Tarsadalmi Szemle – 1983.
2. szám - Eszmecsere - A 15 éves gazdaságirányítási reform továbbfejlesztéséről. Pozsgay Imre írása
ESZMECSERE 75 formprogram kidolgozásában. Ez a részvétel megerősíthetné e szervezetek, mozgalmak iránti társadalmi bizalmat, következésképpen a nehéz helyzetben is erősítené a politika bázisát. Természetesen ennek a részvételnek a helyi szintekig kell eljutni. Ez lehet a legbiztosabb módszer megakadályozni azt, hogy a munkáskollektívák és helyi közösségek tőlünk független mozgalomban keressék a megoldást problémáikra. Az útkeresés, a távlatok keresése, meghatározása idején elkerülhetetlen újra tisztázni a politika és a gazdaság viszonyát. Ismételten leszögezve, hogy a politikai értékeknek is elvész az alapjuk, ha nincs megfelelő gazdasági teljesítmény, mégis fontosnak látszik meghatározni azokat a társadalmi-politikai vonatkozási pontokat, amelyek tájékozódásul szolgálhatnak egy gazdasági reformprogram kidolgozásához. • Továbbra is a társadalmi tulajdon jelöli ki az összes többi termelési, társadalmi viszony helyét. A társadalmi tulajdon hatékony hegemóniájához — amikor tehát nem a politikai hatalom biztosítja jórészt ezt a hegemóniát, hanem az eredményes működés — nélkülözhetetlen megvizsgálni és fejleszteni e tulajdon funkcionálását szolgáló egész intézményrendszert. Túl kell lépni azon a helyzeten, néha csak látszaton, hogy a társadalmi tulajdon létformája a stagnálás vagy merev pályákon való mozgás, a magántulajdoné pedig a dinamizmus, a kezdeményezés. • A társadalmi tulajdon után másik fontos alapköve társadalmunknak a gazdasági növekedés, hiszen csak ez lehet a forrása az életszínvonal emelkedésének, az életkörülmények javulásának, az ezzel összefüggő politika folytatásának. Olyan mechanizmust kell teremteni, amelyben a vállalatok és a társadalom érdekei úgy kapcsolódnak egybe, hogy a növekedés nem jár együtt az 1968 után is fennmaradt erős kilengésekkel, az egyensúlyt állandóan felborító mechanizmusokkal. • A növekedés szükségleteihez igazodva biztosítani kell a társadalmi mobilitás lehetőségeit. Ez a követelmény oly módon is kapcsolódik a növekedéshez, hogy feltételezi a társadalmi közös fogyasztási alapok, az infrastruktúra fejlesztését.Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy az infrastruktúra alacsonyabb fokú importigénye a jelenlegi nehéz külgazdasági helyzetben is lehetővé teszi a fejlesztést, társadalompolitikai haszna pedig stagnáló életszínvonal mellett nagyon jelentős. • A növekedés, a mobilitás és az állami őrködés együtthatójaként kell fennmaradnia a szociális biztonságnak. El kell vetni azt az illúziót, hogy a gyárkapuk előtt dörömbölő munkanélküli-sereg majd sakkban tartja a kapun belül levőket, rendbe teszi az üzemen belüli viszonyokat. Ismerünk olyan fejlett tőkés országokat, ahol a teljes foglalkoztatás, sőt munkaerőhiány idején is rendben voltak a munkaszervezetek, termelékeny és minőségileg kifogástalan munka folyt, és ismerünk olyan szocialista országot, ahol a nagyfokú munkanélküliség ellenére súlyos zavarok vannak a termelőszervezeteken belül. Természetesen a felesleges munkaerőtől az üzemen belül, mint szükségtelen többletköltségtől, meg kell szabadulni, de az államnak továbbra is a teljes foglalkoztatásra kell törekednie. • Végül, de nem utolsósorban törekedtünk, hogy a társadalmi tulajdon dinamikus működéséhez megtaláljuk a tulajdon társadalmiságát megszemélyesítő, a működésben közvetlenül érdekelt és a munkaszervezettől való elkülönültség feloldása felé mutató tulajdonosi intézményeket. Egyrészt e folyamat járjon együtt gazdaság és politika, a pártirányítás, a pártszervezetek és a gazdasági szervezetek viszonyának politikai értékeink szellemében való tisztázásával, másrészt ehhez kapcsolódva annak megvizsgálásával, hogy a tulajdon és a munkásság hogyan viszonyulnak, kapcsolódnak egymáshoz. Hiszen célunk termelési viszonyaink szocialista jellegének fejlesztése. Ha ezeket a tájékozódási pontokat figyelembe vesszük, akkor joggal elmondhatjuk, hogy a legmerészebb, de a realitásoktól el nem szakadt reformprogram