesen és találóan emeli ki a kor fősodrásának tükröződését, a nemzeti érzés és a felvilágosodott gondolkodás jelentkezését, az irodalom harcát a magyar haladásért. De csak töredékesen, főleg anyagtalan utalásokban jelzi a kor „másik kultúráját", a reakció, a felvilágosodás-ellenesség irodalmi megszólalását, ennek az irodalomnak harcát a haladás ellen. A reakciónak főleg politikai-adminisztratív szerveit ismerteti a könyv, s nem ad összefüggő képet ennek irodalmi tükröződéséről. Helyes, mert a fejlődés történelmi igazsága szerint való, ha a monográfus ennek az emelkedő, feltörő korszaknak szellemi életében mint uralkodó jelenséget emeli ki a nemzeti és felvilágosult törekvéseket. De a korszak egyik sajátossága, hogy egyrészt nemzeti ellenállás és feudális-klerikális reakció, másrészt felvilágosodott progresszió és monarchikus illúziók fonódnak benne össze. S ezekből az összefonódott tendenciákból Waldapfel József a nemzeti törekvést, illetve a felvilágosodott progressziót emeli ki, s nem elemzi behatóan, jelentkezésük fontossága szerint a feudális-klerikális ideológia szemlélet és ízlés befolyását, illetve a nemzeti függetlenségi törekvések háttérbe szorulását. Az egyes költőkről írott fejezetekben részletesebben foglalkozik Waldapfel József ezekkel az ellentmondásokkal, de az első, a kor irodalmának szinte egészét összegező részben vannak e tekintetben hiányosságok. Számos bonyolultabb jelenség kihull ennek az összefoglalásnak a hálóján. Baróti Szabó Dávidról például megtudjuk, hogy egy epigrammájában „a nyersanyag olcsó kivitelét s az ipari termékek drága vásárlását" jelölte meg az ország fő bajának, s hogy jelentős érdemei vannak a klasszikus verselés meghonosításában. De nem tudjuk meg róla, hogy több költeményében támadt a felvilágosítók, „a jakobinus maszlag" ellen — nemcsak az isten, de a „királyok ügyéért" is, s hogy ez a reakciós felfogás Baróti költészetében sajátos ellentmondásban