Tarsadalmi Szemle – 1969.
6. szám - Pataki Ferenc: Vitáinkról
30 PATAKI FERENC Vitáink „termelékenységének" növelése elsősorban ezért érdemel figyelmet. Hadd kezdjem néhány közismert igazsággal. A vita lényegét tekintve álláspontok, nézetek konfrontációja, amelynek végeredményét csak a nézetek tényleges és nyílt összemérése után lehet megvonni. Ahol tehát nincsenek személyes meggyőződéssé érlelt nézetek, vagy ahol a nézetek álruhát öltenek, ott nem remélhetünk termékeny vitát. A vita nem önmagáért való érték, hanem eszköz. Nem használható tehát arra, hogy a fölös energiák levezetésének célszerű módja legyen, s — újabb keletű nyelvi leleménnyel élve — „dumadobássá" váljék. Arra még kevésbé, hogy a vita eredménye helyett puszta tényére hivatkozva bizonyítsunk bármit is, s lelkiismeretünket megnyugtassuk az egy főre eső viták számával. A vita komoly dolog: eszméket, gondolatokat, okos döntéseket termel. Értékét tehát nem a felszólalók számával, az elhangzott szavak mennyiségével, hanem a valóban termékeny és hasznos gondolatok számával mérjük. Azért ragaszkodunk a vitákhoz, mert gondolatokra, közéleti felelősségre van szükségünk, nem pedig azért, hogy elmondhassuk: viták tekintetében bárkit is utolértünk. Itt is igaz a régi bölcsesség: a kevesebb olykor több lenne. A vita ugyanis — bármily különös is — nem az utolsó hozzászólással vagy az összefoglalással fejeződik be, hanem a vitában kialakult helyes gondolatok, észrevételek, javaslatok megvalósításával. A különbség igen nagy, legalább akkora, mint általában a szó és a tett közt. A vitát nem ajánlatos arra használni, hogy a leleplezés (vagy önleleplezés) eszköze legyen. Ha a „száz virágot" avégett buzdítjuk vitatkozásra, hogy eldöntsük, melyiket kell „gyomnak" nyilvánítani s dudvaként a szemétre vetni, akkor nem remélhetjük a viták vonzerejének növekedését és konstruktív kibontakozásukat. Ennélfogva csak ott, akkor és azokkal kívánatos vitázni, ahol, amikor és akikkel együttműködést óhajtunk teremteni vagy megőrizni. Ahol más eszközök illetékesek, ott nem célszerű vitához folyamodni. A vita nem lehet a tervbe vett adminisztratív eszközök alkalmazásának megelőző vagy kiegészítő technikai apparátusa. Máig is annak a következményei lappanganak emberi tartózkodásokban, kételyekben és taktikázásokban, hogy egykor az volt. Talán nem is kell róla szólani, hiszen közhely, hogy a vitákban nyilvánított gondolatokat, javaslatokat követő nyílt vagy mellékutakra terelt megtorlás — bármi is a formája — egyedül e régi rossz reakciók újjáélesztésére alkalmas. A vita közéleti tevékenység, tehát csak hasznos közügyekkel lehet a vitakedvet felserkenteni, akár helyi méretű, akár országos jelentőségű ügyek ezek. A periférikus kérdésekről kezdeményezett sorozatos viták kifárasztanak és elkedvetlenítenek. Mert igen fontos az is, hogy legyen vagy ne legyen táncdalfesztivál, mi legyen s mi ne legyen a Margitszigeten, s milyen formájú iskolaköpenybe öltözzenek gyermekeink — de ezekről is csak akkor vitatkozunk szívesen, ha mellettük, helyesebben előttük módunk van eszmét cserélni alapvető érdekeinket érintő, nagy jelentőségű kérdésekről is. Egyébként a vitatkozás — bármilyen heves — dekoratív elemnek látszik. A csoportos monológ nem vita. E sajátos „vitaforma" akkor jön divatba, amikor a vita puszta ténye válik értékké, s a több vita rendezése több érdemet látszik jelenteni. A közélet és a közvélemény igényli a vitát, az okos gondolatokat, ezért — sajnos, elég gyakran — az előadás, a közlés is vitaformát ölt (lásd a tv és a rádió egyes műsorait). Ebben csupán az a biztató, hogy a társadalmi viták megbecsülésének növekedéséről tanúskodik. Félő azonban, hogy éppen vitáinknak ez a lassan terebélyesedő tekintélye issza meg ennek a levét. A vita feltételezi, hogy a szőnyegre került kérdés megoldásában nem egyetlen „abszolút igazság", nem egyetlen alternatíva létezik, amelyet csak meg kell keresni, mint valami eldugott tárgyat. Az „optimális alternatívát" rendszerint több, jórészt azonos kilátásokkal kecsegtető alternatíva közül.