Tarsadalmi Szemle – 1971.
3. szám - Dr. Pataki Ferenc: Az elosztás és az ösztönzés néhány szociál-pszichológiai kérdése
AZ ELOSZTÁS ÉS AZ ÖSZTÖNZÉS NÉHÁNY SZOCIÁLPSZICHOLÓGIAI KÉRDÉSE 45 sadalomban élő ember és a társadalmi csoportok viselkedésének, indítékainak és cselekvésének fontos kérdéseire. Az alábbi fejtegetések szükségképpen csupán egyetlen nézőpontot érvényesítenek: a szociálpszichológiáét. Nem óhajtják tehát azt az igényt támasztani, hogy a szocialista elosztás problematikáját a maga összetettségében ragadják meg. Az „elosztás" s az általa szabályozott „fogyasztás" azonban éppen azok közé a közgazdasági tények közé tartozik, amelyeket a legtágabban fonnak át az egyéni- és társadalomlélektani tényezők. A szocialista elosztási rendszer s vezető elve: a munka szerinti elosztás — tisztán ökonómiai és jogi megfontolásokon kívül — két általános előfeltevésen nyugszik. Világosan körvonalazható pszichológiai-antropológiai képzeteket előlegez arra vonatkozóan, hogy milyen tényezők együttese ösztönzi a leghatékonyabban munkára a társadalmi embert, vagyis, hogy milyen a munkatevékenység indítékrendszere (motivációs struktúrája). Az elosztási rendszernek másrészt feltétlenül összhangban kell lennie az átmeneti korszak szocialista jogtudatának és erkölcsi fejlődésének fő tendenciáival. Ezáltal maga is alakító módon óhajt visszahatni az erköcsi és joggyakorlatra, a szocialista társadalmi értékek megszilárdulására. Mint Marx a „Gothai program kritikájá"-ban rámutat, az átmeneti korszakban „... nem olyan kommunista társadalommal van dolgunk, amely a saját alapján kifejlődött, hanem ellenkezőleg, olyannal, amely a kapitalista társadalomból éppen létrejön..." Eme — egy egész történelmi korszakon át érvényes — feltételek között az „egyenlő jog tehát itt még mindig a polgári jog ..." s ennélfogva „... tartalmában ez is csak az egyenlőtlenség joga, mint minden jog", hiszen egyenlő (jogi és gazdasági) mértékkel méri a maguk individualitásában merőben egyenlőtlen egyéneket. E tény egyebek között befolyásolja az egyéneknek — az össztársadalom szempontjából véletlenszerű egyéni okok miatt egyenlőtlen mértékű és kvalifikáltságú — részvételét a társadalmi termelésben. A munkára ösztönzés rendszere semmiképpen sem tekinthet el ettől a társadalmi realitástól. Ha legáltalánosabban kívánjuk jellemezni az átmeneti korszak szociális tartalmát, akkor azt mondhatjuk: e korszak egyik fő funkciója éppen az, hogy a maga ösztönzési lehetőségeit maximálisan kiaknázva, létrehozza a szükségképpen korlátozott „polgári jog" fokozatos meghaladásának anyagi és társadalmi-politikai feltételeit, hogy egyszer majd valóságos mérceként tudja elfogadni és alkalmazni az egyéni szükségletek tényleges individuális különbségeit az elosztás és a fogyasztás szférájában egyaránt. E megfontolás újólag aláhúzza a társadalmi átmenet mélységét, s újólag felhívja a figyelmünket a voluntarisztikus megoldások, az absztrakt értékszempontú kérdésfeltevések illuzórikus voltára. Az egész átmeneti korszak alapellentmondása, amely egyaránt átfogja a társadalmi viszonyok és folyamatok — egyebek között az elosztás és a fogyasztás — valamennyi oldalát, abban rejlik, hogy sok tekintetben inadekvát eszközökkel és ösztönzési módokkal (a Marx által „polgári jognak" nevezett normatív szabályozással) kell megteremtenünk azokat az anyagi feltételeket, amelyek lehetőséget kínálnak ennek az ellentmondásos meg nem felelésnek a meghaladására. Ebből ered fejlődésünk mai szakaszának az az elméleti és gyakorlati ellentmondása, hogy egy következetesen, bár dialektikusan egyenlőségelvű (egalitárius) ideológiai képviselőiként a véletlenszerű egyéni különbségek (teljesítmény, kvalifikáció stb.) alapján nyugvó egyenlőtlenség és differenciálódás jogosultságát kell indokolnunk. Meglehetősen paradox helyzet jön így létre: tulajdon eszmerendszerünk elvont, a társadalmi cselekvés konkrét feltételeitől el-